Ebben a témában készült írások: Párkapcsolat

Kávé és krémes: így látta az olvasó

Éppen 10 évvel ezelőtt, 2007. szeptember elején született meg bennem Annamari története, és ekkor vetettem papírra a Kávé és krémes első jeleneteit… 🙂 A regény 2015-ös megjelenése óta sok olvasói visszajelzést kaptam, ezekből olvashatsz egy újabb csokorra valót. És ha kedvet kaptál az olvasáshoz, dedikált példányt ide kattintva rendelhetsz magadnak!

image-870
“A regény keserédesen indul, mikor az írónő bemutatja nekünk Annamarit, a szinglivé vált, de igaz szerelmet kereső hősnőjét. Túlzások nélkül állítható, hogy bármelyikünk képes átérezni Annamari tépelődéseit, vágyait, álmait. A párkeresés olykor vicces fordulatait, máskor kellemetlen buktatóit mindannyian átéltük már. Az olvasás kezdetén nem tudtam, mire számítsak, így nem voltak elvárásaim sem. A hősnő kezdettől fogva szimpatikus, és az események folyamán egyre jobban kirajzolódik jellemének finomsága, romantikus, álmodozó természete, barátságos, segítőkész hozzáállása. Igazán szerethető lány, kinek helyén az esze és a szíve. A regény közepe tájékán már igazán szurkoltam neki, hogy végre találja már meg, aki méltó módon tudja őt szeretni. Igazi huszonegyedik századi tündérmese, hercegkisasszonnyal és ha nem is fehér lovon, de azért csak megérkező, herceggel. Meleg szívvel ajánlom a romantikus varázslatot szerető szingliknek és a hercegüket mintegy varázsütésre megtalált hercegkisasszonyoknak is, hogy ismét átélhessék az Egyszer volt, hol nem volt című kezdetet…” Kálló-Helmeczi Zsuzsanna

„A Kávé és krémes nem a „csak egyszer olvasható” könyvek kategóriájába tartozik. Lehangoltság és derűs hangulat esetén is bármikor kézbe lehet venni, hiszen megvan az a képessége, hogy kiválóan űzi a szomorúságot és általános jókedvet varázsol. Egyébként már a címét is imádom!” Balláné Mária

“A könyv zseniális, nagyon visz magával, könnyű és mulattató, sok-sok gratuláció hozzá! :)” Hegyesi-Kovács Kata

“Nekem nagyon tetszett, az eleje picit lassan indult be, de utána már izgalmasnak éreztem. 🙂 A történet a valóságban játszódik, a helyszínek, a szituációk, az emberek is mind valósak, így az olvasó is közelebb érzi magát az egészhez, de mégis teret hagy a képzeletnek is, mert nem túl részletes mindennek a leírása. Azt mondanom se kell, hogy utána egy hétig krémest kívántam 😀 Tetszett és szívesen olvasnám a következő könyvedet is. ” Südi Alexandra

“Nagyon jó a stílusod, tetszik:) Kisbabámtól picit lassan haladok vele, de teljesen kikapcsol 🙂” Varga Marianna

“A főhős, Annamari szenvelgése Tibi után, a könyv elején egy kicsit idegesített, mert én nem ilyen típus vagyok. De a cselekmény előrehaladtával sikeresen kiiktattad Tibit – szerencsére Annamari is igyekezett ezt tenni, habár nagyon lassan jutott el eddig. A továbbiakban már felgyorsult a cselekmény, nagyon tetszettek a szófordulataid, a humorod. Volt, hogy hangosan nevettem, volt, hogy meghatódtam. Összességében tetszett a könyv!” Deákné Kovács Klára

“Kellemes, könnyed olvasnivaló, olyan mint egy habos kávé krémessel; – egy kis kényeztetés ismerős ízekkel. 🙂  Gratulálok hozzá és kíváncsian várom a következő köteteket!” Lakatosné Gabriella

“A Kávé és krémes nagyon jó könyv volt, jó érzéssel gondolok vissza rá, én speciel le sem tudtam tenni. Nagyon nekem való olvasmány!!
Köszönöm a lehetőséget, az élményt!” Baranyai Edina

“Tegnapelőtt végre leültem este, senki nem volt itthon és elővettem a regényed. Mit ne mondjak!!! Kellően humoros, olykor elgondolkodtató. Még főzés közben is olvastam. Ez már régen fordult elő velem. Közben rengeteg “kapucsínót” ittam. 🙂  Egyébként én nagyon szeretem a detektívregényeket. Ez felért azzal is. Néha erős kísértés fogott el, hogy a végére lapozzak, hogy ki lesz már Annamarinál a befutó, de nem tettem meg. Elolvastam a végéig. Köszönöm az élményt!” F. Attiláné

“Annak ellenére, hogy nem szeretem a női regényeket, ez a történet beszippantott! Együtt rezdültem Annamarival, együtt szomorkodtam vele és lestem, hogy melyik nap ébred rá végre, hogy a múltat le kell zárni. Együtt keltünk és feküdtünk le és vártuk, hogy vajon hol bukkan fel az igazi, aki hozzá illik. Annyira természetesen van megírva az egész könyv, hogy úgy éreztem, hogy én is pont így írnám meg, ilyen egyszerűen. Köszönöm az élményt!” 🙂 Szabó-Vida Zsófia

“Nagyon jól szórakoztam az olvasása közben :)! Nagyon élvezhető, humoros, könnyed regény lett!” Hajnalka

“Feleségemmel felváltva olvastuk a Kávé és krémest. A regény címe is megelőlegezi a várható cselekményt: a csalódott ember gyakran süti evésbe fojtja bánatát.
Az a benyomásunk, hogy nemcsak szórakoztató, de tanulságos nyári olvasmány is egyben. A történetbe, amely játszódhatott volna bárhol az országban, ízlésesen beleszőtted a szűkebb környezet tájait, alakjait, családi nagynéniket, nagybácsikat (ízes mondásaikat) és az ünnepeket, meg az üdüléseket.

A keresztszüleinknél tett gárdonyi látogatásaink emlékei elevenítődtek fel bennünk, kavarodtak a sztori kiváltotta reminiszcenciákkal: Keresztmama finom tyúklevese és feledhetetlen diós bélese, keresztapa gyümölcsöse vagy az idei vendégeskedésünk alatt megismert nyugalmat árasztó, szépen művelt kert és hatalmas cseresznyefája, a hajókázás a Velencei-tavon… Mind, mind nem feledhető élmény.

Egykori irodalomtanárként regényed elolvasása után konstatáltam magamnak, hogy Emily Brontën, Jane Austenen, Virginia Woolfon, Kaffka Margiton és Agatha Christie-n kívül prózai művet írónőtől alig olvastam. Könyved most lefaragott valamit kulturális hiányosságaimból. (Azt tudtam, hogy a női írók megjelenítik magukat a főhős alakjában. Ezt láttam a Kávé és krémesben is. Aki nem így tesz, az nem is igazi író!)

A nyelviskolai élet történetei nagyon plasztikusak. Az Annamariéhoz hasonló társkereső történetekkel találkoztam férfiszerzőknél is, de a te regényed átéltebben, életszerűbben fogalmazza meg a mindennapokban előforduló fiatal nő és férfi problémáit. Tetszett, hogy a majd másfél évet, évszakokat átívelő lebilincselő történet két idősíkban játszódik és a fejezetek formailag is jól tükrözik a naplóregény műfaját. A barátnők örömei, Annamari boldogság keresése megszépíti, szinte  abszolutizálja a Tibivel töltött időt. Tibi a lány számára etalon, más férfi nem ér fel hozzá. A mű befejezése a folytatás lehetőségének érzését váltotta ki bennünk. Köszönjük az élményt.” Mihály és Irén

 

Saját dedikált példányt (bármelyik könyvemből) ide kattintva rendelhetsz magadnak!

A moly.hu-n további véleményeket olvashatsz a regényről:

https://moly.hu/konyvek/velencei-rita-kave-es-kremes

Négyszáz nap szabadság – interjú Sienna Cole-lal

image-1633
Sienna Cole második regénye, a Négyszáz nap szabadság a napokban jelent meg a könyvesboltokban. Első könyve, a Laura Porterrel együtt írt Száz évvel utánad megjelenésekor már beszélgettem Siennával (itt elolvashatod a cikket) – ahhoz hasonlóan az új regény szintén nem csak kellemes szórakozást, de gondolkodnivalót is kínál az olvasónak…

– Miről és kikhez szól a könyved?

– Néha mind úgy érezzük, hogy belefásultunk a mókuskerékbe, a megoldhatatlannak tűnő problémákba, az életünket mérgező régi sérelmekbe, és legszívesebben mindent felrúgva elmenekülnénk. Három főhősöm, Dena, Patrick és Jason is ezzel néznek szembe, és úgy döntenek, maguk mögött hagyva a régi életüket, belevágnak életük kalandjába, hogy megtapasztalhassák a szabadság gondtalan állapotát. Az utazás során ismerik meg igazán egymást és önmagukat is, amelynek egy nem mindennapi, szenvedélyes szerelmi háromszög ad keretet.

A szerelem, a humor és a szórakozás mellett van egy igen erős drámai vonulata is a történetnek. Amellett, hogy együtt élik át ezt a négyszáz napig tartó kalandot, mindhármuk sztorija és utazása egyedi, más-más problémákkal, kérdésekkel, válaszokkal. De vajon meddig lehet életképes egy ilyen különös kapcsolat, és meddig lehet elmenni önmagunk keresésében? Elsősorban nőknek szól a történetem, de igazából mindenkinek, aki maga is keresztülment már hasonló válságon, keresi a válaszokat az élet kérdéseire, vagy csak egyszerűen kíváncsi rá, mi történik, ha három ember úgy dönt, nem szab többé korlátokat semminek…

– Mióta érlelődött benned ez a sztori?

