Ezzel a címkével készült írások: szórakoztató irodalom nőknek

Camelia – romantikus kisregény 5. rész

(Az előző részt itt olvashatod.)

image-1754
1870. augusztus 17.

Eliza megígérte ugyan, hogy hamarosan meglátogat, mégis őszintén meglepődtem, amikor ma teaidőben megjelent nálunk Mr. Atkins társaságában. Az idő felettébb kedvező lévén a kertben terítettünk asztalt, és két vendégünknek a rózsaágyások szomszédságában szolgáltuk fel a teát és a süteményt.

– Kedves Mrs. Carlton, mit gondol, Camelia kisasszony nem jönne el velünk egy pár hétre Londonba? – szólalt meg Eliza, és a nénikémre pillantott.
– Ó, micsoda kitűnő ötlet, Miss Atkins, kitűnő! – lelkesedett Maria néni, rám pillantva. – Én a magam részéről máris támogatom, és bizonyosra veszem, hogy Mr. Carltonnak sem lesz ellenvetése… Legalábbis meg tudom majd győzni arról, hogy ne legyen ellenvetése – mosolygott vendégeinkre.
– Igazán nagy örömmel látnánk vendégül otthonunkban. Jöhetne velünk bálokba és színházba…
– De hiszen táncolni sem tudok – vetettem közbe.
– Az nem lehet akadály, Miss Woods, megtanítjuk!

– De hiszen nem csak bálok vannak Londonban, Eliza – mosolyodott el Mr. Atkins. – Miss Woodst talán érdekelnék a British Museum gyűjteményei, a nagyszerű építészeti alkotások, a képtárak műremekei, a parkok sétányai is.
– Igen, mindez nagyon is kedvemre való lenne – feleltem szerényen, de tudtam, hogy hiába erős Atkinsék bűvereje, bácsikám makacsságával szemben vajmi keveset ér.

Maria néni azonban nyilván másként gondolta. Valósággal sürgött-forgott: kicserélte a cukortartót, mert nem találta elég tisztának, a Victoria sponge mellé még kétféle kekszet meg vajat is hozott, és mindenáron a nagy sikerű lekváromat kínálgatta Atkinséknek, miközben a mosoly le nem törlődött volna az ajkáról. Azt hiszem, még soha nem láttam őt ilyen… izgatottnak. Igen, az izgatott a megfelelő kifejezés. Mint amikor egyik csésze kávét a másik után hörpinti fel, és aztán a szapora szívdobogástól megülni sem tud egy helyben. Most is ez történt volna? Hárompercenként felpattant, mint aki hangyabolyra ült, valami újabb dolog miatt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, és ha Elizára és a bátyjára pillantottam, biztosra vettem, hogy ők ugyancsak zavarban vannak tőle.

– Kicsit sápadtnak tűnik, Miss Woods – szólalt meg Mr. Atkins, amikor Maria néni újból a konyhába sietett, ezúttal egy újabb adag teáért. Éreztem, hogy ettől a megjegyzéstől máris elpirulok.
– Hát persze, hogy az, Freddie – nyugtázta Eliza a fivére véleményét. – Ha egy ifjú hölgy egészségi okok miatt kénytelen tartózkodni a testi megerőltetéssel járó tevékenységektől, akkor az arcszíne sem lehet olyan rózsás, mint az kívánatos lenne.
– Rózsásat mondtál? De hiszen abban nincsen semmi hiba – mosolyodott el Frederick Atkins az arcomat vizsgálgatva. Igazán zavarba ejtő volt a viselkedése! – Egy igazi angol rózsa. Világos bőr és haj, kék szemek… És egy hibátlanul finom hölgy.

– Nézzék csak a rózsabokrainkat – dadogtam, mert ez nekem már túl sok volt. – Nem gondolják, hogy idén elég kevés rajtuk a virág?
Elizabeth mosolya már-már anyaian elnéző volt.
– Nincsen oka szégyenkezni miattuk, kedvesem – szólt –, Whitakerék vagy Haywardék rózsái sem szebbek semmivel. Sőt, talán az önök bokrai még üdébbek is azoknál, ugye, Freddie? Én dúsnak találom őket.
– Ó, hát legfeljebb csak a levendulákhoz viszonyítva. Szinte teljesen kiszáradt ez a pár tő itt – mutattam az ágyás szélén szomorkodó, fakózöld növénykékre. – Talán elfagytak vagy kártevő támadhatta meg őket…
– Ha megengedi, Miss Woods, szívesen hozok új töveket, amiket a régiek helyére ültethet – jegyezte meg Frederick Atkins, és barna szeme felragyogott.
– Nagyon kedves, Mr. Atkins… De kérem, ne fárassza magát a növényeink miatt – feleltem.
– Nem a növényeik, hanem maguk miatt – mosolygott rám a fiatalember. – Egyébként nem jelent fáradságot, biztosíthatom.

(Folytatjuk…)

 

Camelia – romantikus kisregény 4. rész

image-1708
(Az előző, 3. részt itt találod.)

Június 6. hétfő

Míg ágyamban töprengtem álmatlanul, megérett bennem az elhatározás. Felkutatom a testvéremet! Egyelőre ugyan semmi ötletem sincs, hogyan fogjak hozzá, de szüntelenül ezen töröm a fejemet. Lehetséges, hogy Mary ugyancsak a megtalálásomon fáradozik, ezért testvéri kötelességem is, hogy törekedjem a nyomára bukkanni!

