Az Aposztróf Kiadó idei Szó-kincs novellapályázatán eredményesen szerepelt az egyik novellám, és bekerült a válogatáskötetbe, amelyet itt megvásárolhatsz.
A Vázába tett élet című történet első felét most megmutatom neked – a folytatást olvasd el az antológiában, vagy a rövidesen elkészülő új novelláskötetemben! 🙂
Ösztönösen visszafojtotta a lélegzetét, amikor megrántotta a hermetikusan záró ajtót. A wertheimzár diszkrét nyikkanás kíséretében engedett, feltárva a széf gondosan gyűjtögetett- őrizgetett tartalmát.
– Gizus! Hozod már azt a gyömbért?
– Egy pillanat! Máris viszem – kiáltott ki a hálószoba felé.
Finom citrom- és gyömbérillatú kezével belemarkolt a kötegekbe, és gyors mozdulatokkal nyolc-tíz összegumizott tekercset dobált a barna műbőr utazótáskába.
Két éve kísértette meg a gondolat, azon a furcsa, verőfényben fürdő délelőttön, amikor kávét szürcsölgettek az omlós sfogliatella mellé azon a ravennai kávéházi teraszon, a Piazza del Popolón. Amikor pedig szemtől szemben állt az ódon, félhomályos San Vitale bazilikában a híres mozaik előtt, kérlelhetetlenül gyötörni kezdte a vágy, hogy ő is újrarakosgassa az élete tükörcserepeit.
Miért ne lehetne új képet kirakni a régi darabkákból?
Az egzotikus fából faragott kis ékszeresládika következett. Indonéziában vették egy ottani vendégszereplés alkalmával. Mindig elkísérte Jenőt az útjaira – tehette, hiszen háztartásbeliként csak híres férjétől függött, aki nem sokkal az esküvő után közölte: nem engedi, hogy felesége eljárjon dolgozni.
Felpattintotta a vörösréz zárat, hogy megbecsülje a gyűrűk és láncok értékét. Elleszek belőlük néhány hónapig, állapította meg. A táskába dobta a vörös bársonnyal bélelt dobozkát, a bankók mellé.
Eleinte szórakoztató volt a reflektorfényben úszó élet, de a sokévnyi teafőzés meg gyömbérreszelgetés végül megkeserítette a napokat az aranykalickában. A tokát, pocakot eresztett bálvány iránti valamikori lángolás is elhamvadt – elhamvasztotta a szolgálattá silányult viszony az önimádatban fuldokló sztár mellett. – Ebben tarthatod majd a láncaid – mosolygott rá kegyesen a férje, amikor egy indonéz bazárban megvette neki az illatos rózsafából készített, pattintós zárral ékes dobozt.
Céltudatosan haladt előre, egyetlen napot sem fecsérelt el azóta, hogy hazatértek arról a különös itáliai körútról. Számolt, mérlegelt, olvasott, tájékozódott, és nem sajnálta az energiát a nyelvkönyvek alapos áttanulmányozásától sem. Az olasz nem jelentett igazi kihívást számára, tanári segítséget is csupán néhány társalgási óra erejéig vett igénybe.
– Gizus! – hallatszott az iménti kemény hang ismét, ezúttal türelmetlenebbül.
Mielőtt belebetegednék, meg kell tennem, magyarázta sokadszorra is magának.
Visszacsukta a széfet. Az utazótáskát a ruhákkal teli bőrönd mellé ejtette, amelyen egy Olaszország-térkép hevert hanyagul.
– Elkészültem – kiáltott válaszul, és beletúrva rézvörösre festett hosszú hajába, visszasietett a konyhába.
– Attól tartok, a közönségem kénytelen lesz nélkülözni ma este – közölte bánatosan a férfi, amikor a nő, kezében a csillogóra törölgetett fémtálcával, belépett a befüggönyözött hálóba.
– Jó forró a tea, meg ne égesd magad – figyelmeztette, s letette az éjjeliszekrényre a telepakolt tálcát.
A férfi pillantásával leellenőrizte annak tartalmát, kritikusan szemlélgetve a párolgó, citrom- és hagymaillatú főzetet, a kis csészényi hársfamézet, a tányéron illatozó reszelt gyömbérdarabkákat. Bólintott.
– Kívánnál még valamit?
– Azt hiszem, ezek rendbe hoznak estére – jelentette a férfi párnái közül, méltósággal. – Nem szeretném lemondani a gálát. Most elmehetsz, ne zavarjon senki. Egy jó alvásra van még szükségem.
– Rendben. Akkor én elmegyek – biccentett a nő. Megfordult, és halkan behúzta az ajtót maga után.
Sok sikert a díszelőadásodhoz, művész úr, gondolta magában, míg a gardróbban várakozó táskáihoz sietett.
(…)
