Olyan tisztán emlékszem a nagymama jégvirágainak szikrázó indáira, mintha az azóta eltelt három évtized csupán három röpke nap lett volna. A beüvegezett, fűtetlen veranda ablaktábláin virultak mindenszentektől a tavaszi olvadásig, amikor dermesztő hidegre hűlt odakint a világ. Mindig óvatosan tapogattam végig az üvegeket, egy tenyérnyi helyet keresve rajta, amelyen át kikémlelhetnék a kertre, s ha ilyet nem találtam, apró mozdulatokkal tisztítottam ki ujjaimmal egy maszatos kis kört.
Gyermeki képzeletem egy titokzatos téltündér alkotásának vélte a cirádás alkotásokat. A csűr teteje mögött ringatózó fenyőfa-csúcsok elvarázsolt élőlényeknek tűntek, a szélben úgy mozogtak, mintha guggolva járkáló törpék volnának.
– Merre kujtorogsz, Babikám?
A nagyi hangja a konyha felől érkezett. Felelni nem értem rá: éppen felfedeztem, hogy az éjjel leheletfinom hóréteg lepte be az udvart, mintha a tündér odafentről porcukorral hintette volna be. Cilike, a vörös macska előugrott egy bokor alól, és áttipegett a cukorrétegen, amelyen lábnyomai apró pöttyökként rajzolódtak ki.
A nagy diófa vastagabb ágán fából ácsolt madáretető himbálózott a könnyű szélben. A kismadarak minden délelőtt meglátogatták, és látható örömmel csipegettek a nekik odakészített napraforgómagból, kölesből, búzából. Orromat az ablaktáblának nyomva szoktam figyelni a verebeket, amelyek csoportosan lepték meg az etetőt, mint egy csapat éhes gyermek a születésnapi zsúr uzsonnaasztalát; ők mindig együtt szálltak le, és egy futó falatozás után rajban is reppentek tovább. A cinegék ellenben, csinos sárga mellénykéjükben, komoly fekete kabátjukban és sapkájukban udvariasan viselkedtek: előzékenyen megvárták, amíg társuk felcsippent egy magot, és elröppen egy közeli ágra, hogy ott feltörje magának, átadva helyét a soron következőnek. A piros pofácskájú tengelicek viszont kötekedőek voltak. Ők mind csak maguknak akarták a csemegét, s ha bármely másik madár, akár egy társuk szállt be melléjük, sárga sávot viselő szárnyuk máris harciasan csapdosott, és felháborodottan tessékelték ki a merész vetélytársat az etetőből. Imádtam nézegetni ezeket a kis teremtéseket, elszórakoztattak igen különböző természetükkel, és akárcsak az apró tollas szárnyak, az én szívem is izgatottan vert, ha egy-egy újabb fajtájú madárkát, egy kék cinkét, egy rozsdafarkút vagy egy zöldikét fedeztem fel az ágakon.
Cilike hozzám hasonlóan rajongott a madarakért. Ha a kertben cserkészett, mindig felhívták magukra a figyelmét repkedő barátaim. A macska ilyenkor feszült érdeklődéssel helyet foglalt a fa alatt, és türelmesen szemlélte az előadást. Abban azért nem voltam bizonyos, hogy meg-megrezzenő lába, izgatottan jobbra meg balra verdeső farka nem annak a jele-e, hogy maga is kedvet kapott a falatozásra…
– Babi! – kiabált megint a nagyikám. Nem szóltam semmit, inkább a fagyos üvegre tapasztottam az orromat. A legterebélyesebb orgonabokor alatt éppen egy rigó szökdécselt körbe, valami ehető után kutatva. Szürke galambok rebbentek fel, a kis almafa-csemete kopasz ágai dermedten intettek felém. Egy utolsónak megmaradt, piros rózsaszál áttetsző zúzmaracsipke alatt fagyoskodott.
– Kiskarácsony, nagykarácsony – dúdolt a nagyi –, kisült biz’ ám a kalácsom!
Erre aztán máris otthagytam a téli látványt, és beszökdécseltem a konyhába.
Nagyi egy fonott kalácsot tett az asztal közepére. A polcról leemelte a festett porcelán tartót a parányi szitával, és megszórta porcukorral a forró süteményt.
– Ki kéne vinni a verandára – ráncolta a szemöldökét. – Ott jó hűvös van, hamar meghűlne a kalácsunk. Megyek is, csinálok neki helyet valahol.
Egymagam maradtam a konyhában, jobban mondva ketten maradtunk a kaláccsal, ami úgy szikrázott a mennyezetről lelógó lámpa fényében, mint kint, a veranda üvegén a jégvirágok, amikor átsüt rajtuk a nap. A gőzölgő kalácsra lassanként ráolvadozott a porcukor. Mielőtt még teljesen eltűnne a hófehér borítás, kis, kerek nyomokat pötyögtettem bele az ujjam hegyével, egymástól szép, egyenletes távolságra, kanyarogva, mintha az ablaküveget benövő jégvirágindák volnának.
A sütemény illata felszállt az orromba – pompás volt, ínycsiklandó, a szegfűszeges-fahéjas aromától összefolyt a nyál a számban.
Nem vettem észre, amikor nagyi visszatért. Csak a meglepett felkiáltásra kaptam fel a fejemet.
– Hát ezek a pöttyök meg micsodák?
A kezemet a hátam mögé kaptam. Engesztelő pillantást vetettem a nagyikára, úgy válaszoltam.
– A Cilike volt az. Beszökött és végigsétált rajta.
A cukorindák ráolvadtak a kalácsra, a téltündér virágai is sokszor elhervadtak azóta a nagyikám verandájának ablaküvegein. A süteményt, amely fahéj-illattal árasztja el a házat karácsony estéjén, ma már én sütöm a dédinek. És ő ugyanazzal a meleg mosollyal nézi végig, amint a gyerekeim vastagon meghintik porcukorral, aztán kacskaringózó indákkal telepötyögtetik.