– Ez egy nagyon régi történet. Az alapötlet egy álomból származik még 2011 környékéről, de csak 2014-ben kezdtem komolyabban foglalkozni vele. Miután megírtam a könyv kétharmadát, adódott egy komolyabb alkotói válságom, ami miatt nagyjából egy évre félre kellett tennem. Ezalatt megírtam két másik regényt; a Száz évvel utánad is ekkor született. Végül 2016 decemberében fejeztem be. Érdekesség, hogy az eredeti kézirat közel hétszáz oldalra rúgott és az eredeti címe Hatszáz nap szabadság volt, ami természetesen több cselekményt, hosszabb utazást rejtett. A kiadó tanácsára húztam meg a történetet, amit utólag nagyon jó döntésnek tartok.

image-1634
– Hol vagy te benne ebben a történetben, van benne valami személyes élmény?

– A könyv egy több mint egyéves utazás történetét meséli el, melynek során bejárjuk Európa legszebb, legizgalmasabb tájait. Én magam is imádok utazni, és amikor csak lehetőségem adódik rá, meg is teszem. A regény helyszíneinek egy részén jártam, így persze a személyes megfigyeléseimet, élményeimet és tapasztalataimat is beleszőttem a leírásokba. Ahol pedig még nem jártam, ott mások elbeszéléseire és a kutatásaimra támaszkodtam. A legjobban mégis inkább a karaktereimben vagyok benne: mindegyikük gondolataiból, érzéseiből, attitűdjéből van bennem egy kisebb-nagyobb darab.

– Te mit kezdenél 400 nap szabadsággal?

– Valószínűleg ugyanazt, amit a főhőseim: bejárnám a világot, megpróbálnék minél több élményt, tapasztalatot gyűjteni, és közben keresném önmagamat.

– El lehet szökni a világ, a megszokott életünk elől?

– Csak ideig-óráig. Az új környezet és a szokatlan helyzetek egy pillanatra képesek feledtetni a problémákat, de ez az állapot kérészéletű. Önmagunk elől nem tudunk elszökni: bármilyen messzire menekülünk is, mindig mindenhova magunkkal cipeljük az „énünket”. Csak akkor van esélyünk az újrakezdésre, ha az utazás befelé, a lelkünk, a személyiségünk legmélyebb rétegei felé irányul, és van elég bátorságunk szembenézni azzal, amit ott találunk.

– Az első könyvedről milyenek a visszajelzések?

– Szerencsére többnyire nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk szerzőtársammal, Laura Porterrel, akivel közösen írtuk a Száz évvel utánadot. Úgy tűnik, hogy sikerül átadni azt az üzenetet, amit szerettünk volna. Az a tapasztalatom, hogy a harmincas és idősebb hölgyek kedvelik elsősorban a regényt, akiknek nem annyira furcsa és idegen a XIX. századot felelevenítő romantikus, avíttas szövegezés, ami a történet egyik szálára jellemző. Aki ezzel nem tud megbarátkozni, az nehezen képes átadni magát a regény sodrásának. Egyébként tizen-huszonéves lányoktól és férfiaktól is kaptunk már kedves, dicsérő szavakat.

– Mit tervezel most, dolgozol már új könyvön?

– Hál’istennek rengeteg ötlet vár arra, hogy megvalósítsam. Most dolgozom egy új regényen, ami egy kicsit sötétebb hangulatot fest a mostanihoz képest, és ismét megpiszkál néhány kényes témát. A Négyszáz nap szabadságnak is lapul egy folytatása a polcomon, mely nem kapcsolódik szorosan az előzőhöz, önmagában is kerek történet. Majd meglátjuk, a kiadó melyikben lát fantáziát.

image-1635

Nem könnyű egy kezdő írónak – akkor sem, ha Jane Austennak hívják

image-1507
Talán a legnépszerűbb írónő a világon, az idén emlékezünk meg halálának 200. évfordulójáról. Jane Austen (1775-1817) szellemes és lélektanilag rendkívül pontos ábrázolásmódú írásai a világirodalmi klasszikusok legélvezetesebb olvasmányai közé tartoznak.

Fennmaradt levelezésében ritkán esik szó írásairól, de néhány érdekesség azért az utókorra maradt bennük. Ezek arról árulkodnak: egy még ismeretlen írónak a 19. század elején sem volt könnyebb dolga, mint manapság, hogy az olvasóközönség elé tárhassa műveit, és már akkor is létezett szerzői kiadás…

Lássuk, mit írt nővérének, Cassandrának 1811. ápr. 25-én keltezett levelében:

[…] soha nem lehetek annyira elfoglalt, hogy ne foglalkozzam az Értelem és érzelemmel. Ahogy egy anya sem feledheti csecsszopó gyermekét, én sem tudok megfeledkezni róla, nagyon köszönöm érdeklődésedet. Eddig két ívet kellett kijavítanom, de ezzel még csak W. [Willoughby] első megjelenéséig jutottunk. Mrs. K. [Mrs. Knight, a család gazdag ismerőse, aki időnként némi pénzzel támogatta Jane-t] a leghízelgőbb módon sajnálja, hogy májusig várnia kell, de még arra is kevés a remény, hogy június folyamán megjelenik. Henry [J. A. bátyja] nem hanyagolja el, megsürgette a nyomdászt, és azt ígérte, ma ismét találkozik vele. Távollétében sem marad abba a dolog, Elizához [J. A. unokatestvére] küldik a kinyomtatott íveket. A végkifejlet marad, ahogy volt, de ha lehetséges, változásokat is eszközölök. Rendkívül lekötelez Mrs. K. érdeklődése, bármi legyen is az okozója, őszintén kívánom, hogy kíváncsisága hamarabb kielégüljön, mint ahogy most valószínűnek tűnik. Azt hiszem, tetszeni fog neki az én Elinorom, másra azonban nem számítok.

 

“Tégy akármit, csak ne menj férjhez szerelem nélkül!”

Nővérének 1813. január 29-én izgatottan számol be arról, hogy kézhez kapta a Büszkeség és balítélet egy példányát:

Tudatni szeretném veled, hogy megérkezett Londonból az én drága gyermekem – szerdán jött egy Falknor által küldött példány […]. A mai újságban benne van az első hirdetés, 18 penny. Egy-egy fontot fog kérni a két következő könyvért, 1,8 fontot az eddigi legbutább könyvemért. […] Miss Benn éppen a könyv érkezésének napján vacsorázott nálunk, este nekiültünk, és az első kötet felét felolvastuk neki, mondván, Henrytől hallottuk, hogy meg fog jelenni egy ilyen könyv, és kértük, hogy azonnal küldje el nekünk. Azt hiszem, nem fogott gyanút. Jól mulatott, szegény lélek, ami nem is csoda, tekintve, hogy ketten is szórakoztattuk, de úgy tűnik, valóban tetszik neki Elizabeth. Bevallom, én is a legelbűvölőbb teremtésnek tartom, aki valaha is könyvben megjelent, fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni azokat, akik nem kedvelik őt. Van néhány jellegzetes hiba, egy-egy “mondta ez vagy az” helyenként érthetőbbé tenné a párbeszédeket. […]
A második kötet rövidebb, mint szerettem volna, de a különbség inkább a látványban és nem a valóságban mutatkozik meg, mivel a második kötet tartalmazza a cselekmény terjedelmesebb részét. Mindenesetre olyan sikeresen tettem-vettem, hogy úgy tűnik, rövidebb, mint az Értelem és érzelem.”

Jane nem akarta nyilvánosságra hozni, hogy ő a szerzője az egyre sikeresebb regényeinek, bár az igazság lassanként mégis elterjedt. 🙂

1813. február 4-i levélből kiderül, hogyan vélekedik művéről (soraiban némi irónia is érezhető):

[…] a Miss Benn-nek való felolvasás második estéje már nem okozott olyan nagy örömet. Azt hiszem, ennek részben az az oka, hogy anyám túl gyorsan olvas – érti ugyan a szereplőket, de képtelen megszólaltatni őket. Mindent összevéve azonban meglehetősen hiú és elégedett vagyok. Maga a könyv kissé túlságosan is könnyed, csillog-villog, árnyékra volna szükség, itt-ott ki kellene bővíteni egy bölcs, magasztos és tetszetős zagyvaságokkal teli hosszabb fejezettel valami olyasmiről, aminek semmi köze a történethez: például egy esszé az irodalomról, egy Walter Scott-kritika vagy Bonaparte története, vagyis bármi, ami ellentétet képez, és fokozza az olvasóban a játékos-epigrammatikus stílus keltette gyönyörűséget. […] A harmadik könyvben, a 220. oldalon találtam a legnagyobb hibát: egy párbeszéd két részét összevonták. Longbourne-ban sem vacsorázhattak az általam adott időpontban, de feltételezem, Mrs. Bennet régi, Merytonból hozott szokásáról van szó.

1813. május 24- i keltezésű leveléből megtudjuk: J. A. azzal szórakozott, hogy a Büszkeség és balítélet hősnőinek arcképét kereste különböző londoni képtárakban:

[…] Henryvel megnéztünk egy kiállítást a Springs Gardenben [a Vízfestők és Olajfestők Társaságának kiállítása]. Az általános megítélés szerint nem valami kiváló gyűjtemény, de nekem tetszett, különösen Mrs. Bingley kis arcképe, a hasonlóság megtévesztő volt. Reméltem, hogy egyik húgát is láthatom, de Mrs. Darcynak nyoma sem volt, talán a Nagy Képtárban [az angol akadémia kiállítása] rátalálok, mert oda is elmegyünk, ha lesz rá idő. […] Mrs. Bingley nagyon élethű: alak, arcforma, vonások és báj, soha nagyobb hasonlóságot! Zöld díszítésű fehér ruhát visel, ami igazolja régi gyanúmat, hogy az illető hölgy kedvenc színe a zöld. Merem állítani, hogy Mrs. Darcy sárgában lesz.”

