Kinyújtotta bal kezét a lány felé. Önfeledt kacagás volt a válasz. A két kis kéz összekapcsolódott. Arcukat simogatta a lágy délutáni nap.
– Emi, ha nagyok leszünk, te leszel a feleségem – mondta ki elpirulva.
A lány nem felelt semmit, de nevetése kacéran csilingelt a játszótér felett.
Amikor a hinták imbolyogni kezdtek, egyszerre ugrottak le róluk, hogy körbenyargalják a teret, mint két, karámból szabadult, féktelen kispóni. Talpuk alatt csikorogva-zörrenve mozdultak meg az apró kavicsok.
Három kör után lerogytak a mászóka melletti dús fűbe, az apró százszorszépek és a pitypangok közé. Míg a kisfiú letépett néhány bóbitás szálat, s finoman a pihéire fújt, hogy azok engedelmesen szálljanak el sorban a kis tér felett, a kislány egy fűszálat kezdett kis ujjai között sodorgatni. Addig tekergette, csavarta a vékony szálat, míg egy kis karika nem kerekedett belőle. Felhúzta az ujjára, hogy ellenőrizzen valamit, majd levette, és odanyújtotta a fiúnak.
– Ez a tiéd, Marci! – mondta, és ránevetett.
A kisfiú megszemlélte kezében a csöppnyi zöld ékszert, aztán felhúzta a gyűrűsujjára. Éppen illett rá.
Egymásra mosolyogtak, nyílt, őszinte mosollyal, ahogyan csak a gyerekek tudnak, meg a szerelmesek.
– Ülhetsz majd mellém a kiránduláson – mondta fejét oldalra billentve a kislány, és kisöpört egy tincset az arcából.
– Jó. Melléd ülök – válaszolt a kisfiú. Leszakított egy halvány rózsaszínű százszorszépet, és a lányhoz hajolt, hogy a májusi napfényben aranyosan csillámló hajába tűzze.