Miután elfogyasztottuk a sült csirkét és a citromfelfújtat (csirizes maszlag lett megint, de Maria néni, könnyeimmel mit sem törődve, leszögezte, hogy megtanítja nekem, ha belepusztul is), a néni átment Mrs. Greenhez, hogy megszemlélje a kiscsibéit. Minthogy Andrew bácsi újságolvasás ürügyén a szalonba tért, a kertbe indultam, hogy játsszam egy kicsit Poppy cicával, de közben nagyon füleltem, s amint elcsendesült a ház, rögtön visszaóvakodtam. Behallgatóztam a konyhába: Mabel a piszkos edényneművel csörömpölt, míg Jane-t szidta válogatott kifejezésekkel, amiért nem tisztította meg rendesen az ezüstöt, és ezért is neki kellett tartania a hátát (Maria néni valóban veszekedett reggel Mabellel amiatt, hogy nem Mr. Robertsnél vette a húst, de ezüstről nem volt szó), Jane meg szipogva seperte közben a padlót. A szalonból Andrew bácsi hortyogása hallatszott ki, megint belealudt az újságjába a kedvenc karosszékében.

Felsurrantam az emeletre, és beóvakodtam a könyvtárszobába. A szemem lassan szokott hozzá a befüggönyzés miatti félhomályhoz – ráadásul azt sem tudtam, mit is keresek valójában. Valamiféle nyomot, valami fogódzót, egy papírt, feljegyzést, keresztlevelet, okiratot… bármit, amin a Woods név szerepel. Körbepillantottam a polcokkal borított falakon, hátha ráérzek, hol is kezdjem a kutakodást. Végül a nagy tölgyfa íróasztalra esett a választásom. Leültem a hatalmas karosszékbe, és óvatosan kihúzogattam sorra valamennyi fiókot. Színültig voltak papírokkal! Egészen elcsüggesztett a látvány – mert bár nem számíthattam arra, hogy bármelyik fiók tetején egy “Camelia Woods” feliratú dosszié vár rám, azt azért mégsem gondoltam, hogy Andrew bácsi évtizedekre visszamenően gondosan őrizget mindenféle számlát, levelet, unalmas elszámolást meg kimutatást. Időmből persze nem futotta, hogy apróra átvizsgáljak mindent, csak itt-ott néztem bele a papírhalmokba. Semmit sem találtam, aminek szemernyi köze lett volna hozzám. Semmit! Tanácstalanul ültem a hatalmas székben, a szemközti könyvespolcra meredve. Elmémben lázasan kutakodtam, hátha valami használható kiindulópontot találok…

“Maria néni, hány éves is voltam, amikor Andrew bácsival örökbe tetszettek fogadni?” – kérdeztem egyszer nevelőanyámat. “Kettő múltál egy kevéssel, kedvesem. 1855 őszén történt, azóta viseljük gondodat.”

Felálltam és körbesétáltam a polcokat, hogy gondosan szemügyre vegyek minden olyan napló- és évkönyvet, amin ez az évszám szerepel. Lassan, módszeresen haladtam, a legfelső polcnál kezdve, s ehhez a létrát is használnom kellett, és habár megállapítottam hogy Jane nem csupán az ezüsttel bánik mostohán, hanem a portörölgetés is a hanyagul teljesített feladatainak sorát gyarapítja, keresésem céljához egy fikarcnyival sem jutottam közelebb. Utolsóként az íróasztal mögötti szekreterbe is bekukkantottam. Sokszor megcsodáltam már ezt a szép intarziás bútordarabot, amin a világos és sötét felületek váltakozása csillagmintát ad ki, de mivel sokszor hallottam már, hogy nagyon régi, családi örökség, és nem szabad fogdosni, még sosem volt merszem még csak hozzáérni sem. Most először simítottam végig a fafelületeken. Zárva volt ugyan, de a kulcsa ott pihent a zárban, így könnyedén, szinte hangtalanul nyílt ki előttem az ajtaja. Ebben, az üres papírlapokon kívül, csak kisebb, jelentéktelen jegyzeteket találtam Andrew bácsi gyógyszerreceptjeiről meg effélékről.

Az alsó polcon viszont valami érdekeset találtam! Egy szép kis láda pihent ott, akkora volt, mint egy kisebbfajta kincsesláda, sötét színű fából, veretes vasalattal az élein, a felső részében pedig a “C.D.” betűk díszelegtek, a síkból kissé kiemelkedve. Rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy monogram lehet, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, senkit sem ismerek, akire ráillene. Még ha “C.W.” volna… akkor akár az enyém is lehetne! Sajnos a fedele nem nyílt, kulcsot pedig nem találtam hozzá, és már időm sem volt, hogy keresgélni kezdjem, mert a lépcsőről meghallottam Jane bősz szipogását. Mielőtt rajtakapna, gyorsan elhagytam a könyvtárszobát, és az ablak elé álltam a folyosón, mintha csak a kertet csodálnám. Jane ekkor ért fel seprűjével az emeletre, s miután lapátjára húzta az összegyűjtött port, megigazgatta kibomlott haját, ügyetlenül pukedlizett felém, és visszacammogott a földszintre.

(Folytatjuk!)