Egy 1813. júliusi levélből megtudhatjuk, hogy az Értelem és érzelem, amit a whitehalli Thomas Egerton adott ki a szerző költségén, minden példányban elkelt, és 140 fontot hozott Jane-nek. Egerton 1812-ben megvette a Büszkeség és balítéletet:

A B&B-t eladtam. Egerton 110 fontot ad érte. Jobban örültem volna 150-nek, de mindkettőnk óhaját lehetetlen lett volna kielégíteni, és nem lep meg, hogy nem kíván túl sokat kockáztatni. Remélem, ez sok gondtól megkíméli Henryt, ekként nekem is örömmel kell fogadnom. A pénzt egy éven belül fizetik ki.” (1812. november 29.)

A kiadókkal akkor sem volt egyszerű az írók dolga…

1797-ben apja, George Austen elküldte egy londoni kiadónak az Első benyomásokat (a Büszkeség és balítélet első változata), de olvasatlanul visszaküldték.

1803-ban 10 fontért eladta Susan című regényének kéziratát a Crosby és társának, akik azonban nem adták ki a könyvet. 1809. áprilisában Jane Mrs. Ashton Dennis álnéven levelet írt a kiadónak, melyben elégedetlenségének adott hangot, felajánlva, hogy küld új példányt a kéziratból, ha esetleg elveszett volna. Kilátásba helyezi, hogy ha nem kap választ, akkor más kiadóhoz viszi a regényt. Mr. Crosby válaszlevelében kijelenti, hogy a szerződésben nem volt szó a kézirat kiadásának időpontjáról, sem annak kötelezettségéről, s jogi lépéseket helyez kilátásba, ha a szerző máshol kiadatná. Felajánlja ugyanakkor, hogy 10 fontért a kézirat visszavásárolható. Jane-nek azonban, nem lévén önálló jövedelme, nem állt módjában visszavásárolni, azt Henry bátyja tette meg 1816-ban, s a regény később Northanger Abbey (A klastrom titka) címen jelent meg.

Egy kis segítség az akkori árak megítéléséhez…
A levelekben megemlített beszerzéseket tekintve akkoriban ilyen árak voltak: 12 shilling egy pár selyemharisnya, 17 shilling egy köpeny, 3,4 penny egy yard [kb. 91 cm] színes muszlin, 3 shilling 6 penny 1 yard ír vászon, 2,3 shilling egy yard flanel, lovaglókalap szabású szalmakalap 1 guinea, zongora 24 guinea.
(1 guinea = 21 shilling, 1 font = 20 shilling, 1 shilling = 12 penny)

Miss Austen könyvei mára annyira kedveltek, hogy a vele kapcsolatos termékeknek egészen szerteágazó piaca van.

  • Jane Austennak ma is hatalmas rajongótábora van – erről a jelenségről is szól A Jane Austen-könyvklub című film.
  • Syrie James megírta Jane elképzelt naplóját, valamint még egy regényt Az elveszett Jane Austen-kézirat címmel.
  • A neten egész sor kötésmintát találunk Austen korabeli stílusban a sálaktól a ruhákon át a szvetterekig és retikülökig (csak írjuk be a keresőbe a “Jane Austen knits” kifejezést!).
  • Idegen nyelven elolvashatjuk Mr. Darcy naplóját is, Amanda Grange tollából.
  • Helen Fielding bestsellerében, a Bridget Jones naplójában – cseppet sem véletlenül – szintén Darcynak hívják a főhősnő szerelmét.
  • A kitűnő angol írónő, Jo Baker pedig elképzelte, milyen lehetett a Büszkeség és balítélet cselédeinek hasonlóan izgalmas és romantikát sem nélkülöző élete: magyarul Longbourn árnyékában címmel jelent meg a regénye (nekem nagyon tetszett, szívből ajánlom minden Austen-rajongónak!).
  • … és sort még hosszan folytathatnánk…

Jane, azt hiszem, elégedett lenne ezzel a sikerrel. 🙂

A leveleket Vallasek Júlia fordításában és jegyzeteit felhasználva idéztem a 2014-ben megjelent Jane Austen levelei című kötetből (Koinónia Kiadó, Kolozsvár).

Nem hagy nyugton, míg le nem írom… Interjú Baráth Viktóriával

image-1489
Baráth Viktória Első tánc című regénye azoknak szól, akik szeretnek egy könyvön sírni és nevetni – néha egyszerre mindkettőt 🙂 Emberi problémák és tanulságok, romantika, humor, izgalom – minden adott, hogy a kedvenc könyvünk legyen 🙂

– Mesélj egy kicsit a regényről!

– Az Első tánc elsősorban fiataloknak szóló romantikus regény, ami azt taglalja, hogy a minket körülvevő emberek milyen hatással lehetnek ránk és a tetteinkre. A szereplői nem kimondottan tökéletesek, sőt, hibát hibára halmoznak, de pont ettől lesz az egész történet reális. Mi magunk is sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor képtelenek vagyunk dönteni, vagy esetleg nem a helyes utat választjuk, de a lényeg az, hogy a végén elérjük a saját céljainkat és álmainkat.

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni? Mivel foglalkozol civilben?

– Sosem gondoltam volna, hogy író leszek. Az iskolában még olvasni se nagyon szerettem, de a fantáziám mindig is élénk volt.
Egy hotelben dolgozom jelenleg délelőttönként, ami tökéletes számomra, mert így mellette bőven jut időm az írásra és a kiadás ügyeinek intézésére.

– Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Az írás nem úgy lépett be az életembe, hogy leültem, és arra gondoltam, hogy na, most én írni fogok. Talán a harmadik regényem körül esett le, hogy valójában mit is csinálok. Mindig is úgy gondoltam, hogy az írás az egy külön szakma, csak azt hívhatjuk írónak, aki ezt tanulta, hosszasan tanulmányozta ezt a hivatást, és profi módon űzi, de manapság az író-lét egy kicsit lazább fogalommá vált.

Példaképeim igazából nincsenek, a magam elé kitűzött célokat követem, és mindig saját magamat akarom egy kicsit túlszárnyalni.

image-1490
– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz? Hogyan választod ki a témáid?

– Nincs, általában a kanapén ülve írok, vagy a kertben, ha éppen jó az idő. A lényeg az, hogy csend és nyugalom legyen körülöttem.
A témák találnak meg engem. Nem én szoktam kiválasztani vagy eldönteni, hogy miről fogok írni, egyszerűen csak beugranak képek, jelenetek, és addig nem hagynak nyugton, amíg le nem írom őket.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Csak akkor írok, amikor kedvem és ihletem van. Nem szoktam kényszeríteni magam, mert tudom, hogy akkor az eredmény sem a legjobb, amit nyújthatok. Inkább abbahagyom, amikor úgy érzem, hogy nem megy, és várok, pihenek kicsit. Viszont sokszor elég egy kirándulás, egy film megnézése, vagy egy dallam meghallgatása ahhoz, hogy a cselekmény újból életre keljen a fejemben.

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Végtelen ihlet! Mint ahogy azt az előbb említettem, csak akkor írok, ha tényleg van hozzá „anyag” a fejemben, és csak úgy ömlenek belőlem a szavak, azonban ennek sajnos az a hátránya, hogy amikor éppen üres a fejem, akkor nehezebb írni…

Tudj meg többet Vikiről és a legújabb írásairól:

www.facebook.com/barathviktoria89
www.instagram.com/barath.viktoria/

Mesék Velencéből – interjú Judith Sarayval

Pados Judit, aki Judith Saray néven jegyzi immár közel egy tucatnyi könyvét, a kezdetekről is mesél nekünk…

image-1413
– Hány könyved jelent meg eddig? Mesélj egy kicsit róluk! Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Huh, ezt hogy is fogalmazhatnám meg röviden? 2010-ben ért egy hatás, amikor én magam is a neten fellelhető fanfic írogató blogokat olvasgattam. Voltak köztük egészen színvonalasak, hiszen ezek közül nőtte ki magát Szurovecz Kitti Gyémántfiúja és Spirit Bliss Kígyók sziszegése is; de voltak gyengébbek is. Mindenesetre megérlelték bennem a gondolatot, hogy ilyen történeteket én is tudnék írni. Volt egy rajongói blog, akiknek írtam egy fejezetet, nagy sikert aratva, és innentől a többi már történelem. Megcsináltam a saját történet-mesélős blogomat (www.lassukeringo.blogspot.com) és belekezdtem az írásba. A könyvkiadás már egy másik történet. Egy regényemet elküldtem a Novum kiadónak. Kiadásra érdemesnek ítélték, aztán a szerződésből kiderült, lényegében magánkiadásban jelentetném meg. Nem tudtam anyagilag finanszírozni a dolgot. Aztán idővel megpróbálkoztam a Publio kiadóval. Túl szépnek tűnt az ajánlat, fogalmam sem volt, hol lehet benne a csavar. Ingyenesnek hirdették magukat, akkoriban azok is voltak. Ennek köszönhetően látott világot náluk tíz könyvem. Alapvetően romantikus történeteket írok, de néha teszek kisebb kirándulásokat más műfajokba is.

