Kávé és krémes – regényrészlet 17. – Édes, fűszeres, kesernyés

Újabb részlet a Kávé és krémes című romantikus regényből

(Az előző részt itt olvashattad, az elsőt pedig ide kattintva találod.)

Zuhogó esőben verekedtem el magam a munkába. A titkárságra belépve Vera vidám arca fogadott.
– Cincogás van! Zsuzsa most telefonált, hogy harminckilenc fokos lázzal nyomja az ágyat.

Megkönnyebbülten dobtam le magamról a csuromvizes kabátomat. Igaz, hogy a cipőmbe is befolyt a víz, mégis úgy éreztem, mintha egyszeriben kisütött volna a B.Ábel felett a nap.

– Én most leszaladok a salátabárba – folytatta Vera felszabadultan. – Hozzak neked is valamit?

Hirtelen kedvet kaptam egy igazi jó kis görög salátához. Időtlen idők óta nem ettem már ilyet – pontosabban azóta, hogy Tibivel először voltunk Görögországban, Zakinthosz szigetén. Istenem, azok a gyönyörű azúrkék öblök! Az a béke és nyugalom, ahogy a kristálytiszta kékeszöld víztükrön lebegtünk, a felhőket bámulva… Hmm… És Tibi…

Ekkor észbe kaptam, mert Vera már a kabátját vette, és készült kilépni. Leadtam neki a rendelést. Ma rendes kislány leszek, és nem fogom sütivel tömni magam.

Na de mi is volt Zakinthoszon? Hát legeslegelőször is Tibi, és vele a szerelem, a boldogság és a harmónia. Az első nyarunkon történt, pár héttel azután, hogy megismerkedtünk. Az ég ragyogó kék volt, tűzött a nap, és egyszerűen minden csodás volt! Szóval ott ettem először görög salátát a Zorbához címzett tengerparti falatozóban. Tibi imádta rajtam a falatnyi bikinimet, én meg imádtam, ahogy tetőtől talpig végigkent naptejjel a bérelt napernyőnk árnyékában.

Az eső ütemesen kopogott az üvegen, én pedig bambultam ki az ablakon, és a napfényes Hellászban éreztem magam.

– Szia, Annamari! – köszönt rám Anikó. – Hallom, anyánk nincs ma? Verával összefutottam lent a bejárat előtt, ő mondta.
– Valóban – feleltem, visszarángatva magam az október végi magyar valóságba.
– Hála Istennek! – jegyezte meg alig hallhatóan, és elsietett órára.

„Az Ikrek-jegyűek ne feledjék munka közben a mondást: lassan járj, tovább érsz! Vegyenek vissza kicsit a tempóból – hisz a hirtelen munka ritkán jó! Jobban tennék, ha többet mozognának: kerékpározzanak, kocogjanak!”
Mit akarnak, múltkor is kocogtam a busz után.

Vera visszatért a beszerzésből.

– Nincs jó hírem – kezdte. – Görög saláta nem volt. Hoztam
viszont neked két bocikrémest meg két simát.
Ez a Vera egyszerűen nélkülözhetetlen munkatárs! Rögtön rá is vetettem magam az első szeletre, csak hogy munkába tudjak lendülni így hajnali háromnegyed kilenc táján.

A szekrény mélyéről előkerült a rádió, Vera cinkosan rám kacsintott, és beüzemelte. (Főnökasszonyunk jó ideje kitiltotta az iskola területéről az efféle szórakozást, mivel szerinte a zenehallgatás zavarja a hatékony munkavégzést. Fogalmam sincs, miből jutott erre a következtetésre.)