Ezt a történetet Jenei Andrásnak ajánlom
Közel jártak az ébresztő idejéhez, ebben biztos volt. A hajnali injekcióját megkapta már; bármilyen kedves hangon keltette is fel az a fiatal éjszakás nővér, a tompora ma is ugyanúgy fájt a számtalan tűszúrás nyomán. Ahogy felidézte az emléket, a fájdalom erősödött a teleszurkált testrészen. Este majd a másik oldalra fogják adni, gondolta, bár nem sokat számít, mert ott is ugyanennyire sajog.
Öt napja már, igen – ahogy utána számolt az eltelt időnek, pontosan ennyi jött ki.
A sápadt falak közé bekúsztak az első halovány napsugarak, de ő szándékosan lehunyta a szemét, hogy ne bántsa majd a neonfény, amikor felkapcsolják. A kevésbé sajgó oldalára fordult, és igyekezett egy szempillantás alatt álomba merülni.
– Ébresztő! Hat óra van! – harsant a nappalos nővér hangja. – Mérjetek lázat! Mindenki intézze el a mosdót, reggeli előtt méredzkedés lesz!
Szándékosan maga elé engedte a kórterembeli társait, nem szerette a kapkodást. Elrendezte a takaróját, és felrázta a párnát, amelyen kék Gyermekszanatórium felirat futott végig, és még egy szótöredék: Szabadság… Komótosan, még félálomban végezte a rutinszerű mozdulatokat, jóformán csak akkor ébredt fel, amikor fellépett a mázsára.
– Negyvenkét kiló, harmincöt deka – dünnyögte Gabi nővér. Széles derekán hurkákat képezett a fehér pólója, fekete hajjal keretezett kerek arca komoly kifejezést öltött, amint szigorúan felvezette az adatokat a kórlapra.
– Mehetek? – kérdezte halkan a kislány.
– Igen, Annácska, ma nem lesz vérvétel – tekintett rá a nővér. Szemüvege lencséin megvillant a neoncsövek hideg fénye. – Jó étvágyat a reggelihez! Híznod kellene egy kicsit.
A zsemle, a kockasajt és a fokhagymás felvágott mellé két fehér tabletta, egy piros-kék kapszula, egy sárga C-vitaminbogyó és egy piros Polyvitaplex jelentette a desszertet. Felhörpintette a bögre tejeskávét is, karcosan köhögött egy nagyot a kezébe, aztán felállt, mert már vonult is vissza a gyerekcsapat a termekbe.
Anna az ágyára ült, hogy kényelmesen rendet rakhasson a fehérre festett fém éjjeliszekrényén. A grapefruitokat, amiket előző délután anyáék hoztak, kivette a polcról, és alulra, az ajtós rekeszbe rejtette. A könyveit illedelmes toronyba rendezte a tetején, legfelülre azt hagyta, amelyiket tegnap kezdte el olvasni. Az Amorella-dobozt, amit a nagymama küldött, a polcocska hátsó sarkába tolta. Pillanatnyi tétovázás után mégis elővette, felkapta a fedelét, és kilopott belőle egy kék sztaniolba burkolt bonbont. Hirtelen dobta a szájába, hogy a többiek ne vegyék észre. Lassan olvasztotta a mogyorós nugátot, és hálával gondolt a mamára: az Amorella volt a keservesen hosszú, tétlen napok fénypontja.
Felnyalábolta a grapefruitokat és a dobozt, és elsétált a fal melletti szekrényekig, hogy beletegye őket. Anya elfelejtett tiszta pizsamát hozni, ötlött az eszébe, amikor meglátta az útitáskáját. Ez bizony baj. Délután izgatottan ücsörög majd a többi kis beteggel az emeleti telefonszobában, arra várva, hogy az egyetlen készülék következő csörgésekor őt szólítsák oda, és néhány percig hallhassa anya meg apa hangját – behunyja majd a szemét, hogy odaképzelje őket maga mellé. Akkor szólni fog a hálóruháról és a hiányzó oroszfüzetről is, amiből át kell ismételnie a főnévragozást. Az osztály a jövő héten felelni fog belőle – vajon ő is ott lehet velük?
Anya meg fogja kérdezni, hogy érzi magát. Mit is mondhat neki? Ez a hely szagtalan, állapította meg, mialatt visszabandukolt az ágyához. Az enyhe fertőtlenítőszagot leszámítva semmit nem lehet érezni. Színek sincsenek a fehér különböző árnyalatain kívül: a sokszor mosott ágynemű, a megsárgult festék az ágyrácsokon, a villogóan fehér csempék és az unalmasan matt falak. A látvány egyhangú, minden berendezési tárgyat, minden arcot fel tudott idézni lehunyt szemmel is. A tér, amit magáénak mondhat: az ormótlan vaságy meglehetősen szűkös, és még felkelnie sem szabad. A köhögés sokszor megkínozza, de láza már nincs. Ha nem lennének a betűk, amelyek történetekké állnak össze a képzeletében, nem bírná ki. Elmondhatja mindezt anyának anélkül, hogy ő is vele sírna?
Elhelyezkedett a takarója alatt, és a többi lányt figyelte. Ketten vidáman beszélgettek egy üres, gazdátlan ágy tetején az előző esti Szomszédok-epizódról, amit mind együtt néztek az étkezőben elhelyezett színes Videoton-tévén. Anna irigyelte Mágenheim Julcsit azért, hogy járhat iskolába, Lenke nénit meg azért szerette, mert a mamára emlékeztette a meleg mosolyával. Amíg a filmet nézték, legalább megfeledkezett arról, hogy nem otthon van.
A kis Zolika, akit helyhiány miatt náluk helyeztek el, most is pityergett az anyukája után, kopott moncsicsijét az arcára szorítva. Anna vágyat érzett, hogy odaszaladjon hozzá, és megölelje, a fülébe súgja, hogy nincs semmi baj, de az ő torka is elszorult, ahogy anya az eszébe jutott. Inkább a sarokban olvasgató barna bőrű lányra fordította a tekintetét, aki két napja érkezett, és most a fizikakönyvébe temetkezett, fittyet hányva a zajokra. Ő sosem beszélgetett senkivel, mert annyira rekedt volt, hogy megszólalni sem tudott.
A folyosóról egy gömbölyű idomokkal megáldott, Annánál idősebb lány lépett be kezében a neszesszerével. A Napóleon Boulevard új slágerét dúdolgatta, miközben helyet foglalt a szomszédos ágyon. Teri mindig jókedvű, állapította meg Anna csodálkozva. Pedig három hónapja itt van. Rosszul működik a veséje, és nem tudják, miért.
(A folytatásért ide kattints!)