A máig megjelent könyveim:
2015-ben (november-december):
Zöldzug – két fiatal, akik a film világában élnek, mindketten az alkohol rabjai, és mindketten ugyanabban a szanatóriumban kötnek ki. Előbb csak sorstársak, barátok, majd szerelmesek lesznek. Persze ez az utazás a lapokon nem ennyire egyszerű.
Morgan – Mindent kutyámról – golden retrieverünkkel töltött tizenöt év hiteles története. Rengeteg emlék, sok fotóval.
Eszmélés – egy ötvenes nő, aki  még nyitott szemmel és lélekkel jár a világban. A pillanatnyi fellobbanás az igazi mély érzelmek közt vívódva megtalálja a maga útját.
Lakótársak – Két fiatal, akik némi félrértés után egymásra találnak. Aztán újra eltávolodnak egy vélt sérelem miatt. A külön töltött idő ráébreszti őket, mit hagytak veszni és minden erejükkel küzdenek az új esélyért. De annak az időnek egy titka van, ami idővel felszínre kerülhet.

image-1414
2016-ban:
Velencei mesék – a kedven városom ihlette történetek parányi valóságmorzsákból a fantázia fűszerével ízesítve.
A szerelem örök – Valentin napra megjelent kötet 2 kisregénnyel. (Gépelési hiba/Mindenki egyért, egy érte)
Szürkeszem –  egy kisgyerek keresi minden szürke szemű férfiban az édesapját. Akit talál, a vérségi köteléknél is erősebb érzelmekre képes érte és a mamájáért.
Időtlen szerelem –  két történet, egy város – beleszőve az idő szövevényes sodrába. Szerelmek, tragédiák és újrakezdések. Spiritualitás? Maga Velence! (A velencei tükör/Egy lélek útja)
Az öreg szekrény meséje – Zsemle és Kócos kalandjai – gyerekeknek készült mesekönyv kedves barátnőm, Fitos Györgyi remek rajzaival. Az ihletet mostani kutyáink adták, egy golden retriever és egy szálkásszőrű tacskó. Eredetileg sorozatban gondolkodtunk, de nem tudom, hogy végül lesz-e folytatás.

2017-ben:
Szerelmes családfők – ismét két történet egy kötetben. Mindkettőben a férfi az, akinek újra kell kezdenie az életét és apaként is rátalálni a szerelemre. (A családban marad/Távol a világ zajától)

– Milyen korosztálynak szólnak a romantikus regényeid?

– Hm… nehéz ezt megítélni, mert húszas-harmincas éveimben én magam is faltam az ilyen jellegű írásokat, tehát akár nekik is szólhatna. Ugyanakkor a blogomban egyszer végeztem egy apró kis kutatást az olvasók között. Ott az derült ki, hogy elsősorban a negyvenes, ötvenes és talán idősebb nők között találnak kedvelőkre a regényeim. Sokan felejtik el, hogy az idővel a test talán öregszik, de a lélek nem; a nagymamák is pontosan emlékeznek még rá, milyen volt szerelmesnek lenni. A stílus nyilván a koromból adódó, mesélős, párbeszédes, kissé filmszerűen megfogalmazott, a szexjelenetek talán kissé lámpaoltósabbak (bár, van kivétel). Mostanában elég sok hízelgő visszajelzést kapok ettől a korosztálytól, éppen ezért hiszem, hogy helyem van a fiatal szerzők között, még akkor is, ha nem vámpírtörténetekkel, a Szürke akárhányadik árnyalatával, vagy Bridget Jones-szerű írásokkal próbálkozom. Az olvasók szerint fiatalosan tálalom a történeteim, ugyanakkor érezhetően – jó néhány millió elolvasott betűvel a hátam mögött – talán választékosabban.
Érdekes egyébként, hogy akik nagy lelkesedéssel találtak meg a FB-on, és kommentelnek rendszeresen a szerzői blog FB-megosztásainál (www.judithsarayblog.wordpress.com), ugyanazok sosem veszik a fáradtságot, hogy akár a szerzői blogban, akár a publioboox-on a könyv oldalánál (igaz, itt regisztrálniuk kellene) tegyék meg ugyanezt. Nem tudom, másoknak mik a tapasztalatai ezen a téren, illetve hogyan tudták megértetni az olvasóikkal, hogy reklám szempontból pont azok a kommentek jelentenének sokat.

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni? Mivel foglalkozol civilben?

– Mindig is szívesen írtam. Ha volt gyerek, aki hajlandó volt beszámolni a családjának a tábori életről, akkor az én voltam. De a naplóírás nem vonzott, legalábbis nem volt meg bennem a kitartás hozzá. A családtagok sokat viccelődtek vele, hogy „te még egyszer könyvet fogsz írni”, de tudatosan sosem készültem erre. A középiskola elvégzése után az idegenforgalomban dolgoztam egy utazási iroda társasutazásokat szervező referatúráján. Időnként idegenvezetéssel fűszereztük az amúgy sem unalmas hétköznapokat. De aztán megszülettek a fiaim és döntenünk kellett, hogy a karrier vagy a teljes „munkaidős” családanyai szerep. Megtehettük, megtettük, hogy otthon maradtam. Amire nem számítottam, hogy ez egy majd három évtizedes „állás” lesz. Innen pedig nincs visszaút a munka világába. Amióta a fiúk elköltöztek (bár korábban is), nemcsak a háztartással foglalkozom, hanem aktívan segítem a férjem kis vállalkozását. Érdekes időtöltés, ami azért sok szabadidővel ajándékoz meg, úgyhogy hódolhatok a legkedvesebb kedvteléseimnek, az olvasásnak és az írásnak.

– Kik a példaképeid?

– Vannak persze a Nagy Példaképek, de gondolom, a kérdés elsősorban az általam is művelt műfaj képviselőiről szól. Amanda Quick 19. századi Angliájában játszódó történeteit utánozhatatlanul könnyednek és kedvesnek tartom. A friss kínálatból pedig Diana Gabaldont csodálom. Ha az Outlander című regényfolyamán kívül egész életében csak egy bevásárló cetlit írt volna, akkor is példaképemnek tekinteném. Hihetetlen történelmi alapossággal járta körbe a témát, s bár a regényei terjedelme elsőre ijesztően soknak hat (ezer oldal alatt egy kötetet ki sem ad a kezéből), egyetlen unalmas oldalt sem leltem fel bennük. Folyamatosan ébren tartja az olvasó érdeklődését, a felmerülő kérdésekre előbb-utóbb megadja a választ és még véletlenül sem bicsaklik meg az alapos gondossággal elképzelt történetív. Ha jól tudom, eddig nyolc kötet jelent meg; és nem véletlenül eshetett a választás erre a történetre, amikor a megfilmesítés szóba került. Megunhatatlan betűben és képkockákon egyaránt.

– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz? Hogyan választod ki a témáid?

image-1415
– Az ötletek villámcsapásszerűen érkeznek, sokszor a buszon skiccelem le egy boríték hátoldalára, aztán írok is belőle otthon egy kis emlékeztetőt, kicsit kikerekítve. Majd megy a „fiókba”. Jó néhány ilyen ötlet várja, hogy elővegyem és végigvigyem a fonalat. Korábban ott írtam, ahol a laptopot az ölembe vettem, otthon az étkezőben, a nyaralóban a nappali közepén, kizárva mindent és mindenkit az érzékszerveimből. Mostanra van egy kis hangulatos zugom, egy varrógéptalpból és üveglapból készült asztalka, kislámpa, kézreesően egy cd-lejátszó. A lakás közepén, mégis magányos kis szigetként.
Fiatalabb koromban nagyon sok romantikus regényt olvastam, általában az amerikai polgárháborús időszak történetei fogtak meg, de én magam történelmi regény írásába soha nem mernék belekezdeni. Nem a kutatómunka tart vissza, mert a mostani írásaimhoz is nagyon sok dolognak járok utána. Leginkább kórházi dolgoknak, betegségeknek, de akár a sztárvilág mindennapjainak. Az olvasók szerint olyan hitelességgel tudom ezeket megfogalmazni, mintha közvetlen tapasztalataim lennének.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Néha a hangulat jön magától. Leülök és csak verem a billentyűket. Máskor rákészülök. Halk zene, egy csésze tea (vagy egy pohár vörösbor). Ami mindig segít, ha a két pajkos eb odafekszik mellém és nyugodtan szuszognak. Az biztos, hogy olyankor mindig könnyebben megy az írás, ha jártamban-keltemben sikerült néhány cédulát írnom apró ötletekkel. Ezeket kikerekíteni már gyerekjáték. A minap azonban előfordult velem az, ami szerintem minden írónak rémálom: lefeküdtem, erre bevillant egy kép, amit azonnal papírra kellett (volna) vetnem, mert tökéletesnek éreztem. Persze, papír éppen sehol. Mire kimentem papírért, tollért és visszabújtam a takaró alá, az ötlet úgy reppent el, mintha sosem lett volna. Már csak arra emlékeztem, hogy bármi volt is az, tökéletes lehetett volna ☺ Egyébként elég jól ki tudom zárni a külvilágot, ha tényleg elkap a lendület.

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Hm… kívántam, de a jó tündér most éppen máshol volt elfoglalva. Persze, a könyvkiadásról beszélek. A Publio remek lehetőség volt arra, hogy az ember nyomtatásban lássa az írásait, de hát valljuk be, nem tökéletes megoldás. Nekem kifejezetten gyenge oldalam a marketing. Vallom, hogy egy fenékkel csak egy lovat lehet tisztességesen megülni, így aztán (és persze anyagiak hiányában is) nem fordítok a reklámra akkora figyelmet, mint kellene. Hiszem, hogy egy szebb világban ott lehetnék én is a könyvespolcokon, aztán a vásárlók döntenék el, hogy kíváncsiak rám vagy sem. A tavalyi év végén két pályázatra küldtem be írásomat. A Libri Insomnia pályázatára és a Könyvmolyképzőére. Sajnos mindkét helyen kiestem a rostán. Ez elvileg el kellett volna keserítsen, mert pont azokkal az írásaimmal pályáztam, amelyeket igazán erősnek érzek, csak terjedelmüknél fogva (600 oldal körül) meg sem próbáltam a nagyon drága magánkiadásban erőltetni. Ezzel, hogy nem lettek győztesek, hihetném azt is, hogy talán mégsem ütik meg a kívánt mércét. Újra beleolvastam mindkettőbe és úgy döntöttem, büszkén vállalható minden sor. Szóval, ha az a jó tündér nagyon ráérne, akkor kicsit odafigyelhetne rájuk a jövőben.

