Kezeivel kutatva kuporgott a széles lapulevelek között. Félhosszú, melírozott haját időnként félrehúzta a füle mögé. Folyton összezilálta a tincseit az erős szél, nem látta tőlük a rebarbaraszárakat.
Különös ízlés, ebben az apjára ütött a gyerek. De mit tehet egy anya? Ha a táborból hazatérő fia rebarbaralepényt kér, hát kénytelen megsütni neki.
Összefogta a letört szárakat, és beledugta őket egy gyűrött műanyagszatyorba. Elégedetlen tekintettel pillantott végig a kerten, a veteményes helyén hullámzó gyomtengeren.
Csak az az állandó küzdelem ne volna!, sóhajtott.
Szeretett falun élni. Nagy tálakba szedegetni az édesre pirosult epret a tücsökdalos májusi naplementében, amikor a távolban megkondul egy templomharang, és a gyengülő sugarak a szemétdombot is aranyfénybe vonják… Világot feledve csipegetni a parfümillatú málnát délutáni lombsátor árnya alatt, a pitypalattyos erdő szomszédságában… A kelő nap sugaraival együtt mászni létrára a cseresznyefa tövében, meg annak a fahéjillatú pitének az aromája uzsonnaidőben, a puhává omlott gyümölccsel pettyezve… Kezet-festő feketeszedret szüretelni a lekvárhoz, amiből öntet lesz majd a vasárnapi felfújt tetején; vasárnap, amikor a felnőtt gyerekei is hazajönnek a főztjére…
Csak az állandó küzdelem, az ne volna!
Úgy nőtt a keserűség a szívében, mint a kertben a rebarbara. Évről évre, gondozatlanul, terebélyesedve, mint amivel nem törődnek. Csak elfogadják, mint megváltoztathatatlan körülményt, mint egy testi adottságot, vagy azt, hogy az égen vannak felhők is.
Naphosszat hallgatja az ember a gyöngytyúkok éktelen rikoltozását, a bégetést, gágogást meg a száz másféle állathangot, mintha csak egy vadaspark közepén lakna. Azért ez mégis jobb, mint egy szennyes körút robajlása. Bár, ha a lányai kibírják, csak kibírná ő is.
Itt hagyná a kiirthatatlan gaztengert, az állandó szidalmakat, amiket a férje vagdos a fejéhez kiszámíthatóan, hat éve mindennap. De lehet, hogy van az már nyolc is. Tegnap a lencsefőzelék miatt vesztek össze, azelőtt a gyerek osztályzatain meg a hanyagul mosogatott villán. Az elköltött pénzen, a tévéműsoron, a kifolyt kávén. Hogy miért a futóbab mellé ültette a paprikát, meg minek ment fodrászhoz.
Nem ment ez mindig így. Azóta lett ilyen tüskés természete, hogy kirúgták a gyárból, ahol művezető volt huszonkét évig.
Miért nem költözöl hozzánk a városba, kérdezgeti a nagyobbik lánya. Hely lenne, ketten vannak a kislányával, a férje ki tudja, merre jár.
Ha az olyan egyszerű volna!, sóhajt ilyenkor. Hátrahagyni mindazt, ami addig az életedet jelentette: eperágyást, hajnali napfényt, rikoltozást, gazt, rebarbarát. Kisjoci maradni akar. Nem kicsi már, de egy italozgató apára mégsem lehet bízni. Az ezeregyedik számvetés sem ad más eredményt.
A körúti lakásban nincs kapálnivaló, a rebarbarát pedig megveheted a nagybanin, fűzi tovább a lány, de ő erre is csak rázza a fejét.
Az élet örökös küzdelem.
Utálattal nézte a szélben hullámzó fakózöld perjét, csalánt, tarackot. Halk harangkongást sodort felé a levendulaillatú szél.
Ki kellene tépni ezt a mindent elárasztó gyomot, ami végletesen eluralkodott a veteményesén, a kertjén, az életén.
Mi is az, egy elhatározás, néhány szó, célirányos tettek…?
Egy öreg kapa hevert némán, dologtalanul, elhagyottan a rebarbarák tövében, a zöld tenger mélyén. Épp csak az éle látszott ki az ég felé nyújtózkodó szálerdőből.
Lehajolt érte, hogy nagy elszántsággal hozzáfogjon a gyomláláshoz.
