Tűnődve bambult a szűz lapra. Ha nincs meg a tizenöt beadott munka, akkor nem marad más, mint az osztályismétlés. De Zsófi úgy érezte, még ezzel a gondolattal is meg tudna barátkozni. Kénytelen lesz. Ha nagyapa itt volna, és vezetné a kezét, tanácsot adna a helyes árnyékoláshoz, kijavítaná az elrontott arányokat és újra elmagyarázná a színharmóniát… csak az tudna mindent megváltoztatni.
De ahogy ott ült, zsibbadtan és üresen, erőtlen testtel, a fehér rajzlap vakító fehére előtt, hirtelen úgy érezte, le kell hunynia égő szemét. Lehunyt szemei előtt pedig lassan kirajzolódott egy ceruzát tartó öreg kéz, és lassú, megfontolt mozdulatokkal rajzolni kezdett. Előbb íveket, kontúrokat, majd árnyékokat és színeket…
Zsófinak úgy tűnt, nagyapa hangja visszhangzik valahol a távolban… „Alázat, kicsim, egy művésznek alázatra van szüksége. A fehér lapon ott van már minden, pontosabban mindennek a lehetősége, a te dolgod csak az, hogy meglásd rajta, és mások számára is láthatóvá tedd. De ehhez elmélyedés kell és alázat. Alázat a láthatatlan iránt, ami általad válik láthatóvá…”
Zsófi felnyitotta a szemét. A fehér papír vonalak és színek összhangjától ragyogott. Ott feküdt előtte a kész rajz, minden apró részletében.
Kezébe fogta a gondosan kihegyezett grafitot, és lassan az üres papírlaphoz érintette.
A hajnal első fényei, amelyek az asztallapra borulva találták őt, tizenöt befejezett munkát simítottak végig rózsás ujjaikkal.
