Ez volt a negyvenedik születésnapi ajándéka, önmagától önmagának. Öt éven át gyűjtött rá, forintot forintra rakosgatva minden hó végén. Louvre, Eiffel-torony, Szajna-part, skandálta magában lelkesen, valahányszor becsúsztatta az érméket meg a bankónkat a gyerekkorából megmaradt malacperselyébe, amíg csak össze nem jött a kellő – elég csinos – összeg. Akkor aztán szertelen boldogsággal besétált az IBUSZ-irodába, hogy befizessen egy buszos városlátogatásra.
Elsuhantak egy Paris feliratú kék eligazító tábla alatt. Izgatott gyomortáji remegés lett úrrá rajta. Lesimította a szoknyáját, az izgalom egyre inkább a fejébe szállt, ahogy közeledett a mesebeli helyhez. Hát tényleg létezik, gondolta.
Az idegenvezető felállt az üléséről, és magához vette a mikrofont.
– Kedves utasaink, perceken belül megérkezünk Párizsba, és elfoglaljuk szállásunkat a külvárosban.
A busz másik oldaláról, vele éppen egy vonalban egy negyven év körüli férfi keze emelkedett magasba.
– Klári, a szobák beosztását meg lehetne tudni?
A kissé horgas orrú, de intelligens homlokú férfi Passau után tűnt fel neki: minden pihenő végén megvárta őt a busz ajtajánál, maga elé engedte, és közvetlenül utána szállt fel, legutóbb még mosolygott is rá.
– Amikor leszálltunk, el fogom mondani, ki kivel lesz harmadmagával.
Vajon kiket osztanak majd mellé szobatársnak? A magánynak ez volt az egyik hátulütője: az esetlegesség. Az ő hibája volt, hogy nem találta meg a méltó párját? És negyvenévesen vajon végérvényesen lekésett erről?
De Párizs most mindenért kárpótolni fogja, mindenért, amit egész életében hiányolt, döntötte el.
Ellenőrizte, hogy rendesen befűzte-e a tekercs filmet az új automata fényképezőgépébe, aztán hátradőlt az ülésén.
A horgas orrú férfi frissen borotválva, fehér vászonkalappal a fején, kezében egy útikönyvvel szállt fel a buszra, és elfoglalta a helyét. Ő is egyedül utazott.
Az útitársak elcsendesedtek, amikor az idegenvezető megszólalt.
– Első állomásunk az Orsay múzeum lesz a mai reggelen, a leghíresebb impresszionista festők vásznaival. Mindenki egyéni tempóban járhatja végig. Utána sétáljanak el a Szajna mentén az Eiffel toronyig, nem nehéz elvéteni… Azaz megtalálni, elnézést – mosolyodott el. – Nincs nagyon közel, és elég meleg is van ma, de azért kellemes sétájuk lesz. Találkozunk este hétkor a torony két hátsó lába között.
Derültség futott át az üléssorok között.
– Honnan nézve? – tette fel a kérdést a férfi a fehér kalapban.
– Nem vagyok ma formában, bocsánat – pirult el az idegenvezető, és válasz helyett csak szép napot kívánt, amikor a busz lefékezett a múzeum előtt.
Az egykori pályaudvari épület levegős kiállítóhelyiségeiben barangolva olyan szabadnak érezte magát, mint talán még sohasem. Elbűvölten fedezte fel az eredetijét több olyan festménynek, amelyeket otthon, a szobája falára kiakasztott. A kékek, sárgák meg a fények kavargását úgy szívta magába, mint az oxigéndús hegyi levegőt.
– Már ezért érdemes volt élni – szólalt meg egy férfihang mögötte.
Hátrafordult. Két lépésnyire állt tőle a horgas orrú férfi, és Monet festményét csodálta. A nőre pillantott.
– Nem mertem hinni, hogy egy napon eredetiben láthatom ezeket a csodákat – jegyezte meg halkan.
– Igaza van. Ez itt maga a csoda – felelte a nő.
Az Orsay-ból több mint egy órát gyalogolt, amíg végre lerogyhatott a Mars-mező zöld füvére. Ott üldögélt jó darabon, és elnézegette a hatalmas torony alatt nyüzsgő turistatömeget, a képeslapot, jégbe hűtött italt, felhúzható repülő madarat kínáló árusokat, amíg csak elegendő erőt nem érzett magában, hogy megmássza a temérdek lépcsőt a harmadik emeletig. Ott aztán újra elakadt a lélegzete.
