(Az 1. részt itt, az előzőt itt találod.)
– Azt hiszem, már mind a tanteremben vár.
– That’s fine. Akkor futok is.
– Itt vannak a fénymásolt lapok – szólt utána Vera, egy pakkot nyújtva felé.
– Köszi, darling! – azzal Keti elviharzott órát tartani.
Összemosolyogtunk Verával.
Keti tulajdonképpen Kati, természetesen. Csak mi hívjuk így magunk közt, mióta férjhez ment egy angolhoz, és kicsit maga is angollá vált. Azóta bizonyos allűröket vett fel: enyhe angol akcentussal beszél, és a teát is kávétejszínnel issza. És persze folyton rohan, mert mindig késésben van. Viszont cserébe, azt hiszem, legalább jó tanár.
– Köszi a krémest! – bólintottam Vera felé, immár teli szájjal.
Persze a telefon többnyire akkor szokott megszólalni, amikor épp a számba tömöm a következő falatot, még véletlenül sem akkor, amikor lenyeltem. Szerencsére Verára ilyenkor is számíthatok.
– Angoltanfolyam? Hogyne. Három szinten, és indul nyelvvizsgára felkészítő is. A szintfelmérés pénteken, fél öttől. Érdekli? Felírom az adatait, jó?…
Mire elfogyasztottam a két krémest, már volt három új jelentkezőnk.
– Sziasztok, Annamari és Vera – jelent meg az ajtóban Zita, az egyik némettanárunk. – Zsuzsát nem láttátok?
– Azt hiszem, tárgyal – feleltem. – Sürgős lenne?
– Á, nem – válaszolta beletörődő tónusban, és levette szögletes, barna keretes szemüvegét. – Két napja nem tudom elcsípni. – Toporgott, mintha azon tanakodna, leüljön-e nálunk a titkárságon, vagy elinduljon haza.
– Kérsz egy kávét? – kínálgatta Vera, és már meg is indult a termosz felé. – Most főtt ki. Hátha pár percen belül megérkezik.
– Rendben, köszönöm – adta meg magát Zita, és helyet foglalt. Átvette Verától a kávét, beledobott három kockacukrot, és szórakozottan kavargatni kezdte.
Tibi is három cukorral itta, kávékrémporral. Naponta akár négyet is megivott, és semmi hatással nem volt rá. Amikor aludni akart, aludt, akár közvetlenül kávézás után is.
