Kávé és krémes – regényrészlet 18. – Édes, fűszeres, kesernyés

Újabb részlet a Kávé és krémes című romantikus regényből

(Az előző részt itt olvashattad, az elsőt pedig ide kattintva találod.)

– Helló, Annamari! – köszönt Juli a telefonba, valamikor három óra felé. – Túl vagy már a randin?
– Még nem – sóhajtottam, és újból görcs állt a gyomromba.
– Biztos jó lesz! – bátorított. – Na, de azért hívlak, mert egy új lovagod jelentkezett nálam.

Micsoda? Hogy új lovag? És az enyém? Ez tökéletesen irrealisztikusan hangzott.

– Ödönnek hívják a fazont, újságíró. A kiállításmegnyitón futottam össze vele, tudod, ahova együtt mentünk, még decemberben. Na, szóval a pasas most felhívott, hogy szeretne megismerkedni veled, és megadnám-e neki a számodat. Megadhatom?

Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Ilyen egyszerűen is mehet a pasizás?!

– Igen, persze – hebegtem –, de azért mondhatnál róla valamit. Hogy néz ki?
– Hát, szerintem nem rossz bőr. Még abból az időből ismerem, amikor egyik fotózásról a másikra szaladgáltam. Szerintem normális pasas. Harminchat éves, de huszonnyolcnak néz ki.

Aztán Juli elköszönt, s én magamra maradtam a gondolataimmal.

Teljesen elképedtem azon, hogy valaki – egy férfi! – egy teljes hónapja rólam ábrándozik, és nekem még csak fogalmam sem volt erről…
Mindazonáltal az Ödön névről nekem mindig egy kövér, kopaszodó bácsi képe ugrik be (egész véletlenül anyuékkal szemközt lakott valaha egy ilyen Ödön bácsi). De, egye fene, ha ő lenne az Igazi, én hajlandó vagyok felülírni ezt a képet.

Végül, mintegy a nap megkoronázásaként, Luigi is tiszteletét tette nálunk.
Valószínűleg nem egészen úgy reagáltam rá, mint ahogyan várta, s ennek hangot is adott.
– Annamari haragszik Luigira – mondta Verának, jó hangosan.
– Úgy találod? Nekem eddig nem tűnt fel.

Mindketten rám néztek.

– Elnézéseteket kérem, de mennem kell, sietek – válaszoltam a kérdő tekintetekre, és lekapcsoltam a gépemet.
– Látod? – folytatta Luigi, szélesen gesztikulálva. – Úgy tesz, mintha nem is ismerne. Talán megbántottam őt, Vera?
– Nem gondolnám – vélekedett Vera, és rám sandított.
– Pedig biztos haragszik, nézd, rám se néz – folytatta Luigi sértett hangon, még mindig Verának.

Ránéztem. Nem volt ötletem, mit válaszoljak neki. Összeszedtem a holmimat, és a fogashoz léptem.

– Szólna valamit, signorina? – próbálkozott ismét, és (ki tudja, miért) felém nyújtotta a karját.
– Hagyd, siet, randira megy – dobta be Vera (és tuti, hogy szándékosan!).
Meghatározhatatlan érzelemegyveleg tükröződött Luigi arcán.
Vettem a kabátom, elköszöntem, és eljöttem.

Amint a Szantorini Kávézó közelébe értem, óriásit dobbant a szívem.
Mintha Tibit láttam volna a bejárat előtt ácsorogni.
(…)