Újabb idézetek az olvasásról

fragonard-91063_960_720
image-932
“Aki könyvet olvas, maga idézi fel a látványt, maga teremti meg a hangokat, maga alkotja meg a mozdulatokat, az arcvonásokat, az érzelmeket. Maga alkot meg mindent, ami több a puszta szónál. És aki a legcsekélyebb örömét leli az alkotásban, annak olyasvalamit nyújt a könyv, amit a televízió soha.” (Isaac Asimov)

“A könyvek, mint az emberek, csak akkor adják ide titkukat, bizalmukat, ha te is átadod magad nekik.” (Márai Sándor)

“Egy olyan ember, aki nem olvas jó könyveket, semmivel sem különb, mint az, aki nem tudja elolvasni őket.” (Mark Twain)

“Csak az irodalom őrzi meg az ember ifjúságát; a sokat olvasó egy kicsit mindig diák marad.” (Szerb Antal)

“…És még azt is gondolom, hogy az írás és az olvasás a meditáció legtartalmasabb formája. Még senki sem talált fel ennél is tartalmasabbat. Ha a világtörténelem legérdekesebb elméinek műveit olvassuk, nemcsak a saját elménkkel töprengünk, de az övékkel is.” (Kurt Vonnegut)

“Egy olvasó ember kettővel felér.” (Valentino Bompiani)

„A könyvek és a tapasztalatok együtt alakítják a lelket.” ( Radnóti Miklós)

“A könyv a tökéletes szórakozás. Nincsenek reklámok, nincsenek lemerülő elemek.” (Stephen King)

“A könyv a lélek orvossága.” (Diodórosz)

“Ma a könyvek a mi véneink. Észre sem vesszük, de azáltal vagyunk gazdagabbak, mint az analfabéta (vagy aki nem az, de nem olvas), hogy ő csak a saját életét éli, mi viszont megszámlálhatatlanul sokat.” (Umberto Eco)

“Az olvasás az író életének alkotó központja. Én akárhova megyek, könyvet viszek magammal, és mindig találok alkalmat, hogy bele is olvashassak. A trükk abban áll, hogy az embernek meg kell tanulnia kis és nagy adagokban olvasni. A várószobákat egyenesen a könyvekre tervezték. De ugyanezt szolgálják a mozik előcsarnokai vetítés előtt, a hosszú és unalmas sorban állások, és a mindenki kedvence, a vécé. Még vezetés közben is olvashat az ember, hála a hallható könyv forradalmának.” (Stephen King)

“Az ember nem beleteszi a könyvekbe az életét, hanem bennük találja meg.” (Alan Bennett)

“A könyv igényes, mert alkotó tevékenységet követel az olvasótól. Nem mindenki, sőt, roppant kevesen felelnek meg e követelménynek, így hát nem olvasnak, és nem is fognak olvasni.”(Isaac Asimov)

“Az olvasás igazi partneri viszony. Az író épít egy házat, de csak az olvasó tudja azt igazi otthonná tenni.” (Jodi Picoult)

“Könyvek lapjai között töltöttem az életemet. Emberi kapcsolatok hiányában papírszereplőkkel létesítettem kapcsolatot. A leírt történetek által éltem meg szerelmeket és veszteségeket, képzettársításokban tapasztaltam meg a kamaszkort. Világom világok hálójával átszőtt háló; láb a lábhoz, csont az ínhoz, gondolatok és képek együvé szövődnek. Betűkből vagyok, mondatokból kreált karakter, kitalált történetek alakította képzelettöredék.” (Tahereh Mafi)

image-933

Camelia – romantikus regény 3. rész

image-1702
(Az előző részért ide kattints.)

Június 5. vasárnap

– Jó reggelt, Maria néni – köszöntem az étkezőbe lépve. Diszkréten elnyomtam egy ásítást, s körbepillantottam a csendes helyiségben. Azonnal feltűnt, hogy mi a szokatlan. – Hát a bácsi…?
– Korán reggel elhívták egy beteghez. Ülj csak le és eszegess, közben pedig megtervezzük a jövő heti menüsort.
Töltöttem magamnak egy bögre forró tejeskávét, és a vajas pirítósomra csurgattam egy kevés dzsemet. Maria néni elővette a tálalószekrény fiókjából konyhai füzetét meg egy ceruzát, kihegyezte a végét, aztán átnyújtotta nekem az asztal túlsó oldalára. Beleharaptam a meggylekváros kenyérbe, s közben egyre tegnapi gondolataim motoszkáltak a fejemben.

Maria néni szürke szeme a függönytartóra tapadt (reméltem, hogy nem találja porosnak, mert akkor szegény Jane megint szipoghat egész nap), és átszellemült arccal egyszer csak diktálni kezdett, mint aki égi sugallatot kapott.
– Tehát, hétfő… Írd szépen! Reggeli: tükörtojás, sült szalonna, tea… Ebéd: sült csirke zöldbabbal, citromfelfújt. Vacsora: rakott sonka, almás pite.
Szorgosan körmöltem, és már előre szomorkodtam azon, hogy holnap megint a citromfelfújttal fogott bajlódni.
– Kedd. Reggeli: lágy tojás, mézes kenyér…
– Maria néni!
– Igen, kedvesem? – zökkent vissza a valóságba, rám ejtve kérdő tekintetét.
– Kérem, meséljen a testvéremről! Mit tud róla? Hány éves, hol él? Miért választottak el bennünket egymástól? Mi történt a szüleinkkel? – buktak ki belőlem a kérdések, amelyek úgy égettek, mint a tűz, mint a forró tejeskávé a festett porcelánbögrémben.

– Hiszen elmondtam már mindent, amit tudok – válaszolt gyorsan. Ujjait a kiürült csészéjére fonta, és szórakozottan forgatta jobbra-balra a fehér porcelánt. – Mindent tudsz már Maryről, amit tudni lehet. Őt egy tehetős derbyshire-i család vette magához, miután a szüleitek nem tudtak többé gondoskodni rólatok.
– De én…
– Te a gyenge tüdőd miatt nem tarthattál vele. De azért boldog vagy Andrew bácsi házában, ugye? – mosolygott. – Mindent megkapsz, amit csak szemed-szád kíván.
– Igen. De… – Tétováztam, hogy ki merjem-e mondani a titkos vágyamat. – Úgy szeretném… nagyon szeretném látni a tengert is egyszer!
– Majd eljön annak is az ideje… Folytassuk akkor! – csapta össze a kezét. – Kedd, reggeli: lágy tojás, mézes kenyér, kávé. Ebéd: marhahústekercs, sárgarépa, almapuding.