Az éjszakai városnéző bateau-mouche a Pont d’Iéna hídtól indult. Éppen felszállt a csoport, amikor a tornyon lassacskán elkezdtek kigyulladni a fények, de az alkonyatban így is látványos maradt a világító felirat: J – 880 avant l’an 2000.
– Nyolcszáznyolcvan nap a kétezredik évig – jegyezte meg félhangosan a férfi.
A nő hátrafordult az ülésén.
– Maga ért franciául? – nézett rá elismeréssel.
– Sajnos nem. Csak kikövetkeztettem.
– Holnap megnézzük Versailles-t – mondta neki a nő izgatott hangon.
A férfi egyetértően bólintott.
– Alig várom!
A látogatók tömött sora a kastély előtti térségen át az aranyozott rácsos kapuzatig állt, ahol színesbőrű limonádéárusok hirdették fennhangon a frissítőket az érkezőknek.
A Napkirály tükörterme kápráztató volt, de azt is túlragyogta a végtelenbe nyúló kert időtlen eleganciája.
A nő egy kis térképpel a kezében gyalogolt Trianon felé a kastélykertet övező festett kerítés mentén. Klári felkészítette rá őket, hogy külsőre kissé kopottas a híres épület, de ő a világ minden kincséért sem hagyta volna ki.
A nap erősen tűzött, a lába sajgott, a hátizsák pántja bevágott a vállába. Megállt, és megtörölte izzadó homlokát. Tanácstalanul nézett körül, és a szemöldökét összehúzva elfordította a térképet.
– Jó irányba tart – hallotta a férfi hangját. Egy út széli padon ült, a lábát kinyújtóztatva.
– Biztos benne? – kérdezte bizonytalan hangon a nő.
A férfi felkelt, és mellé lépett. A nő elé tartotta a maga térképét, és megmutatta rajta, hol állnak éppen.
A keze is intelligens, állapította meg a nő, és megfigyelte, hogy a gyűrűsujján van egy halvány vonal ott, ahol a jegygyűrűt szokás viselni.
– Igyekeznünk kell, mert a rózsaablak tizenegykor a legszebb – pillantott órájára az idegenvezető.
Hosszas sorban állás után jutottak be a Notre-Dame katedrálisba. Előbb franciául, majd spanyolul kértek csendet, és felhangzott a misét kezdő orgonaszó.
A megszentelt falak, a színes üvegablakok, az áhítatos atmoszféra egy hosszú órára rabul ejtették. Vajon melyik toronyban lakhatott Quasimodo?, jutott eszébe, de gyorsan elhessegette a gondolatot.
A katedrális mellett egy szuvenírárusnál egy frankos áron három képeslapot vett, aztán megnézte a hatalmas középkori konyhát, meg Marie Antoinette cellájának mását a komor, vaskos Conciergerie-ben, hogy onnan átsétáljon a Sainte Chapelle-hez, amelyet falak helyett csupa üvegablak határolt – gyémántokkal kirakott ékszerdoboz benyomását keltette. A Pompidou központ hipermodern épülete előtt azonban döbbenten torpant meg. Túl bizarrnak találta, hogy az összes épületgépészeti elem, a vastagabb meg vékonyabb csövek mind az épület külső felszínén kaptak helyet. Vonakodott elismerni, hogy ez a különös színfoltja a városnak nehezen illeszthető bele az eddig kialakult képbe. A huszadik századi kiállításra kíváncsi volt ugyan, de ez az épület… Inkább leült a színes szökőkutak mellett egy padra, és nekifogott a croissant-jának.
A férfi, néhány méternyi távolságban ekkor vette őt észre. Az útikönyvében lapozgatott, aztán egyenesen a nő felé tartott, és megállt előtte.
– Mutathatok magának valami tüneményeset?
– Úgy érti, a Pompidou helyett?
A férfi kedvesen felnevetett.
– Magának sem jön be annyira, ugye? Bár a kiállításait dicséri a bédekker, én lemondok róluk a Les Halles kedvéért.
Elsétáltak az egykori piacig, amelynek a területét és a kapuíveket növénnyel futtatták be, és a háttérben a hatalmas Saint-Eustache templom barna falai törtek az ég felé.
– Igaza volt. Ez sokkal elragadóbb – bólintott a nő, és magába szívta a hely megnyugtató hangulatát.
