(Az előző részt itt olvashatod.)
Eliza megígérte ugyan, hogy hamarosan meglátogat, mégis őszintén meglepődtem, amikor ma teaidőben megjelent nálunk Mr. Atkins társaságában. Az idő felettébb kedvező lévén a kertben terítettünk asztalt, és két vendégünknek a rózsaágyások szomszédságában szolgáltuk fel a teát és a süteményt.
– Kedves Mrs. Carlton, mit gondol, Camelia kisasszony nem jönne el velünk egy pár hétre Londonba? – szólalt meg Eliza, és a nénikémre pillantott.
– Ó, micsoda kitűnő ötlet, Miss Atkins, kitűnő! – lelkesedett Maria néni, rám pillantva. – Én a magam részéről máris támogatom, és bizonyosra veszem, hogy Mr. Carltonnak sem lesz ellenvetése… Legalábbis meg tudom majd győzni arról, hogy ne legyen ellenvetése – mosolygott vendégeinkre.
– Igazán nagy örömmel látnánk vendégül otthonunkban. Jöhetne velünk bálokba és színházba…
– De hiszen táncolni sem tudok – vetettem közbe.
– Az nem lehet akadály, Miss Woods, megtanítjuk!
– De hiszen nem csak bálok vannak Londonban, Eliza – mosolyodott el Mr. Atkins. – Miss Woodst talán érdekelnék a British Museum gyűjteményei, a nagyszerű építészeti alkotások, a képtárak műremekei, a parkok sétányai is.
– Igen, mindez nagyon is kedvemre való lenne – feleltem szerényen, de tudtam, hogy hiába erős Atkinsék bűvereje, bácsikám makacsságával szemben vajmi keveset ér.
Maria néni azonban nyilván másként gondolta. Valósággal sürgött-forgott: kicserélte a cukortartót, mert nem találta elég tisztának, a Victoria sponge mellé még kétféle kekszet meg vajat is hozott, és mindenáron a nagy sikerű lekváromat kínálgatta Atkinséknek, miközben a mosoly le nem törlődött volna az ajkáról. Azt hiszem, még soha nem láttam őt ilyen… izgatottnak. Igen, az izgatott a megfelelő kifejezés. Mint amikor egyik csésze kávét a másik után hörpinti fel, és aztán a szapora szívdobogástól megülni sem tud egy helyben. Most is ez történt volna? Hárompercenként felpattant, mint aki hangyabolyra ült, valami újabb dolog miatt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, és ha Elizára és a bátyjára pillantottam, biztosra vettem, hogy ők ugyancsak zavarban vannak tőle.
– Kicsit sápadtnak tűnik, Miss Woods – szólalt meg Mr. Atkins, amikor Maria néni újból a konyhába sietett, ezúttal egy újabb adag teáért. Éreztem, hogy ettől a megjegyzéstől máris elpirulok.
– Hát persze, hogy az, Freddie – nyugtázta Eliza a fivére véleményét. – Ha egy ifjú hölgy egészségi okok miatt kénytelen tartózkodni a testi megerőltetéssel járó tevékenységektől, akkor az arcszíne sem lehet olyan rózsás, mint az kívánatos lenne.
– Rózsásat mondtál? De hiszen abban nincsen semmi hiba – mosolyodott el Frederick Atkins az arcomat vizsgálgatva. Igazán zavarba ejtő volt a viselkedése! – Egy igazi angol rózsa. Világos bőr és haj, kék szemek… És egy hibátlanul finom hölgy.
– Nézzék csak a rózsabokrainkat – dadogtam, mert ez nekem már túl sok volt. – Nem gondolják, hogy idén elég kevés rajtuk a virág?
Elizabeth mosolya már-már anyaian elnéző volt.
– Nincsen oka szégyenkezni miattuk, kedvesem – szólt –, Whitakerék vagy Haywardék rózsái sem szebbek semmivel. Sőt, talán az önök bokrai még üdébbek is azoknál, ugye, Freddie? Én dúsnak találom őket.
– Ó, hát legfeljebb csak a levendulákhoz viszonyítva. Szinte teljesen kiszáradt ez a pár tő itt – mutattam az ágyás szélén szomorkodó, fakózöld növénykékre. – Talán elfagytak vagy kártevő támadhatta meg őket…
– Ha megengedi, Miss Woods, szívesen hozok új töveket, amiket a régiek helyére ültethet – jegyezte meg Frederick Atkins, és barna szeme felragyogott.
– Nagyon kedves, Mr. Atkins… De kérem, ne fárassza magát a növényeink miatt – feleltem.
– Nem a növényeik, hanem maguk miatt – mosolygott rám a fiatalember. – Egyébként nem jelent fáradságot, biztosíthatom.
(Folytatjuk…)