– Maria néni…
A néni szája idegesen megrándult.
– Nos, mi az megint? – kérdezte.
– Nem levelezhetnék esetleg Maryvel? – esdekeltem. – Annyira szeretnék! Annyira, de annyira, hogy… Még a medvecukorról is lemondanék örök életemre, csak vele találkozhassam egyszer!
– Camelia, kedvesem, nincsen tudomásom a pontos lakhelyéről. Lássuk csak tovább, mi legyen a vacsora? Andrew bácsi igen kedveli a halat. Legyen hát haltorta, desszertnek pedig ribizlis lepény. Szereted a ribizlis lepényt, ugye? Vagy inkább mást ennél? Lehetne akár mandulatorta is vagy dzsemes pite, ha azt jobban szereted.
– Bármelyik megfelel nekem, Maria néni.
– Akkor hát jól van. Ribizlis lepényt fogunk sütni. Nézzük a szerdát!

Így folytattuk tovább, amíg fel nem jegyeztem a vasárnapi menüt is; akkor Jane jelentette, hogy Mrs. Green kocsija már a ház előtt vár. Felszaladtam átöltözni, és már indultunk is az istentiszteletre.
Maryhez ma sem jutottam közelebb.

(Folytatása következik!)

Camelia – romantikus regény, 1. rész

image-1689
Camelia, romantikus kisregény, a Gwendolyn – Manor House titka folytatása. A történetről itt olvashatsz összefoglalót.

Az első részben megismerkedünk a 17 esztendős Camelia Woodsszal, aki nevelőszülőknél él, és a baráti testvérpárral, Adelaide-del és öccsével, Williammel, aki iránt főhősnőnk gyengéd érzelmeket táplál…

1870. május 24. kedd

Ó, micsoda rémes nap! Miss Smith halálra gyötört ma a földrajzleckével. Szó, mi szó, valóban nem tudtam felsorolni Európa valamennyi főbb folyóját, mi több: Anglia uralkodói közül is kifelejtettem néhány unalmas alakot, akik nem küldtek tengeri flottákat a gaz spanyolok ellen, nem építettek lenyűgöző kastélyokat a skót felföldek kísértetei számára, és egyetlen valamirevaló puding sem őrzi a nevüket a Brit-szigeteken.
Miss Smith elégedetlenül biggyesztgette az ajkát, kilátásba helyezve, hogy könyörtelenül beszámol a bácsinak hanyagságomról.

Andrew bácsi azonban egész délelőtt elmaradt a betegeinél, s Miss Smithnek be kellett érnie azzal, hogy panaszait Maria néninek adja elő, aki azonban jóformán csak egy legyintésre méltatta a feddő szavakat.
– A folyók nem olyan fontosak, mint a felfújt. Ha mindent megtanulsz sütni, én egészen elégedett leszek – zárta le a témát. Miss Smith durcásan távozott, a néni pedig magamra hagyott a szalonban s visszatért a konyhába, hogy bőségesen ellássa Mabelt utasításokkal az esti sültet illetően.
Nem kellett sokáig a pianínó mellett unatkoznom, mert Adelaide és William váratlanul beállítottak tea előtt. Adelaide elbűvölő kék ruhát viselt, ami remekül kiemelte a szeme színét, William pedig egy madaras képeskönyvet szorongatott a kezében, és rögvest letelepedett vele a kanapéra.

– Engem Miss Lenoir nyaggat hetente háromszor a francia igeidőkkel – gyűlölöm valamennyit! És ha nem mutatok elégséges előrehaladást, papa nem fog elengedni Dorchesterbe!
Adelaide csüggedt tekintettel meredt maga elé.
– Tehát Dorchesterbe utaztok idén? – kérdeztem, és töltöttem vendégeimnek egy-egy pohár bodzaszörpöt az asztalon álló tálcáról.
– Igen, kiveszünk ott egy házat két hétre – felelte Adelaide, és elvett egy pohár italt. – De én csak akkor mehetek, ha Miss Lenoir, az a fonnyadt vénség elégedett lesz a tudományommal. Máskülönben míg a családom üdül, én maradok itthon…

– Biztosan megkegyelmez majd a papád – vélekedtem. Töltöttem magamnak is egy kis szörpöt és belekortyoltam.
– Á, nem hiszem, a papa nem olyan. Kénytelen leszek addigra megtanulni a franciát, különben két hét sivár szobafogságra leszek kárhoztatva!
Ha egy kis tanulással megválthatnám a bezártságomat, én bizony éjjel-nappal lelkesen magolnék, gondoltam, míg a bodzaízű italt szopogattam. Szerencsémre nevelőszüleim korántsem szigorúak ennyire, és megelégednek azzal, hogy földrajzot, történelmet és zongorázást tanuljak, a franciával szerintük ráérek még egy-két évig.

– Most miért kedvetlenedtél így el? A testvéredre gondolsz megint? – szólított meg barátnőm. Felpillantottam a poharamból.
– Ó… Maryre? Szüntelenül rá gondolok – feleltem, és ezúttal valóban elkedvetlenedtem. – Nevelőszüleim szeretnek és jól bánnak velem, és azt is értem, miért ők nevelnek, de annyira szeretném megismerni a vér szerinti rokonaimat is!
– Mary Woods… Milyen kár, hogy nem ismerheted őt! – sóhajtott fel Adelaide. William most végre felnézett a könyvéből, igéző kék tekintetét egyenest rám szegezve. A szívem egy pillanat töredéke alatt hangosabban kezdett verni (remélem, ő nem hallotta meg)!
– Tényleg nem tudsz róla semmit? – kérdezte.

 

(A folytatást itt találod!)

