Ez a novella a 2023-as Örökkék című Moly-antológiában jelent meg.
A nevem Barbara, habár jobban szeretem, ha a spirituális körben viselt becenevemen szólítanak: Fata Morgana. Az az eset Dannyvel egyáltalában nem a véletlen műve volt, hanem vegytiszta szinkronicitás, és én magam idéztem elő. Sokat dolgoztam rajta. Amennyi mentális energiát fektettem az ügybe, annyival a Himaláját is el lehetett volna hordani kiskanalanként. Hittem benne és vártam, hogy bekövetkezzen. Büszke is vagyok rá, nem tagadom.
Ott kell kezdenem, hogy Danny rútul cserbenhagyott. Lelépett! Még csak nem is egy hamvasabb lányra cserélt fel, mert láttam a bigét, és mondhatom, egy nappal sem nézett ki huszonöt évesnél fiatalabbnak. Még csak csinosabb sem volt nálam. Hát ez tényleg feldühített. Azt viszont nem hagyhattam, hogy a haragom miatt lecsökkenjen a rezgésszintem, ezért életbevágó volt, hogy megtisztítsam a karmámat a negatív lenyomatoktól.
Nem hiába tanultam és gyakoroltam azt a sok mentális, spirituális és relaxációs technikát. A spiri körben sem ejtettem szót arról, mire készülök. Csendben munkálkodtam. Hajnali meditációk, jógapozitúrák, programozás és mentális tisztítások, pozitív megerősítések ismételgetése volt az egyszerűbb napi rutin, amit heti két böjti nappal is kiegészítettem. A spiri körben észre is vettek valamit. Morgana pályázik a Varázslónő posztra a következő teliholdkor?, fogtam el a suttogásokat, de csak mosolyogtam sejtelmesen. A rezgésszintem közben folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy munkavégzésre teljesen alkalmatlan volt a hangulatom, de ennyi áldozat igazán nem számít.
Újhold utáni napon végre megkaptam a várva várt jelet. Kora hajnalban álmomból riadtam. Furcsa szédülésfélét éreztem, valami olyasmit, mintha két sík, két lehetségesség összecsúszna, én pedig egyikből a másikba zuhannék az ágyamban fekve. Igen, ma lesz, állapítottam meg, és nyugodtan visszaaludtam.
Könnyű, friss salátából álló reggelit és ebédet vettem magamhoz, csábosan kicsinosítottam magam, és egyetlen percre sem engedtem el Dannyt a gondolataimból. Fél négy után tíz perccel útnak indultam, és egy néptelen megállóban felszálltam az E627-es buszra. Danny mindig ezzel utazott haza a szánalmas kis munkahelyéről, ahol lélekölő beosztotti munkakörben tolta a vállalatvezetők szekerét, noha ő is teremthetett volna álommelót magának, ahogyan én. De hiába beszéltem neki tizenkilenc hónapon át, amíg együtt jártunk. Azt mondta, ez mind csak humbug. Humbug, kisapám?, mosolyogtam a busz közepe táján üldögélve, és bizsergő tagokkal vártam a találkozást.
Valami mégsem stimmelt. A szokott helyen tucatnyian feltódultak a járműre, Danny azonban nem volt köztük.
Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és megteremtettem a kapcsolatot a Belső Vezetőmmel. – Nincs tévedés – hallottam a hangját. Pár pozitív megerősítés, és készen is álltam. Akkor hát keressük az útmutató jeleket…
Elértük a városközpontot. Ahol megláttam egy feltűnő ruhájú nőt, ott megnyomtam a jelzőgombot, és a következő megállónál leszálltam. Népes utcán álltam, körülöttem mindkét irányból gyalogosok áramlottak a napsütötte délutánban. Merre tovább? Egy bizarr kinézetű öregúr vonta magára a figyelmemet. Hipnotizáltan meneteltem a kőkockákon zakatoló banyaszatyra után, és kisvártatva le is kellett lassítanom, mert utolértem. Diszkrét vakkantás szólt a közelből. Felpillantottam.
Keresztútnál álltam. Melyik a hívogatóbb? A jobb oldali utca látszott barátságosabbnak. Tizenhárom lépés után egy tábla utamat állta: „Most éljen a rendkívüli lehetőséggel!” Egy bankfiók terpeszkedett a jobb oldalamon. A táblán csábosan mosolygó szépségkirálynő mutatta hüvelykujját a bejárat felé.
A lengőajtó hangtalanul csukódott mögöttem. A pénzvilág templomának neonfényben ragyogó főhajója, sorban ácsorgó híveivel semmilyen gondolatot sem ébresztett bennem. Csak néhány pillanatig álltam kiüresített elmével a helyiség közepén.
Számítottam a villámcsapásra, mégis meglepett, amikor megtörtént.
Danny pontosan a szemben lévő ügyfélablak mellől lépett el, gondtalan ábrázattal. Mellette a bige tipegett dús keblekkel, túl rövid szoknyában.
Teleszívtam magam az Univerzum energiájával, és a mit sem sejtő pár elé léptem.
Danny döbbenten torpant meg, a levegő is benne szakadt. A tekintetén láttam: nem tudja eldönteni, milyen hangnemet üssön meg. De én már oly sokszor lepergettem magamban a jelenetet, hogy egy pillanatig sem tétováztam. A kíváncsian pislogó bigéhez fordultam, és megadtam neki a halálos döfést:
– Te ásatag bányarém! Förtelmesen vastag a combod! – mondtam jó hangosan, hogy az egész bankfiók jól hallhassa.
A leesett állú Danny pedig olyan erővel kapta meg a magáét, hogy kétrét görnyedve rogyott a szőnyegre.
Felvetettem a fejemet, lenéző pillantást vetettem rájuk, és kivonultam az élőképből.
A spiri kör következő találkozóján beszámolok majd a sikeres küldetés minden részletéről. Tudom, hogy az Amazon szintről ezzel tovább léphetek már a Papnő archetípusba. Ha netán mégsem lennének elegen a tagok között, akik javasolják az előmenetelemet, tudni fogom, mit kell tennem.
