Kávé és krémes – regényrészlet 19.

Amíg csevegtünk a lányokkal, egy újdonsült ismerős lépett oda hozzám.
– Annamari! Ugye, így hívnak? – szólított meg Győző. – Ráérsz egy percre?
– Természetesen – feleltem.

Pár lépést eltávolodtunk a többiektől.
– Mondd csak, mennyire tudsz olaszul?
Először az ugrott be, hogy Luigitól vehetnék pár leckét, bár egy ilyen felvetést csak félreérteni lehet.

– Talán tizenkét szót – vallottam be őszintén.

– Az elég – válaszolta Győző lezseren, majd így folytatta: –Láttam a portfóliódat. Ha gondolod, el tudok intézni neked egy milánói fotózást.

Alig hittem a fülemnek. Annamari – és Milánó???
Ezt már nevezem!
Hej, ha Tibinek ezt elmesélhetném…!

A pasas valamit hablatyolt a milánói divatvilágról, kicsit összefüggéstelenül, legalábbis nekem úgy tűnt. Persze az is lehet, hogy izgalmamban átmenetileg károsodott a szintaktikai felismerő képességem (Keti ezt a kifejezést szokta használni).

Megalapozott gyanúm szerint kissé bárgyún nézhettem ki a fejemből, pedig nagyon igyekeztem felfogni, mit jelenthet egy ilyen lehetőség a modellkarrierem felvirágoztatása szempontjából. Először is, szabit kell kivennem. Zsuzsa nem fog örülni, de kit érdekel! Talán hamarosan fel is mondok abban a Bábel tornyában, úgyis elegem van már az undok, kötekedő stílusából! Rám a kifutók várnak, címlapok és rengeteg hódoló (talán hercegfiak is), aztán Milánó után Párizs, London, New York… És hát, rengeteg pénz is, persze, meg ékszerek, ruhák, kocsik, egzotikus nyaralások, világhírnév… Reszkess, Naomi, Cindy, Claudia – jön Annamari Toth!

– Te meddig maradsz még terveid szerint? – kérdezte Győző, Rolex márkájú karórájára pillantva.
Visszatértem a jelenbe.
– Mennyi is az idő? – kérdeztem vissza, lebucskázva egy rózsaszínű felhő tetejéről.
– Fél kilenc múlt. Ha mostanában indulnál, szívesen hazaviszlek.

Kicsit sok volt már a nyüzsgésből, hirtelen vágyakozni kezdtem a fotel nyugalma után.
Igent mondtam az ajánlatra, aztán gyorsan elköszöntem pár ismerőstől.

Győző a kapuban várt rám. Rögtön a bejárat mellett parkolt egy olasz rendszámú fehér Alfa Romeo, amelynek az ajtaját most kinyitotta előttem, én pedig elhelyezkedtem az anyósülésen.

– Merre laksz? – kérdezte, miután beült a volán mögé.
– A kertváros felé, Liliom utca. A körút elején, a múzeumnál érdemes balra kanyarodni, arra lesz a legrövidebb az út.

Elindultunk. Valamelyik olasz énekesnő kellemes hangja töltötte be az utasteret.

Ez hihetetlen, gondoltam magamban. Eljutok Milánóba! Perfekt leszek olaszból, és hülyére keresem magam a sztárgázsimból…!

Elhagytuk a múzeumot, a kereszteződést, és Győző nem kanyarodott el balra.
(…)