a könyvek elérhetőségei:
Zöldzug – https://publioboox.com/hu_HU/zoldzug  (ezt egyébként március 1-től ingyenessé tettem, éppen azért, hogy minél többen olvashassák végig, aztán ha kedvet kaptak a stílusomhoz, akkor talán kedvet kapnak a többi regényhez is)
Eszmélés – https://publioboox.com/hu_HU/eszmeles
Morgan – https://publioboox.com/en_HK/morgan
Lakótársak – https://publioboox.com/hu_HU/lakotarsak
Velencei mesék – https://publioboox.com/en_HK/velencei-mesek
A szerelem örök – https://publioboox.com/hu_HU/a-szerelem-orok
Időtlen szerelem – https://publioboox.com/hu_HU/idotlen-szerelem1
Szürkeszem – https://publioboox.com/hu_HU/szurkeszem
Az öreg szekrény meséje – https://publioboox.com/en_HK/az-oreg-szekreny-meseje
Szerelmes családfők – https://publioboox.com/hu_HU/szerelmes-csaladfok

 

Együtt lélegezni a szereplőkkel – interjú Siennával és Laurával

A Száz évvel utánad nem egy átlagos regény: két fiatal írónő együttes munkájának gyümölcse. Sienna Cole és Laura Porter beavat bennünket a kulisszák mögött folyó közös alkotói munka titkaiba és jövőbeni terveikbe is 🙂

– Meséljetek egy kicsit a könyvetekről!

image-1383
– A Száz évvel utánad romantikus naplóregény. A New Yorkban élő Kate és férje, Simon gyermeket szeretnének, azonban a nő hosszú próbálkozás után sem esik teherbe. A sorozatos kudarcok miatt úgy döntenek, új alapokra helyezik az életüket, ezért kapva kapnak az alkalmon, mikor Simont felkérik a cége angliai leányvállalatának vezetésére. Londonba költöznek, és megvásárolnak egy XIX. században épült villát, aminek felújításába Kate nagy lendülettel veti bele magát. A magánélete azonban nem a várt úton halad: az újabb mesterséges megtermékenyítési kísérlet is kudarcba fullad, és a Simonnal való házassága is egyre inkább széthullik. Egy nap azonban a felújítás során rábukkan egy százötven évvel korábban íródott levelezésre, amely teljesen lebilincseli. A levelekből és a későbbi naplórészletekből megismerjük Ciarant, a nehéz sorsú fiatal férfit, aki Párizsban próbálja megvetni a lábát, és halálosan szerelmes egy társadalmilag elérhetetlen grófkisasszonyba. Mi lesz a sorsa? Vajon elnyeri-e az áhított hölgy kegyeit? Sötét titkok, ármányok, háborúk és személyes viszályok árnyékolják a történetét, ami Kate-et is egyre inkább magába szippantja, és rájön, hogy az érzelmek, az emberi játszmák és a társadalmi problémák mit sem változtak azóta. A párhuzam Kate élete és Ciaran sorsa között érdekes kontrasztot teremt, amely mégis sok hasonlóságot rejt magában. Kate még nem is sejti, hogy egy több mint száz éves történet és rég elporladt ember gondolatai és érzései késztetik majd élete egyik legnagyobb döntésére.

– Honnan az ötlet, hogy ketten írjatok egy könyvet? Hogyan lehet az írói munkát megosztani? Hányszor vesztetek össze közben? 🙂

– Laura: Kilenc évvel ezelőtt, a főiskolán ismertük meg egymást, és már az első beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy mindketten szívesen írunk. Megmutattuk egymásnak az apróbb, nagyobb műveinket, az ötlet pedig, hogy megpróbálkozzunk a közös alkotással, sorsszerűen jött. Még fel sem ocsúdtunk, de már az első közös regényünkön dolgoztunk – a dolog külön szépsége pedig, hogy a barátságunk is ezalatt fejlődött ki, érett igazán bensőségessé. A közös alkotás legfontosabb alapfeltétele a teljes, kölcsönös bizalom, ezért az életben, az íráson kívül is rendkívül szoros kötelék alakult ki köztünk. Mindenkinek az az első kérdése felénk, hogy mégis hogyan lehet ketten írni? Hogyan lesz egységes a mű? Hogyan tudunk megegyezni a sztorivezetésben? És hogyan osztozunk a karaktereken? Számunkra azonban ezek természetesen, maguktól értetődően alakultak ki. Amikor együtt dolgozunk, a külön-külön eltérő stílusunk is hasonul egymáshoz, a történetet és a karaktereket pedig mindig közösen találjuk ki, építjük fel. Mindketten teljes értékűen veszünk részt az alkotási folyamat minden szakaszában. Talán meglepő, de még soha nem vesztünk össze munka közben. Ha kritikát fogalmazunk meg egymás írásával szemben, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez segítő szándékú, építő jellegű, és a minél magasabb minőséget szolgálja.

– Gyerekkorotokban gondoltátok volna, hogy egyszer könyveket fogtok írni? Mivel foglalkoztok civilben?

– Sienna: Az írás már gyermekkorom óta fontos részét képezi az életemnek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az általános iskolai magyartanárom fedezte fel a történetalkotás iránti szenvedélyem, és ő bátorított, segített az elindulásban. Az első novelláimat kilenc éves koromban írtam, és azonnal tudtam, hogy ez az, amit igazán szeretek csinálni. Később másfelé sodort az élet, de az írás, az olvasással karöltve mindig aktívan jelen volt a mindennapjaimban. Kezdetben csak az íróasztalfióknak írtam, és néhány közeli barátnak mertem megmutatni a műveimet, majd kicsit nagyobb plénum elé is kimerészkedtem. Igazán csak akkor mertem elhinni, hogy valóban íróvá válhatok, mikor megjelent első közös művünk Laurával, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk az olvasóktól. A civil életben PR-marketinges végzettséggel rendelkezem, és egy ékszert forgalmazó webáruházat vezetek.

– Laura: Mindig azt mondogattam, amikor feltették a felnőttek a rettegett „mi leszel, ha nagy leszel” kérdést, hogy bármi, csak ne egy irodában kelljen ülnöm. Nyilván úgy hozta az élet, hogy egy irodában töltöm a fél életem 🙂 Az írás viszont szinte létkérdés volt számomra. Hat éves voltam, amikor önszorgalomból meg tanultam írni (vagyis addig nyaggattam a nagynénémet, amíg szép lassan meg nem tanította nekem a betűket). Iszonyatosan frusztrált, hogy amikor a felnőttek nem érnek rá nem tudom elolvasni a kedvenc meséimet. Így mire 7 éves koromban első osztályba mentem, már tudtam írni-olvasni és megírtam első versemet is. Az írás – változó műfajban és formában ugyan, de – azóta is végigkíséri az életem. Civilben fejvadász vagyok, amit egyébként szeretek is csinálni, de célom és
álmom, hogy egy idő után már csak az írásnak szentelhessem minden időm.

image-1384
– Emlékeztek a döntő pillanatra, amikor elhatároztátok, hogy írni fogtok?

– Sienna: Talán az első komolyabb olvasásélmény hatására történt. Észrevettem, hogy teljesen megszűnik körülöttem a külvilág, belemerülök az író által megrajzolt valóságba, és együtt lélegzem a szereplőkkel. Úgy éreztem, nekem is ki kell próbálnom, hogy létre tudok-e hozni valami hasonlót, és mikor ez megtörtént, a fentebb említett élmény ezerszeres erővel ért. Azóta is a rabja vagyok ennek a különleges érzésnek.

– Laura: Ugyanolyan természetesen jött az írás számomra, mint a járás vagy a beszéd. Nem gondolkodtam rajta egy percig sem; attól a pillanattól kezdve, hogy összeálltak a betűk a fejemben és le tudtam írni a szavakat, csak írtam és írtam… Kezdetleges napló formájában először, a napi eseményeket, amelyek fontosak voltak számomra. Majd verseket, mondókákat, rövid történeteket. Teljesen természetes része volt az életemnek, hogy folyton füzetek és tollak vettek körül otthon is, amikor már nem a házi feladatot írtam. Számomra ez volt a kikapcsolódás. De ha arra gondolsz, hogy mikor és milyen elhatározás vezérelt az első, tudatos „irodalmi” írásom felé, akkor azt hiszem, a család és az otthon volt az, ami az első versemet megihlette. Később nagy hatással volt rám Sinka István és az ő fantasztikus versei, tinédzser éveim alatt pedig magába szippantott a krimi világa.

– Kik a példaképeitek?

– Sienna: Rengeteg írótól olvasok, és nagyon sokat kedvelek közülük. Kamasz- és fiatal felnőtt koromat a kalandregények királya, Wilbur Smith színezte ki, így rá azóta is úgy tekintek, mint aki lerakta az írói stílusom alapköveit. Mostanában Ray Bradbury novellái vonnak teljesen a hatásuk alá. Mégsem az írók közül, hanem a művészet egy másik megnyilvánulási formájából, a komolyzenéből állítottam magamnak példaképet. Ő pedig Beethoven. Mind emberileg, mind művészileg gigászi erejű dolgokat vitt véghez, és ha magam alatt vagyok, vagy alkotói válságban szenvedek, belőle merítek erőt.

– Laura: Ha a rejtett kérdés az, hogy ki a kedvenc íróm, akkor nagy bajban vagyok, mert nem tudnék választani. Talán Bulgakov, de ott van még Örkény István, Csáth Géza, külföldi írók közül Joseph Shariden Le Fanu, és ezren mások, akik nem férnének el egy egész oldalon sem. A példakép más kérdés… Őszintén mondom, hogy nincs ilyen, talán soha nem is volt. Természetesen felnézek sok neves íróra és alázattal elismerem a tehetségét, de példaképnek nem nevezném őket. Azt gondolom, mindenkinek meg kell találni a saját útját, a saját stílusát és a saját végzetét. Ehhez pedig csak önmaga lehet a megfelelő hajtóerő, ha egyre nagyobb célokat tűz ki maga elé.

– Van saját írói zugotok, ahová elvonulhattok? Hogyan választjátok ki a témáitokat?