Új romantikus kisregény: Camelia

Bár egyáltalán nem úgy terveztem, hogy a Gwendolyn után egy újabb, 19. századi történetet írok, mégis így alakult. Hogy miért? Arról az egyik nagynénim tehet. 🙂 (Lentebb elárulom, miért!)

Jól haladok az írással, úgy tervezem, hogy április környékén nyomdába mehet a könyv! De lássuk, miről is szól a történet!

image-1671
Camelia – Manor House örökösei

1870, Dél-Anglia. A fiatal Camelia Woods egy kis dorsetshire-i faluban él nevelőszülőknél, gyenge egészsége miatt a világtól szinte elzártan. Kétségbeesetten kutat testvére után, akinek csak a keresztnevét ismeri, a felbukkanó apró nyomok azonban tévútra vezetnek. Előkerül egy gazdátlan kincsesláda, néhány londoni látogató, egy bolondos férfi, egy kalandornő meg egy áskálódó rokon – mígnem, egy sikertelen szökési kísérletet követően, egy haláleset kapcsán rá nem lel eredeti származásának titkára.

Az élete azonban ezzel nem válik könnyebbé: nevelőanyja elvesztésével az ő nyakába szakad a ház és lakóinak minden gondja, sőt, a kincsesládának is nyoma vész rejtélyes körülmények között. De Camelia nem az a fajta, aki hagyja magát…

Megtalálhat-e mindent: családot, szerelmet és boldogságot a múlt és a jelen kísértőinek, igazi és hamis barátoknak az árnyékában?

A Camelia a Gwendolyn – Manor House titka folytatása.

 

image-1672

Dorset, Dél-Anglia

 

Ahhoz, hogy hitelesen tudjak írni egy távoli időben és helyen játszódó történetet, nem csekély kutatómunkára volt szükségem. Hálás köszönettel tartozom Dékány András írónak a tengeren játszódó regényeiért, amelyekből rengeteg információhoz jutottam; Jane Austennak és Jo Bakernek a csodálatos könyvekért, a hangulatért és az inspirációért; Bart Istvánnak az Angol-magyar kulturális

image-1673
szótár
által nyújtott messzemenő segítségért, mellyel az angol életet kézzelfogható közelségbe hozta számomra. A korhű hangulat megteremtésében segítségemre voltak a Birodalmak és fénykorok sorozat Viktória királynőről szóló filmjei, a Gasztronómiai kalandozások Európában című Halász Zoltán-mű és Nádasi Krisz lektor javaslatai 🙂

És legelsősorban is  Mariann nagynénimnek szeretnék köszönetet mondani. Történt ugyanis, hogy egy kora nyári estén, egy velencei-tavi hajón beszélgettünk a Gwendolynról, amit éppen akkor olvasott, és nagyon tetszett neki. – Ilyet írjál még, sokat! – mondta, és ez volt az a mondat, ami elgondolkodtatott… Egy héttel később pedig papírra vetettem a Camelia első sorait. Remélem, tetszeni fog Nektek is! 🙂

Négyszáz nap szabadság – interjú Sienna Cole-lal

image-1633
Sienna Cole második regénye, a Négyszáz nap szabadság a napokban jelent meg a könyvesboltokban. Első könyve, a Laura Porterrel együtt írt Száz évvel utánad megjelenésekor már beszélgettem Siennával (itt elolvashatod a cikket) – ahhoz hasonlóan az új regény szintén nem csak kellemes szórakozást, de gondolkodnivalót is kínál az olvasónak…

– Miről és kikhez szól a könyved?

– Néha mind úgy érezzük, hogy belefásultunk a mókuskerékbe, a megoldhatatlannak tűnő problémákba, az életünket mérgező régi sérelmekbe, és legszívesebben mindent felrúgva elmenekülnénk. Három főhősöm, Dena, Patrick és Jason is ezzel néznek szembe, és úgy döntenek, maguk mögött hagyva a régi életüket, belevágnak életük kalandjába, hogy megtapasztalhassák a szabadság gondtalan állapotát. Az utazás során ismerik meg igazán egymást és önmagukat is, amelynek egy nem mindennapi, szenvedélyes szerelmi háromszög ad keretet.

A szerelem, a humor és a szórakozás mellett van egy igen erős drámai vonulata is a történetnek. Amellett, hogy együtt élik át ezt a négyszáz napig tartó kalandot, mindhármuk sztorija és utazása egyedi, más-más problémákkal, kérdésekkel, válaszokkal. De vajon meddig lehet életképes egy ilyen különös kapcsolat, és meddig lehet elmenni önmagunk keresésében? Elsősorban nőknek szól a történetem, de igazából mindenkinek, aki maga is keresztülment már hasonló válságon, keresi a válaszokat az élet kérdéseire, vagy csak egyszerűen kíváncsi rá, mi történik, ha három ember úgy dönt, nem szab többé korlátokat semminek…

– Mióta érlelődött benned ez a sztori?

– Ez egy nagyon régi történet. Az alapötlet egy álomból származik még 2011 környékéről, de csak 2014-ben kezdtem komolyabban foglalkozni vele. Miután megírtam a könyv kétharmadát, adódott egy komolyabb alkotói válságom, ami miatt nagyjából egy évre félre kellett tennem. Ezalatt megírtam két másik regényt; a Száz évvel utánad is ekkor született. Végül 2016 decemberében fejeztem be. Érdekesség, hogy az eredeti kézirat közel hétszáz oldalra rúgott és az eredeti címe Hatszáz nap szabadság volt, ami természetesen több cselekményt, hosszabb utazást rejtett. A kiadó tanácsára húztam meg a történetet, amit utólag nagyon jó döntésnek tartok.

image-1634
– Hol vagy te benne ebben a történetben, van benne valami személyes élmény?

