A füle csengeni kezdett. Mintha Maria hangját hallotta volna. A kedves asszonyét, aki vendégül látta őket abban a bájos kis olasz falucskában, tizenöt évvel korábban. Megígérték neki, hogy biztosan visszatérnek még hozzá, de az élet mást hozott. Mindegy is most már. Azt az egy hetet sosem fogják elfelejteni, az már biztos.
Ő következett. Szaporán pakolta fel az árut a szalagra, aztán pár pillanat múlva ment is minden vissza a kocsiba. Fizetett. Gyorsan félretolta a kocsit az útból, hogy helyet adjon az utána következőnek, és csak ott, a fal mellett rakosgatta el a tenyerében szorongatott visszajárót a pénztárcába. Külön rekeszbe a százasok, a kétszázasok és az ötösök. A másik rekeszbe pottyannak a tízesek, a húszasok, az ötvenesek… Jé, ez meg hogy néz ki…? Ez nem is ötvenes. Forgatta a pénzérmét, vizsgálgatta a domború nőalakot a két oldalán. Hisz ez egy százlírás…! Rég nincs forgalomban. Pont akkora, mint a magyar ötvenes. Ami két kifli ára. Vagy negyed kiló paradicsomé.
Visszalépett a pénztárhoz, ahol az utána érkezett fiatalasszony pakolta az áruit a kocsijába éppoly fürgén, mint ő tette az imént.
– Elnézést… Véletlenül egy olasz érmét kaptam ötvenes helyett – nyújtotta az elfoglalt pénztároslány elé a pénzdarabot.
– Biztos a többi közé keveredett valahogy. Méretre egyforma. Mindjárt kicserélem – mondta a lány, és rutinos szaporasággal húzkodta el sorban a szkenner előtt a leolvasandó árukat.
Bosszúsan álldogált egyik lábáról a másikra, várva, hogy a pénztáros felszabaduljon végre, és őrá figyeljen. De ujjait szinte égette az a különös pénzdarab. Ámulva forgatta. Egy szökevény a múltból. Szép kis darab. Mi több: gyönyörű. Egy csipetnyi Itália. Csak valódi olasz cégéreken, palackokon, kirakatokon láthat ilyesmit az ember.
Bolond vagy te?!, szegezte magának a kérdést, még a szemöldökét is felvonta. Ez nem ér meg neked ötven forintot?!
– Meggondoltam magam – legyintett hirtelen a pénztárosnak, sarkon fordult, és zsebébe süllyesztette a lírát.
Szénégető spagettit fog főzni először, határozta el, míg a parkoló felé tolta a kocsit. Nem valószínű, hogy olyan ízletes lesz, mint Mariáé volt – a spagetti, amiből azon az árnyas lugasszerű teraszon falatoztak, ahol az itáliai nap elől menedéket találtak az olajfák, leanderek, rózsabokrok társaságában, a kaktuszok meg pálmák között. Nem lesz olyan, de azért meg kell próbálni.
Eggyel több személyre fog teríteni az ebédhez. Mintha most ő látná vendégül Mariát.
És a százlírást teszi majd az asztalfőre díszvendégnek.
Ez és még számos hasonló történet olvasható a hamarosan megjelenő Vénusz arcai című novelláskötetben!