– Sienna: Sajnos (még) nincs olyan zug, amit teljesen a magaménak nevezhetnék, és ahova zavartalanul elvonulhatnék alkotni, ezért mindig éjszaka írok, amikor már csak egyedül vagyok ébren, és biztos lehetek benne, hogy a külvilág nem fog befurakodni az ihletett pillanataimba. Hogyan választok témát? Ösztönszerűen. Jön egy ötlet, egy érzés, egy gondolat, ami annyira megfog, hogy nekiállok kibontani. Amikor közösen írunk, mindig megosztjuk egymással ezeket az ötleteket, és sokat közülük mindketten elég érdekesnek és izgalmasnak gondolunk ahhoz, hogy tovább színezzük. Vannak azonban olyan témák, melyek vagy hozzám, vagy Laurához állnak közelebb, és ezt mindketten tiszteletben tartjuk.

– Laura: Nagy álmom, hogy legyen egy néhány négyzetméteres kis lyuk, ahova elvonulhatok írni bármikor, mert a teljes csend és nyugalom roppant fontos az alkotás során – legalábbis számomra. Jelenleg nincs ilyen hely, az irodában tudom elérni ezt a háborítatlan állapotot a leginkább, ha kora reggel bejövök mindenki előtt és beülök a tárgyalóba.

A témát – a közös könyveknél – minden esetben közösen választjuk ki. Általában kipattan valamelyikünk fejéből egy ötlet és azt együtt tovább gondoljuk, kibontjuk. Saját írások esetén is sokszor megbeszéljük egymással a történeteinket, tanácsot adunk a már megírt részekhez vagy épp hogy a még kidolgozandó szálakhoz. Mindketten más-más stílusban írunk külön, ezért kifejezetten izgalmas számomra Sienna könyveit olvasni 🙂

– Hogyan teremtetek magatoknak optimális hangulatot az íráshoz?

– Sienna: Ez az aktuális történettől, sőt, az aktuális cselekményszáltól függ. Vannak olyan témák, melyek igénylik a zenét, és meg is találják azt a hangot, ami a legjobban illik az érzésvilágukhoz, azonban olyan is előfordul, hogy csak néma csöndben tudok eléggé koncentrált állapotba kerülni. Az egyedüllét és az élet ügyes-bajos dolgainak teljes kizárása azonban mindig fontos.

– Laura: Ahogy említettem is már egy korábbi kérdésnél, általában korán reggel írok, amikor még egyedül vagyok az irodában. Itt teljes csönd van, nem zökkent ki semmi az alkotói állapotból, és általában időm is van rá, hogy egy-egy részt megírjak még munka előtt. A másik opció a hétvége, annak is az a része, amikor egyedül lehetek otthon néhány órára, és szintén meg tudom teremteni magam köré azt a zavartalan buborékot, amely szükséges, hogy belemerülhessek a történetbe. Zenét ritkán hallgatok, általában akkor, amikor egy dal nagyon illik az adott részhez, de akkor azt folyamatos egymásutánban játszom, és a végén már csak a hangulata olvas bele a fülembe, a szöveget ki is zárom teljesen. Ez a ritkább eset.

– Ha kívánhatnátok a jó tündértől valamit, mi lenne az?

Sienna: Egészség és biztonság. Ha ez a kettő megvan, a többi már csak rajtam múlik.

Laura: Egészség, a családom, a hozzám közelállók és magam számára. Ez a legfontosabb. A többiért meg lehet küzdeni!

– Hogyan tovább az írói pályán?

Sienna: Hál’ istennek rengeteg ötletünk van, és az egyetlen nehézség abban áll, hogy melyiket válasszuk. Január elején el kezdtünk dolgozni az újabb regényünkön, mely egy teljesen más világba, más helyszínre és más témába fogja elkalauzolni az olvasót. Egy olyan filozófiai kérdést boncolgatunk, ami sokakat érdekel: vajon létezik-e szabad akarat? Mindezt egy szórakoztató, izgalmas és akciódús köntösbe öltöztetjük, azzal a céllal, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is élvezhető, befogadható legyen. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen még mi magunk sem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogyan alakul pontosan a történet; jelenleg csak élvezzük az alkotási folyamatot. 🙂

Az új regény terveink szerint tavasz végén, nyár elején jelenik meg.

 

 

Rejtelmek és karácsonyok – interjú Nádasi Krisszel

Amikor megtudtam, hogy idén karácsonyra megjelenik Nádasi Krisz szerkesztésében a Rejtelmes karácsonyok című könyv, azonnal elhatároztam, hogy meg fogom venni. Nemcsak azért, mert Krisz lektorálta a Levendulaméz című novelláskötetemet, hanem (főképp) amiatt is, hogy így elolvashatom Az én Diótörőm címet viselő kisregényét is. És miközben olvastam, remekül szórakoztam a sztorin, és kiderült, hogy Krisz stílusa nagyon hasonló az enyémhez… 🙂

Ennek az olvasmányélménynek a hatására úgy döntöttem, készítek itt vele egy interjút, hátha elárul néhány írói kulisszatitkot is! 🙂

image-1244
Rita:
Mi akartál lenni gyerekkorodban?

Krisz: Hát felnőtt. De tényleg. Azt gondoltam, tök jó lehet, ha valakinek már nem kell iskolába járnia, hanem dolgozhat, pénzt kereshet, és maga találja ki, mit tanulhat, mi érdekli. És igazam lett. Tényleg tök jó!

Rita: Mióta foglalkozol írással?

Krisz: Mióta megtanultam írni az iskolában. Sosem voltam csodagyerek, de rájöttem, hogy míg az osztály többi része szenved a nyelvtannal, addig nekem mindez magától értetődő. Szerettem a szabályokat, de nélkülük is el tudtam dönteni, mi a helyes. Idegen nyelvet is hamar tanultam, hobbim volt, hogy belekezdtem több nyelv tanulásába is, beleértve az ír és az ivrit nyelvet. Eszperantóból a nyelvvizsgáig is elmentem. A jó nyelvérzék azért is hasznos, mert elsőre ki tudom olvasni az IKEA-ban a bútorok nevét. (És még emlékszem is rájuk.)

Ami meg a fogalmazást illeti: azt is nagyon élveztem már az iskolában. Én voltam az a gyerek, akinek mindig fel kellett olvasnia, amit írt, és aki az osztálytársait szórakoztatta a történeteivel. (Megjegyzem, az osztálytársaim még mindig olvassák az irományaimat.)

Rita: Háromgyermekes anyuka vagy – hogyan tudod beilleszteni az írást és a vele kapcsolatos teendőidet a napi tevékenységek közé?

Krisz: Ha a családomat kérdeznéd, szerintem ők egy lemondó sóhajjal jeleznék, hogy nem teljesítek túl jól. A férjem kétszer is rákérdez, mikor lesz vasalt inge, mire intézkedek (azaz felhívom azt a céget, aki vasalja a ruháinkat), a lányom rendszeresen megfordul reggel a szekrényemben, zoknit vagy garbót kunyerálva, mert az övé mosásban van, a fiam farkaséhesen jön haza az iskolából, mert elfelejtettük őt befizetni ebédre. Szóval inkább az állandó kárelhárítás jellemzi az életemet, de azt olyan jól csinálom, hogy végül is mindenki dicsérni szokott.

Rita: Milyen műfajokban alkotsz?

Krisz: Nőknek szóló történeteket szeretek írni a család és az önazonosság fontosságáról. Tudom, ez így komolynak hangzik, de nem feltétlenül kell annak lennie. Az egyik legkeresettebb könyvem, Az én Diótörőm például kifejezetten humoros.

A nevemet azonban többen azonosítják az írással és könyvkiadással kapcsolatos könyveimmel, mint a szórakoztató történetekkel, és ez nem is baj. Egyre gyakrabban érzem, hogy szerkeszteni (azaz valaki más kéziratából gördülékeny szöveget alakítani) jobban szeretek, mint írni. Talán egyfajta gyávaság ez: jól írni ugyanis borzasztó nehéz, amikor mások írását látom, akkor pedig pontosan tudom, milyen szó vagy fordulat kellene ide. Amikor történetet írok, folyton azt érzem, nem jó, nem jó, nem elég jó…

Rita: Milyen könyveid jelentek meg eddig?

image-1245
Krisz: Sokféle könyvet írtam. A legelső kötetem egy regény volt, ez Keira Christie álnév alatt, hagyományos kiadónál jelent meg. Ennek eladására írtam tulajdonképpen két kriminovellát, meg egy ehhez kapcsolódó anyaregényt, ami átvezeti a műveket a női regény kategória felé. A „Tündérke és Arisztid” főszereplője ugyanis az a botcsinálta nyomozó anyuka, aki a kriminovellákban is szerepel.

Egy ehhez hasonló, humoros, de nem anyukás, hanem éppen párkeresős történet Az én Diótörőm, és mostanában egy komolyabb, a munka és a magánélet egyensúlyának kérdését feszegető regényt írok.

A szakkönyveim szólnak írástechnikáról (Hogyan írjunk könyvet?, Magánkiadás előtt, Kreatív írás feladatok), e-könyvkiadásról (Könyvkiadók kíméljenek!) és könyvmarketingről (Könyvmarketing 1.0), és írok ifjúsági regényeket is, Christie Cayme név alatt.

Rita: Miért választottad a magánkiadást?

Krisz: Szakkönyvek esetén egyértelműen jobb ötlet a magánkiadás, mint a hagyományos. Szakkönyvíróként tudom, hogy a mondandómnak piaca van, aki az adott témában keres, megtalálja a könyvemet az interneten, a könyvesboltokban. Gyakorlatilag reklámozni sem kell, mert akinek szüksége van rá, rábukkan, akit pedig nem érdekel, az úgysem fogja megvenni.

Regény esetében árnyaltabb a helyzet: nagy a kínálat, ügyesen kell megfogni az olvasót, és egy kiadónak már lehet előnye, hogy van olvasóközönsége. Mindenesetre regények esetében is fontos érv, hogy magánkiadásban gyorsabban megjelenhet a kötet (mert nem kilincselünk a kézirattal éveken keresztül).

