Egy percnyi csendes tűnődés után letette a kezében tartott képeket, és lassan, töprengve elballagott a spájzig. Felnyúlt az egyik felső polcra, annak is a hátsó sarkába – ehhez a művelethez fel kellett állnia egy kopottas hokedlire. Kutakodása sikerrel járt, és elégedetten emelt le egy régi, sötétbordó, majdnem fekete színű masszával félig megtöltött befőttesüveget. Széles mosollyal tanulmányozta a rég nem látott, kacskaringós kézírást a régimódi lekvárosüveg oldalán: „Hecsedli, 1989. Velence”.
– Három nagynéni… két nagybácsi… kilenc unokatestvér… – dünnyögte ott a hokedli tetején, elgondolkodva, kezében forgatva a több, mint húszéves lekvárt a míves üvegben. Lelépett a székről, és egy másik polcról tizennégy egyforma kis üveget válogatott össze. Mindegyikbe szedett néhány kiskanállal a sűrűre érett hecsedlilekvárból, amelyhez a csipkebogyót a Papa gyűjtötte, s amit a Mama főzött a vadszőlővel benőtt falú kis nyárikonyhában a család saját, régi receptje szerint azon az emlékezetes nyáron, majd pedig gondosan ellátta valamennyi üvegecskét felirattal, s azon töprengett, mennyivel egyszerűbb manapság családi találkozót egyeztetni a facebookon, megvitatva a legalkalmasabb időpontot, helyszínt és menüt. Annakidején még telefon sem volt, hogy értesítsék egymást, mégis majd’ minden szombaton teljes létszámban összegyűltek a nagyszülői házban, ahol aznap reggel választották ki az ebédhez a csirkéket a baromfiudvarról, a tojást a tyúkólból, hogy a húsleveshez tésztát gyúrhassanak, a friss zöldségeket a konyhakertből, a zamatos gyümölcsöket a süteményhez. Olyan ízek és illatok törtek elő emlékezetéből, amelyek azóta eltűntek ebből a világból.
Azután elővette a tálalószekrény fiókjából a család féltve őrzött, kézzel írt, közel kétszáz éves receptfüzetét, hogy a szokásos évi családi találkozóra megsüsse a zsírral készült parasztpogácsát, és mindannyiuk örök kedvencét, a házi baracklekvárral ízesített rácsos diós linzert.