– A könyv egy több mint egyéves utazás történetét meséli el, melynek során bejárjuk Európa legszebb, legizgalmasabb tájait. Én magam is imádok utazni, és amikor csak lehetőségem adódik rá, meg is teszem. A regény helyszíneinek egy részén jártam, így persze a személyes megfigyeléseimet, élményeimet és tapasztalataimat is beleszőttem a leírásokba. Ahol pedig még nem jártam, ott mások elbeszéléseire és a kutatásaimra támaszkodtam. A legjobban mégis inkább a karaktereimben vagyok benne: mindegyikük gondolataiból, érzéseiből, attitűdjéből van bennem egy kisebb-nagyobb darab.

– Te mit kezdenél 400 nap szabadsággal?

– Valószínűleg ugyanazt, amit a főhőseim: bejárnám a világot, megpróbálnék minél több élményt, tapasztalatot gyűjteni, és közben keresném önmagamat.

– El lehet szökni a világ, a megszokott életünk elől?

– Csak ideig-óráig. Az új környezet és a szokatlan helyzetek egy pillanatra képesek feledtetni a problémákat, de ez az állapot kérészéletű. Önmagunk elől nem tudunk elszökni: bármilyen messzire menekülünk is, mindig mindenhova magunkkal cipeljük az „énünket”. Csak akkor van esélyünk az újrakezdésre, ha az utazás befelé, a lelkünk, a személyiségünk legmélyebb rétegei felé irányul, és van elég bátorságunk szembenézni azzal, amit ott találunk.

– Az első könyvedről milyenek a visszajelzések?

– Szerencsére többnyire nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk szerzőtársammal, Laura Porterrel, akivel közösen írtuk a Száz évvel utánadot. Úgy tűnik, hogy sikerül átadni azt az üzenetet, amit szerettünk volna. Az a tapasztalatom, hogy a harmincas és idősebb hölgyek kedvelik elsősorban a regényt, akiknek nem annyira furcsa és idegen a XIX. századot felelevenítő romantikus, avíttas szövegezés, ami a történet egyik szálára jellemző. Aki ezzel nem tud megbarátkozni, az nehezen képes átadni magát a regény sodrásának. Egyébként tizen-huszonéves lányoktól és férfiaktól is kaptunk már kedves, dicsérő szavakat.

– Mit tervezel most, dolgozol már új könyvön?

– Hál’istennek rengeteg ötlet vár arra, hogy megvalósítsam. Most dolgozom egy új regényen, ami egy kicsit sötétebb hangulatot fest a mostanihoz képest, és ismét megpiszkál néhány kényes témát. A Négyszáz nap szabadságnak is lapul egy folytatása a polcomon, mely nem kapcsolódik szorosan az előzőhöz, önmagában is kerek történet. Majd meglátjuk, a kiadó melyikben lát fantáziát.

(A Négyszáz nap szabadság 18 éven felüli olvasóknak ajánlott.)

image-1635

10 kérdés- 10 válasz

Az Író kérdez írót játékban T. C. Lang (Lang Tünde) tíz kérdésére válaszoltam. Némelyikre bizony nem volt könnyű! 🙂

image-1564

T. C. Langnak dedikálok a Könyvhéten 🙂

1. Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Ez egy igazán nehéz kérdés, hiszen minden ember más, más érdekli, más a stílusa, másfajta élményekre vágyik. Mást olvasnak nők és férfiak. De ha mégis konkrét címet kell említenem, akkor legyen mondjuk egy nagyszabású, sokszereplős nagyregény, a Háború és béke – bár egyúttal azt is be kell vallanom, hogy én magam sajnos még nem olvastam…

2. Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Nagyon szeretem Jane Austen Büszkeség és balítéletét, és miután nemrégiben újraolvastam, álmomban találkoztam a Mr. Darcyt megformáló színésszel, Colin Firthszel, és németül elbeszélgettem vele (valójában nem tudok németül). Feledhetetlen álom volt! 😀

3. Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Nem tudom, van-e pontos definíciója ennek a két kifejezésnek, de három megjelent könyvvel és hat könyvbemutatóval a hátam mögött azt hiszem, akár írónak is nevezhetem magam, már csak azért is, mert a mindennapjaimat átszövi az írás: folyamatosan ötletelek, fogalmazok, és sok tervem van még, amit meg szeretnék írni.

4. Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Amikor van egy ötletem, legszívesebben azonnal belekezdek az írásba, még mielőtt alaposan kidolgoznám a részleteket. A tervezés persze elengedhetetlen, de a ráfordítandó időt mindig nehezen áldozom fel. Könnyebben megy, ha már benne vagyok a sztori közepében, akkor jobban bele tudom élni magam ahhoz, hogy a legapróbb részletet is kidolgozzam.

5. Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Nem is tudom… Több olvasóm emelte ki a Kávé és krémes kellemes humorát, és olyan is volt, aki szerint jók a párbeszédeim. Igyekszem fordulatosan fűzni a történeteket, Oscar Wilde szerint “A romantika lényege a bizonytalanság” – és bizony igaza is van. 🙂 Sokan mondták, hogy a könyvem letehetetlen, és alig tudták megállni, hogy ne lapozzanak a végére, annyira izgultak a hősnőm boldogságáért. A Bridget Jones naplójához is hasonlították többen – ennek azért is örülök, mert valami olyasmit akartam írni magyar közegben, magyar szereplőkkel.

6. Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Huh, most lebuktam. 😀 Bevallom, igen, volt ilyen, mégpedig Annamari randipartnerei között. Az illetővel olyan emlékezetesen pocsék randevúnk volt, hogy az regénybe kívánkozott, beleírtam hát a Kávé és krémesbe. Ezzel persze csak elméletben tudtam bosszút állni, mert a fickó női regényeket biztosan nem olvas… De nem is baj, az én lelkemnek ez is kellő elégtétel. 🙂

image-1565
7. Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Ennyire nem fogalmaznék sarkosan, de olyan előfordult, hogy írás közben valamelyik jelenet előre nem várt irányba fordult, ami ellen persze nem tiltakoztam – így nem egyedül nekem kell a történetfűzés terhét cipelnem (ha ez teher egyáltalán)…

8. Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Ilyesmit szerencsére nem nagyon kaptam még, és azt gondolom, hogy egyetlen könyv sem tetszhet kivétel nélkül mindenkinek. Amíg a visszajelzések többsége pozitív, addig egy-egy negatív kritika egyszerűen azt jelenti, hogy adott helyzetben nem találta meg egymást a könyv és az olvasó. 🙂

9. Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tananyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

A kötelező olvasmányok általában negatívan csengenek a diákfülekben… Jobban örülnék, ha inkább szünetekben kapkodnák egymás kezéből a könyveimet, ez jobb fokmérője a sikernek 🙂 De egy film ellen sem tiltakoznék!

10. Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után?

Hát, remélem, az még elég messze van. 🙂 Ilyesféle egoista vágyaim nincsenek. Szeretek írni, mert felüdít, és őszinte örömmel olvasom az olyan olvasói leveleket, hogy “imádtam a könyvedet, alig tudtam letenni”. Nekem ennyi elég. 🙂

 

És most következzen az én kérdéssorom:

  1. Ki(k) a kedvenc szerző(i)d és miért?
  2. Melyik az a 3-5 könyv, ami a legnagyobb hatást tette rád?
  3. Kinek a könyvét/könyveit ajánlanád a mai fiataloknak és miért?
  4. Van kiforrott munkamódszered? Melyik napszakban szeretsz írni leginkább?
  5. Előfordult már veled, hogy egy különleges étel íze indított el benned egy történetet?
  6. Miből, honnan merítesz ihletet, ha elakadsz?
  7. Mi a véleményed a többszerzős regényírásról? Szívesen részt vennél ilyesmiben vagy inkább az önálló szerzőség pártján vagy?
  8. Ha kívánhatnál valami könyvvel kapcsolatos dolgot, mi lenne az?
  9. Hol fog játszódni a következő történeted, és miért éppen ott?

 

Szeretnéd megrendelni a könyveimet?

Kattints ide és máris postázom Neked dedikálva (boltokban nem kaphatók).

Olvass bele a Gwendolyn – Manor House titka című kisregénybe – és ha tetszett, neved és emailcímed megadása után a könyv felét el is olvashatod ingyen (katt ide!) 🙂

Tarts velem a Facebookon és a moly.hu-n is:

https://www.facebook.com/VelenceiRita

https://moly.hu/konyvek/velencei-rita

 

Nyár, Gwendolyn, bodzaszörp

Kellemes nyári estén, 2017. június 15-én találkoztunk az érdeklődő olvasókkal a Gwendolyn – Manor House titka című kisregényem bemutatkozásán a fehérvári Budai úti könyvtárban, beszélgetőtársam Horváth Hella volt.

Az elhangzottakból készítettem az alábbi kis hangulatképet. 🙂

image-1555

– A kisebb lélegzetvételű írásoknak, novelláknak más a felépítése, rövidebb terjedelemben kell egy történetnek kibontakoznia, valamit átadnia. Egy regényben más lehetőségek rejlenek. Hogyan fogalmazódott meg a gondolat, hogy apróbb történetek után egy hosszú sztorit mesélj el? Nehéz feladat volt?

A Gwendolyn tulajdonképpen a legkorábbi írásaim közül való, több mint tíz évvel ezelőtt írtam meg az első változatát, és a télen, miután megjelent a Levendulaméz, úgy gondoltam, elő lehetne venni és leporolni. Elküldtem lektorálásra Nádasi Krisznek (ő író és szerkesztő, a Hogyan írjunk könyvet? szerzője), és az ő javaslatai, ötletei alapján kibővítettem a sztorit, így az addigi 76 oldalból 114 lett. Eredetileg úgy terveztem, hogy több kisregényt teszek majd egy kötetbe, de jelenleg csak más korban és helyen játszódó kisregény-kezdeményeim vannak, amelyeket nem lehet egymás mellé szerkeszteni, úgyhogy erről letettem. Az ötletet az önálló megjelenésre végül egy olvasóm adta, aki már nagyon várta ezt a regényt, de csak a nyomtatott változat érdekelte. Így lett ebből most könyv…

– A regényben az események, feszültség adagolása remekül valósul meg, végig fenntartja az érdeklődést. A történet kialakulása – előre írt vázlat alapján alakult vagy menet közben is?

Mindkettő. Mindig van egy vezérfonal, ami mentén haladok, tudom, hogy honnan hová akarok eljutni, de írás közben mindig jutnak eszembe újabb részletek, amiket bele tudok szőni a történetbe. Általában a precíz előretervezés nem az erősségem, a legtöbb dolgot menet közben találom ki, nekem így sokkal könnyebben megy.

– A naplóforma – nehéz műfaj: érdekes is legyen, izgalmas és peregjenek az események. Miért ezt választottad?

Tizenkét éves korom óta írok naplót, voltak időszakok, amikor sokat írtam, és részletesen feljegyeztem mindent, ami történt velem és amit fontosnak találtam, így az E/1. hangnemet teljesen természetesnek érzem. Egyébként úgy gondolom, hogy így a legkönnyebb érzésekről írni, gyakorlatilag első kézből, és én is szívesen olvasok E/1.-ben írt történeteket.

– Hogyan írsz? Hagyományosan, tollal papírra, vagy modern író vagy laptoppal? Mikor van időd írni?