Én is adtam már ki történetet magánúton, nyomtatott könyvként, könyvesbolti terjesztéssel, mert szeretem a szabadságot, hogy mindenben én dönthetek. De azt is tudni kell, hogy a regényt nagyon ügyesen kell marketingelni ahhoz, hogy jól fogyjon, és a szerző úgy érezze, megérte a befektetett energiát.

Rita: Milyennek látod a mai könyvpiaci helyzetet, mennyiben mások a hazai viszonyok, mint a külföldiek?

Krisz: Hű, hát a magyarok tényleg különböznek másoktól, mármint az olvasók, meg a piac is, de persze attól függ, melyik országgal hasonlítjuk össze. Egyik ismerősöm panaszkodott például, hogy USA-ban nincsen könyvesbolt: gyorsan írtam neki, hogy bevásárlóközpontba menjen, mert nem jellemző, hogy külön könyvesboltok vannak, mint nálunk (illetve Kelet-Európában).

Az észak-amerikaiak viszont többet olvasnak, bár tény, hogy itt már teret nyert az e-könyv és a magánkiadás. Tudjuk, hogy nemcsak a kereslet, hanem a kínálat is nagyobb angolul, mint magyarul. Pici nép a miénk, sokan írnak, kevesen olvasnak.

Az e-könyv nálunk is el fog terjedni, ha nem is gyorsan. Nyugat-Európában már a háztartások része az e-könyvolvasó, és én biztos vagyok benne, hogy a mai fiatalok felnőttként több digitális, mint nyomtatott könyvet fognak olvasni. Egyszerűen praktikusabb, és ugye mindig a fiatalok azok, akik kidobják a dinoszaurusz megoldásokat.

Rita: Kik azok a szerzők, művek, akik-amelyek a legközelebb állnak hozzád, illetve akiket példaképednek tekintesz?

Krisz: Jaj, de nehéz kérdés. Ha a kedvenc íróimat kérdeznéd, kapásból tudnék mondani egy tucatot, de így… ha már közel állásról van szó, akkor például a te regényed, a Kávé és krémes abszolút a szívemben van, imádtam. Vagy mondhatnám még a Big Cherry Hollert is Adriana Trigianitól, ami a szülői érzelmeket boncolgatja, és annyi mondanivaló van benne, hogy egy nap csak néhány oldalt tudtam belőle olvasni, annyira megindított. Ha pedig példaképekről beszélünk, akkor szeretnék olyan gördülékenyen írni, mint Maugham, és a sorok között kommunikálni, mint William Golding A toronyban. Ez utóbbi könyvnek annyi rétege van, hogy beleborzongok, ha rágondolok.

image-1246
Rita: Beszéljünk egy kicsit a Rejtelmes karácsonyokról! Honnan vetted az ötletet, hogy egy karácsonyi kisregénygyűjteményt adjatok ki? Hogyan találtad meg a társszerzőket? Van személyes kedvenced a történetek között?

Krisz: A karácsonyi kisregénygyűjtemény nem az én találmányom. Épp azért jöttem elő az ötlettel, mert angolul ez adott, és én a saját karácsonyomat el sem tudom képzelni anélkül, hogy megvegyek egy ilyen történetgyűjteményt. (Sőt, idén már kettőt is vettem.) Magyarul viszont nem íródnak karácsonyi történetek. Ha körülnézel a boltokban, vagy fordításokat látsz, vagy klasszikusokat. A Rejtelmes karácsonyok egyedülálló kötet – érdekes, hogy a helyét is nehezen találják: vagy Agatha Christie mellé teszik a boltokban, vagy a klasszikus karácsonyi ajándékkötetek mellé.

A könyvben szereplő írókat tavaly ismertem meg, amikor pályázatot hirdettem egy hasonló kötetre. Ott meghitt, ünnepi történeteket vártam, és a beérkezett művek közül tizenkettőt jelentettem meg egy kötetben. Ennek Könyvbe zárt karácsonyok volt a címe. A Rejtelmes karácsonyok hat történetéből hármat a Könyvbe zárt karácsonyok szerzői írtak, kettő származik toplistás íróktól (akik a pályázat alkalmával majdnem bekerültek a kötetbe), és egy kisregény az enyém. Nagyon jó ez a csapat, remélem, dolgozunk még együtt!

Kedvencet természetesen nem tudok mondani a kötetből. Erika története lélegzetelállító. Amikor először olvastam, csak vártam, vártam, hová lyukadunk ki, el sem tudtam képzelni, mi lesz ennek a vége, és ezt imádtam benne. Kriszti New York-i sztorija azért fantasztikus, mert a hősnő nagyon szimpatikus, és bár mi végig azt hisszük, hogy a kisregény egy örökbefogadott kislányról szól, a legvégén kiderül, hogy nem is. Dóri egy fájdalmas folyamatról írt, egy olyan témáról, amiről nem szeretünk beszélni, és tán olvasni sem, de képtelenség elszakadni tőle. Ezt a kisregényt akárhányszor olvastam, mindig bőgtem, pedig átment pár kör szerkesztésen, korrektúrán… A fiúk történetei férfiasak. Teljesen mások, mint a lányok regényei. Péter finom humora és tájékozottsága olyan élővé teszi a krimit, mintha filmet néznék, faltam minden sorát. Norbi gimnáziumi naplójában pedig azt szeretem, hogy mindegy, hány sort olvasok el belőle, egyszerűen fogalmam sincs, hová is vezet ez az egész. Talán ez a legrejtelmesebb mind közt.

Rita: Mit tervezel, mit írsz mostanában?

Krisz: Van egy izgalmas karakterem, Nóra, aki a munkájának él, de nem veszi észre. Arról szeretnék írni, ahogy a családja segítségével meglátja, hogy mi az életben az igazi érték, és rácsodálkozik egy olyan világra, amit gyerekként sem ismert. Ez a felszínen egy romantikus történet lesz, és ha jól sikerül, talán elgondolkodtatja majd az olvasókat, hogy a körülöttük élő emberek vajon mit is keresnek az életükben. Én nagyon szeretném már megírni ezt a könyvet; remélem, az olvasók is épp annyira szeretik majd olvasni!

image-1247

Kávéról, főzésről, könyvkiadásról – írók kérdeztek

Néhány írótársam alakított az egyik közösségi oldalon egy csoportot, hogy tapasztalatokkal, tanácsokkal segíthessük egymást. Felmerült az ötlet, hogy egy-egy bejegyzésben mutatkozzunk be egymásnak, és persze az olvasóknak. Ezúttal rám került a sor 🙂

– Mondj magadról pár szót, beszélj a (leendő) könyve(i)dről és ossz meg a többiekkel pontosan egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot.

Francia szakos tanár vagyok eredetileg, mostanában inkább alternatív gyógymódokkal, stresszoldással és az írással foglalkozom. Olyan szerencsém van, hogy szabad időbeosztásban dolgozhatom, de két főnököm azért van: a nagyocska fiam és a kislányom 🙂 .

20160520_181131-576x1024
image-1189
Két könyvem van jelenleg: a Kávé és krémes című regényem, és a Levendulaméz című novelláskötetem, ami a héten érkezett meg a nyomdából. További terveim közt szerepel két elkészült kisregényem megjelentetése (egyelőre e-könyv formában), és 4 újabb regény megírása – ezek közül leghamarabb a Kávé és krémes folytatását szeretném befejezni.

Azt tapasztaltam könyveim írása közben, hogy jobban járok, ha időnként szüneteltetem kicsit a munkát, és valami mással foglalkozom pár napig vagy hétig (esetleg még tovább). Így, amikor újra előveszem az írásokat, friss szemmel tudok ránézni, jobban észreveszem a hibáit, és az időközben eszembe jutott új ötletekkel is bővíteni, javítani tudom.

-Miért ezeket a címeket választottad? Levendulaméz/ Kávé és krémes

A regényem címén sokáig gondolkodtam. Valami frappáns, találó, könnyen megjegyezhető címet szerettem volna találni. A történetben fontos szerep jut a kávénak és a krémesnek – így végül is beugrott az ötlet 🙂 A cím egyúttal szimbolikus is: a regény a társkeresés nehézségeiről szól, ami éppoly keserű és édes, mint a krémes kávéval.

A novelláskötet címe pedig szinte az utolsó pillanatban változott meg, az egyik újabb novellám, a Levendulaméz és bodzaszörp címet viselő írás lett a váratlan ihletadó.

hardcover-book-mockup
image-1190

-Mi a kedvenc ételed: 1) amit szeretsz enni 2) amit szeretsz főzni?

Sok kedvencem van, leginkább a zöldséges ételeket, főzelékeket kedvelem, húst viszonylag ritkán eszem. Szeretem, ha egy étel gazdag ízeket kínál, mert ez is inspirálóan hat rám, és nem hallgathatom el azt sem, hogy nagyon édesszájú vagyok 🙂 Naponta főzök, a kenyeret is magam sütöm, ezért a könnyen, rövidebb idő alatt elkészíthető ételeket részesítem előnyben. Mivel tejmentesen étkezünk, és egy ideje a fehérlisztet és a cukrot is mellőzzük, sok kreativitásra van szükségem a konyhában. Megszokott ételeket másként elkészíteni, új, ízletes és tápláló ételeket kitalálni válogatós gyerkőcök és egy hagyományos ételeken nevelkedett férj számára – ez az igazi kihívás 🙂

-Mi a kedvenc süteményed? Mennyire vagy konyhatündér? Tudatos döntés volt, hogy lemondtál a kávéról?

A csokis, krémes, habos sütiknek nem bírok ellenállni. Konyhatündérnek nem tartom magam, mert azért nem mindig úgy sikerülnek az alkotások, ahogy terveztem, de azért többnyire ehetőek 🙂 A kávéról 2003-ban szoktam le, egy egészségi problémám kapcsán szembesített azzal az orvos, hogy túl kevés vizet iszom, kávé mellé pedig még többet kellene inni. Akkor döntöttem, mivel úgyis csak az íze miatt ittam…

-Miért a nők az elsődleges célcsoportod?

