(Az előző részt itt találod.)
Voltaképp nem is tudom, hányadán állok vele. Nem akarok belebonyolódni, veszedelmes híre van. Járt már Gabival, a harmadik angolosunkkal, Nellivel, aki régebben dolgozott itt Vera előtt, megkörnyezte a diákok jó részét is (persze a nőket)… Nem mondom, sármos meg helyes, de nem kívánok egy következő trófea lenni a gyűjteményében, meg hogy mindenki rólunk pletykáljon.
Mindazonáltal a bonbonja nagyon finom volt. Marcipános, ami az egyik kedvencem.
Mivel Zsuzsa háromnegyed négyig sem került elő, elküldtem a lapnak a hirdetést. Most már ilyen lesz, akár tetszik neki, akár nem!
– Jössz ma a fitneszbe? – kérdezte Vera, és készülődni kezdett.
– Azt hiszem, nem – válaszoltam némi lelkifurdalással. Az utóbbi időben egészen leszoktam a testmozgásról. Tibi rosszallóan ingatná a fejét, ha erről tudomása lenne.
Miután Vera elment, én még felhívtam a kultúrházat, titkon azt remélve, hogy a kerámiatanfolyamon már egyetlen hely sincs, és én megúszhatom. Sajnos azonban Terka néni már mindent elintézett, rám csupán a részvételi díj kipengetése maradt. Szombat délelőtt már kezdődik is, és egészen karácsonyig eltart! Ez azért több, mint amit egy ember elviselni képes.
– Feltétlenül hozzon magával olyan inget vagy kötényt, amit nem sajnál, drágám! – mondta búcsúzóul a hölgy, akivel beszéltem.
