Kinyitotta a bejárati kaput, és darabos mozdulatokkal bebotorkált a lépcsőházba. A levelesládák előtt megint letette a cekkert, hogy kényelmesen kinyithassa a kis fémdobozt. Nehezen járt az ajtaja, egy ponton mindig megszorult, és csikorgó hangot hallatott – olyan volt, mint egy vén kincsesláda. Most is rejtett magában meglepetést, de nem a kellemesebbik fajtából. Csekkek. Vagy négy darab, az egyik a fia nevére jött, egyébként mind csak a szokásos. Levél nem volt, pedig várta nagyon. Ideje volna már, hogy a lánya jelentkezzen. Mióta visszamondták a telefont, a posta maradt meg egyetlen érintkezési lehetőségnek. De ma sem írt, pedig megígérte. Hollandia igazán nem a világ vége, legfeljebb öt nap alatt ide kellene érnie a levélnek…
Lehajolt a szatyráért, és merev térdeit lassan emelgetve elindult felfelé a lépcsősoron. A lift tegnap elromlott, marad a gyaloglás. Még szerencse, hogy most csak ez a kis zöldbab meg a farhát húzza a karját. Megfőzi a fiának főzeléknek, jó fokhagymásan, az a kedvence. Meg lesz egy kis pörkölt mellé. Olyan ízletes lesz, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána. Hadd egyen valami finomat, amikor felébred szegény. Három műszakban dolgozni nagyon kimerítő. De nem akadt más lehetőség. A diplomáit letagadta, mert különben nem vették volna fel a szalag mellé. De muszáj volt találnia valamit végre. A segély szinte a nullával volt egyenlő. Itt is alig kap nyolcvanezer forintot, a nagy részét elviszi a két gyerektartás, alig marad valami a megélhetésre. Ha a lánya nem küldözgetne rendszeresen pénzt, már felkopott volna az álluk. Neki azért szerencséje volt, hogy ki tudott menni. Igaz, a szállodai takarítás mégsem olyan, mint a könyvelés, de kétszer annyit keres feleannyi idő alatt, és még a nyelvtanfolyamot is fizetik helyette.
Felért az első emeleti fordulóba, kicsit megállt pihentetni a lábait. Éppen kinyílt a szemközti ajtó, és egy ötvenes nő lépett ki rajta. Igényesen melírozott haja, márkás öltözete meglepő ellentétben állt mozgása lassúságával. Fájdalmasan lépegetett, szoknyája alól elő-elővillant a bal térdét fedő kötés. Illendőségből odaköszönt neki, de tudta, hogy Veleméryné csak foghegyről fogja viszonozni az üdvözlést. Nagyon fennhordja az orrát, csak mert az ő térde nem a reumától fáj, hanem az idei síbalesete miatt. Mert a Veleméryék minden januárt puccos helyeken töltenek, pedig itthon is össze tudnák törni magukat a ház előtti, eltakarítatlan járdán, ingyen is.
Keservesen, sűrűn meg-megpihenve kapaszkodott fel a Mount Everestre. “4. EMELET”, tudatta vele a régimódi, alumínium betűkből rakott, festékfoltos felirat a halvány lámpafényben. Az állott levegőben kelkáposzta-, meg lecsószag terjengett. Megjöttünk, sóhajtott magában. Előkotorta a kulcsait, aztán halkan, hogy az alvót fel ne ébressze, becsoszogott az apró konyhába. A viaszosvászon terítőre tette a szatyrot, és nagyot fújva ült le a hokedlire.
Vasárnap ő fog főzni a legkisebb unokájára, amikor eljöhet az apjához. Vesz majd egy kis csirkeszárnyat meg combot, és kirántja. Jó ropogósra süti, meg készít mellé rizibizit, az a kedvence. Olyan finom lesz, hogy mind a tíz ujjacskáját megnyalja majd utána.
Ez és még számos hasonló történet olvasható a hamarosan megjelenő Vénusz arcai című novelláskötetben!