Azok a történetek, amelyek a fejemben vannak, érzelmesebb húrokat pendítenek meg. Főbb témáim a társkeresés, párkapcsolat, az élet dolgai… Olyan történeteket írok, amilyeneket magam is szívesen olvasok: humoros, romantikus, szórakoztató sztorikat. A hátborzongatás nem az én műfajom. Úgy vagyok vele, hogy épp elég rémes dolog történik a világban, legalább a könyvekben kapcsolódjunk ki! De most elárulom egy titkos vágyam: szeretnék gyerekeknek is írni néhány éven belül – már készülnek hozzá a jegyzetek…

-Miért magánúton adtad ki?

A regény írása közben sokat gondoltam arra, hogy egyszer talán majd meg fog jelenni, bár nem tudtam, hol és hogyan, egyszerűen bíztam benne, hogy mások is olvashatják majd Annamari történetét. Elkezdtem tájékozódni a neten, és ott találkoztam először a magánkiadás fogalmával. Sok helyen írták, hogy a kiadók figyelmét nehéz felkelteni, sok a kezdő író, ezért ezen a vonalon nem is próbálkoztam. Mivel van egy családi bt-nk, amelynek a tevékenységei között a könyvkiadás is szerepel, nem volt nagyon nehéz a döntés: kis példányszámban megjelentetjük, és megpróbáljuk magunk értékesíteni. Boltokban nem is kaphatóak a könyveim, csak itt, a honlapon, illetve rendezvényeken.

-Hogyan szakadsz ki az írói világodból? Mit csinálsz, ha éppen nem írsz?

Kifejezett hobbim nincsen, két gyerek mellett nem is nagyon tudnék hódolni ilyesminek… 🙂 De mindenféle tevékenység közben is tovább szoktam töprengeni az aktuális irományaimon, így bevásárlás, kirándulás, főzés, kirakózás sőt még meseolvasás közben is. 😀

-Mi a helyzet a szóbeli megnyilatkozással? Simán megy vagy őőő, hááát, hmmm? 🙂

Az írásbeliség jobban bejön, mint a beszéd, ez tény. De miután hat tanévet lehúztam középiskolai tanárként, mára egész jól belejöttem a dologba 🙂

-Szingli, karrierista”, csúcsnők”, végzet asszonyai, vagy elég jó anyák csoportja az ideálod?

Azt gondolom, hogy a hőseim-hősnőim teljesen átlagosak, olyan karakterek, akik itt élnek közöttünk. A kíváncsiskodó, mindenbe beleszóló rokonok, a volt osztálytársak, a jó barátnők, a kellemetlenkedő főnök, a kedves és segítőkész szomszédok. Így bármelyik olvasóm beleképzelheti magát a történetek szereplőinek bőrébe, a saját életére is vonatkoztathatja az ő tapasztalataikat, és azt gondolom, ez is emeli a regény értékét.

-Milyen kötődésed van Olaszországhoz?

Olaszország mágikus vonzerőt gyakorol rám, meggyőződésem, hogy valamelyik előző életem helyszíne Itália volt 🙂 Eddig sajnos csak kétszer jártam ott, egyszer átutazóban Franciaország felé, egyszer pedig egy hétig nyaraltunk Jesolóban, és szerencsém volt meglátogatni Velencét és Padovát is. Álomszép volt, sokszor eszembe jut! Egyik készülő regényem is Olaszországban fog játszódni… Talán egyszer, nem is olyan sokára, újra eljutok oda.

Akik kérdeztek: Nádasi Krisz, Lang Tünde, Diana Soto, Judy Tóth, нора лезо, Baló Andrea, Zsatkovics Edit

Levendulaméz – a novelláskötet

girl-1208307_960_720_renamed_20273
image-978
Az elmúlt hónapokban számos rövid írást, novellát olvashattál a blogomon. Ezeket – és még két tucat másikat – most kötetté fűztem, és néhány héten belül nyomtatásban is olvashatóak lesznek! 🙂

A 41 történetet felvonultató gyűjteményben akadnak romantikusak (mint pl. a Hajnal vagy a Szerelem olasz módra), vannak humorosak (ilyen A thébai és a gyógyír is), vagy épp meghatóak (Rajzok, Zöldbab és farhát), nosztalgikusak (Hecsedlilekvár), vannak elgondolkodtatóak (Randevú az éjszakában), meglepőek (Ötös, Sorsjegy), és került közéjük egészen rendhagyó is: az Olasz kezdőknek.

 

Miért olvasunk novellát?

A novella az egyik kedvenc műfajom: írni és olvasni egyaránt szórakoztató.

Azért is szeretem a novellát, mert “gyors” műfaj: viszonylag hamar meg lehet írni, ugyanakkor nagy hatást tud gyakorolni az olvasóra. Elolvasni gyakran nem tart tovább néhány percnél, az élmény, a történet mondanivalója viszont elkísér bennünket a napunk végéig – vagy még tovább. A novellaírás olyan, mint egy univerzum megteremtése, egy kerek világé, ami rövidebb és tömörebb a regénynél, mégis képes lehet akár egy egész életet is jellemezni.

Egy novella olyan, mint egy jó húsleves, amibe belefőtt minden finomság. Egyfajta “sűrítmény”, “eszencia”, amelynek a soraiból sokszor egy egész élet képes kibontakozni. Az emberek, sorsok gyakran önmagunkra emlékeztetnek, vigasztalnak, hogy másnak sem könnyebb – vagy épp ellenkezőleg, megoldást, kiutat próbálnak mutatni saját nehéznek érzett élethelyzetünkből.

 

Levendulaméz – különleges, ínycsiklandó csemegék gyűjteménye

A kötet címét az egyik novellától kölcsönöztem, s a címválasztás két okból is szimbolikus. Egyrészt azért, mert a sok-sok különféle virágméz között a levendulás igazán ritkának mondható. A levendula ugyanakkor egy különleges gyógynövény is. A virágaiból készített eszencia a lélekre is gyógyító, feszültségcsökkentő hatást gyakorol: azoknak a hiperérzékeny egyéneknek ajánlott a szedése, akiket megvisel a mai rohanó világ zűrzavara, a nap mint nap tapasztalható események.

A történetek témái között kiemelt szerep jutott a párkapcsolatoknak. Hogy miért? Igazából nem volt ez tudatos tervezés eredménye. De ha körülnézünk a környezetünkben élőkön, legyenek bármilyen élethelyzetben, szerencsés vagy kevésbé kellemes körülmények között, azt látjuk, hogy a legtöbbeknek – hogy, hogy nem – elsősorban a párkapcsolatokkal gyűlik meg a baja…

Az írások közt vannak vidámak és kevésbé vidámak is – hisz maga az élet is ilyen.

A jó novella nem csupán elmesél egy történetet, hanem közben érzéseket is kelt az olvasóban, amelyek visszhangot vernek a szívében, és rávilágítanak a saját életére, jó vagy rossz élményeire, élete szereplőire, álmaira és még kisebb-nagyobb vétkeire is…

És ha megtaláljuk a velünk együtt rezonáló történeteket, akkor azokból lelkileg építkezni is tudunk éppen úgy, mint egy jó regényből.

A Levendulaméz című novellagyűjtemény hamarosan előrendelhető!

(Nem csak) romantikus novellák

evening-959028_960_720_renamed_1421
image-248
Az első olvashatóra sikeredett novellámat, minden rákészülés nélkül (szinte magam is meglepődtem rajta 🙂 ) 1998-ban vetettem papírra, s annyira megkedveltem ezt a műfajt, hogy az első után még vagy két tucatnyi további került a kis novellás füzetembe.

A Késői ébredés és néhány másik írás Nívódíjat hozott számomra 2002-ben az Accordia Kiadó által meghirdetett írói pályázaton, egyik-másik történet nyomtatásban is napvilágot látott (a Tévelygő idők és a Szavak délkörei című antológiákban 2003-ban és 2005-ben).

Az írás során mindig hangulatokból vagy egy-egy erőteljes képből indultam ki – kedvenceim az első időben a “kosztümös korok” voltak. Az utóbbi pár hónapban, a Kávé és krémes befejezésével ismét kedvet kaptam a novellaíráshoz, és elsősorban “mai” témák ihlettek meg – ebben nagy szerepe volt M. D. Norman írásainak is (www.papircsavar.hu).

Már nem kell sokat várni, és megjelenik a novelláskötetem! 🙂

 

Egy kis ízelítő az írásaimból…

Egy olasz kisváros pletykálkodó mindennapjai:
http://www.velenceirita.hu/2015/03/27/szerelem-olasz-modra-novella/

Újrakezdés Olaszhonban (- rendhagyó formában):
http://www.velenceirita.hu/2015/03/26/olasz-kezdoknek-novella/

Főzzünk a családnak olaszul:
http://www.velenceirita.hu/2015/10/13/olasz-ebed-novella/

Mai történet az ókori Thébából:
http://www.velenceirita.hu/2016/01/02/a-thebai-es-a-gyogyir-novella/

Egy egészen mai és hétköznapi történet:
http://www.velenceirita.hu/2015/10/05/zoldbab-es-farhat-novella/

Vegyünk-e utolsó forintjainkon kaparós sorsjegyet…?
http://www.velenceirita.hu/2015/11/17/sorsjegy-novella-szorakoztato-irodalom/

Hogyan születik a művész?
http://www.velenceirita.hu/2015/11/01/rajzok-novella/

Szeretni és elengedni – jobb későn, mint…
http://www.velenceirita.hu/2015/03/22/kesoi-ebredes-novella/

Szerelem és dráma a reneszánsz Itáliában:
http://www.velenceirita.hu/2015/04/07/hajnal-romantikus-novella/

 

Hamarosan könyv alakban is kézbe veheted őket, gőzerővel készül a novelláskötet, negyvenkét történettel…

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom

Honlap alap: WordPress ---- Sablon: Giftidea WordPress Theme ---- Készítés, működési támogatás: Egeszseghonlapok.hu