– Itt állunk az Invalidusok dómja előtt – emelte fel a kezét az idegenvezető, hogy magára vonja a csoport figyelmét. – Bent megtekintjük Napóleon sírját, majd Rodin szobraival folytatjuk a délelőttünket…
A nő leült az egyik padra a kertben, ahonnan a viruló rózsabokrok között kiállított szobormásolatok nagyobb részére ráláthatott. A fehér kalapos férfi közeledett az ösvényen. Amint észrevette őt, összecsukta az útikönyvét.
– Megírta már a képeslapjait? – szólította meg a férfi.
– Még nem.
– Nekem már csak bélyeget kell vennem. Klári szerint az egyik közeli körúton van egy postahivatal.
– Az jó… Azt hiszem, előbb pihentetem kicsit a lábamat.
– Segítene megkeresni? Nem vagyok sokat beszélő típus.
– Attól tartok, csak lassan tudok menni – pillantott le a nő meggyötört lábára.
– Ide nézzen! – mondta a férfi, és a két sarkát beborító ragtapaszokra mutatott.
– Az embernek vérzik a szíve a gondolatra, hogy kihagy valami fontosat – sóhajtotta a nő, a kezében forgatott fényképezőgépre pillantva.
A férfi eltöprengve ráncolta össze a szemöldökét.
– Szeretné, ha lefotóznám a Gondolkodó szobra előtt?
Tulajdonképpen nem is annyira horgas az orra, gondolta a nő, és igent mondott.
A Luxemburg-kert hatalmas, dézsás pálmafái, a fehér és barackszínű leanderek között kétszer is végigsétált, hogy megcsodálja a francia királynék szobrait. Jó néhányuk boldogtalan életet élt – vajon voltak köztük boldogok is? Vagy másfél órát ücsörgött a parkban, és itta magába a hely békés báját. Ez lesz a kedvenc helye a világon, határozta el, mielőtt továbbindult volna a földkerekség leghíresebb múzeuma felé.
Az új üvegpiramison át lépett be az egykori királyi rezidenciába. A legsűrűbb tömeget kellett csak követnie, hogy eljusson a Mona Lisáig. Elámult, milyen aprócska a kép – miért hitte azt, hogy Lisa Gherardini egy hatalmas vászonról fog csodálói feje fölött visszatekinteni rá?
Valaki oldalról lökött rajta egyet, megbillent az egyensúlya, a lába kicsúszott a szandálból.
Ejnye, azért ez már mégiscsak túlzás, gondolta, és megpróbált távolabb lépni a csoportosulástól, azonban kis híján orra bukott: a szandál pántja elszakadt. Két erős kar tartotta vissza attól, hogy megüsse magát.
– Maga mindenhol ott van? – nézett csodálkozva a férfira.
– A nevem Dezső – válaszolta a férfi, és megajándékozta a nőt egy kedves mosollyal.
Nemcsak a homloka intelligens, hanem a mosolya is, gondolta magában, és köszönetet mondott.
A Sacré Coeur bazilikához a Montmartre csúcsán irgalmatlanul sok lépcső vezetett fel. Az épület fehéren tündökölt a nyári ég kékje előtt. Odabent misét tartottak, temérdek sok gyertya ontotta a meleget, fokozva a nyári hőséget. A pislákoló lángok fénye hangulatos megvilágításba vonta Szent Rita szobrát – ő az elveszett ügyek patrónusa. A nő bedobott tíz frankot a kihelyezett gyűjtődobozba, és elmormolt egy kívánságot. Habár a miséző pap franciául beszélt, a nő felismerte a szöveg dallamáról a Miatyánkot. Amikor kilépett a kapun a tűző napfényre, azon vette észre magát, hogy csurognak a könnyei.
Leült a lépcsőkre, elővette a bagettjét, és majszolni kezdte, azon töprengve, vajon maradt-e elegendő pénze ahhoz, hogy lerajzoltassa magát a Tertre tér egyik művészével. Szórakozottan bámulta a lábai előtt elterülő Várost, a világ közepét. Vajon mikor térhet vissza ide? Viszontláthatja-e ezeket a csodákat?
Valaki leült mellé a lépcsőre.
– Holnap hazautazunk – jegyezte meg a férfi. – Szomorú vagyok, hogy itt kell hagynom. Ki tudja, látom-e még valaha?
Mélyen és jelentőségteljesen nézett útitársnője szemébe.
A tekintete is intelligens, állapította meg a nő. Vett egy mély levegőt.
– A nevem Renáta – felelte, és a férfira mosolygott.
