(Az előző részt itt találod.)

heart-588102_640
image-114
– Arról lenne szó – szólalt meg Zita, tétován adagolva mondanivalóját –, hogy nyertem egy ösztöndíjat. Kimehetnék Svájcba. Ezért szeretnék beszélni vele.
Hűha. Ez számomra azt jelentené, hogy vihartempóban új némettanárt kell találnom a helyére.

Zsuzsa pár percen belül be is futott, a plázacica külsejű lánya és egy hasonlóan trendi fiatalember társaságában.
– Hadd mutassam be nektek Zolit, aki a szupertechnikát hozza el nekünk, interaktív táblák képében! Ismerkedjetek meg vele, mostantól gyakran fogtok találkozni! A mi tantermeink lesznek a legmodernebbek! Annamari, ezt is írjuk bele a hirdetésbe!
Amíg sorra bemutatkoztunk egymásnak, Zita máris lefoglalta magának a főnökasszonyt, aztán egy pillanattal később megrohantak az óráról kitóduló angolos diákok, hogy befizessenek a tankönyvekre. Alig fogytak el, s már újra csörgött a telefon, aztán megérkezett Réka, az olaszos, Anikó, az (egyik) angolos, Vera maratoni fénymásolásba fogott – szóval beindult a nap.

 

Ebédszünetben elugrottam a sarki kávézóba, ahol már előre el szokták készíteni nekem az ebédemet: pizzát, spagettit, gyrost – mindig a konyhafőnök ajánlatát. Jól ismerjük egymást a tulajjal, valaha hozzánk járt angolra. Egy jókora adag cappuccino mellett szoktam ebédelni, és figyelgetem a betérő embereket. A lelkem mélyén mindig abban reménykedem, hogy egyszer Tibi is betoppan, ahogy annak idején nemritkán tette. Sokszor járt errefelé munkaügyben, így gyakran együtt tölthettük az ebédidőnket.
Azok a boldog, Tibis napok, ég veled…

Délután még nekiálltam az új hirdetés megszövegezésének is, aztán a gépemen szépen megszerkesztettem. Jó lett volna megmutatni Zsuzsának, de már órák óta nem bukkant fel. Talán vásárolni ment a lányával.
A telefon változatlan lelkesedéssel csörgött, mint délelőtt.
– Halló, Detti vagyok, szia Annamari! Csak azért hívlak, hogy mi újság, lesz-e tanfolyam.
Detti, azaz Bernadett a franciás–spanyolos óraadónk. Azaz csak lenne, ha tudnánk neki hallgatókat adni. Valami rejtélyes oknál fogva a jelentkezők száma sosem képes elérni a bűvös hatos álomhatárt, így csupán örökös reménybeli diákok maradnak. Detti, szegény, időről időre betelefonál, hogy érdeklődjön. Érdekes, hogy az olasz mennyivel kelendőbb… Ezt a rejtélyt talán soha nem fogom megfejteni.

(A folytatást itt találod…)

Romantikus regény blog – Kávé és krémes 4.
Cikk megosztása: Share on facebook
Facebook
Share on google
Google

Velencei Rita

A honlap gazdája és a cikk írója: Pintérné Annus Rita

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát. Erről bővebben érdemes elolvasni az Adatvédelmi tájékoztatót

Bezárom