Teljesen régimódi vagyok, papírra írok, ceruzával. Utána persze sokáig tart, míg bepötyögöm a gépbe a szöveget (a Kávé és krémest hét hónapig gépeltem éjszakánként!), másra bízni viszont nem tudom, mert eközben is sokat alakul a szöveg. Közvetlenül a gépbe fogalmazni… nem az én stílusom. A gép feszélyez, kényelmetlen ülni előtte és zúg is… Ráadásul nagyon ritka, hogy nyugodtan le tudjak ülni írni, az a jellemző, hogy a napi tevékenységeim közben gondolkodom az írnivalón, és amit kitaláltam, gyorsan lejegyzem a kéznél tartott papírjaimra (akár egy-két mondatonként), aztán folytatom tovább a főzést, rendrakást, a gyerekekkel a játékot. Az is gyakori, hogy este, amikor elcsendesedik a ház, jobban hallom a gondolataimat, és rászánok egy kis időt, hogy leírjam, amit addig nem tudtam. Volt már olyan is, hogy reggel korán ébredtem, és még felkelés előtt, tiszta fejjel, kipihenten könnyebben ment a fogalmazás.

 

image-1556

 

– Kapsz visszajelzéseket az írásaidról?

Igen, elég sok visszajelzést kapok, a legtöbbet a Kávé és krémesről, és általában szerepel bennük az “alig tudtam letenni” szókapcsolat 😀 . Többen írták, hogy olvasás közben krémest meg cappuccinót kívántak… Sokan kiemelték a regény kellemes humorát és azt, hogy mennyire mai és átérezhető Annamari története.

– Mik a terveid? Van készülő új könyved?  Várható a Kávé és krémes folytatása?

A Kávé és krémes folytatásán, a Tiramisun dolgozom (tudom, hogy vannak, akik már várják), tulajdonképpen a könyv fele meg is van, de két újabb ötlet miatt félre kellett tennem… A télen ugyanis, amikor elolvastam Nádasi Krisz Az én Diótörőm című kisregényét (itt írtam róla), kedvet kaptam ahhoz, hogy én is írjak egy karácsonyi romantikus történetet, Édes meglepetés címmel. Ez jókora meglepetés volt nekem is. 🙂 Pár hétig csak ezen dolgoztam, a szöveg nagy része elkészült, a megjelenésről azonban nem tudok még nyilatkozni.

image-1557
Most pedig az jutott eszembe, hogy megírom a Gwendolyn történetét egy másik szereplő szemszögéből, és már ez a könyv is szépen halad (az ötletért egyik nagynénémnek tartozom köszönettel, akivel pár hete találkoztam, éppen a Gwendolyn olvasásának közepén tartott, és nagyon tetszett neki. Azt mondta: “Ilyet írj még, sokat!” Én pedig szót fogadtam. 🙂 ) Ha nem jön közbe semmi, azért a Tiramisu is napvilágot láthat jövőre.

 

Nagy örömömre szolgált, hogy Tomcsik Nóra, A változások kora című regény szerzője is ( a fenti kép jobb oldalán, fehér blúzban) megtisztelt részvételével, és neki is dedikálhattam egy példányt. 🙂 (Nórával készített interjúmat itt olvashattad.) Nóra, nézői szemszögből, szintén beszámolt blogján a rendezvényről, olvasd el: https://jesuisvoyager.blogspot.hu/2017/06/romantika-levendulamez-es-bodzaszorp.html

 

image-1558
Pár nappal korábban a 88. Ünnepi Könyvhét fehérvári rendezvényén dedikáltam – itt találkoztam T.C. Langgal, akivel korábban itt olvashattál interjút. 🙂

 

Szeretnéd megrendelni a könyveimet?

Kattints ide és máris postázom Neked dedikálva (boltokban nem kaphatók).

Olvass bele a Gwendolyn – Manor House titka című kisregénybe – és ha tetszett, neved és emailcímed megadása után a könyv felét el is olvashatod ingyen (katt ide!) 🙂

Tarts velem a Facebookon és a moly.hu-n is:

https://www.facebook.com/VelenceiRita

https://moly.hu/konyvek/velencei-rita

 

Nem hagy nyugton, míg le nem írom… Interjú Baráth Viktóriával

image-1489
Baráth Viktória Első tánc című regénye azoknak szól, akik szeretnek egy könyvön sírni és nevetni – néha egyszerre mindkettőt 🙂 Emberi problémák és tanulságok, romantika, humor, izgalom – minden adott, hogy a kedvenc könyvünk legyen 🙂

– Mesélj egy kicsit a regényről!

– Az Első tánc elsősorban fiataloknak szóló romantikus regény, ami azt taglalja, hogy a minket körülvevő emberek milyen hatással lehetnek ránk és a tetteinkre. A szereplői nem kimondottan tökéletesek, sőt, hibát hibára halmoznak, de pont ettől lesz az egész történet reális. Mi magunk is sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor képtelenek vagyunk dönteni, vagy esetleg nem a helyes utat választjuk, de a lényeg az, hogy a végén elérjük a saját céljainkat és álmainkat.

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni? Mivel foglalkozol civilben?

– Sosem gondoltam volna, hogy író leszek. Az iskolában még olvasni se nagyon szerettem, de a fantáziám mindig is élénk volt.
Egy hotelben dolgozom jelenleg délelőttönként, ami tökéletes számomra, mert így mellette bőven jut időm az írásra és a kiadás ügyeinek intézésére.

– Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Az írás nem úgy lépett be az életembe, hogy leültem, és arra gondoltam, hogy na, most én írni fogok. Talán a harmadik regényem körül esett le, hogy valójában mit is csinálok. Mindig is úgy gondoltam, hogy az írás az egy külön szakma, csak azt hívhatjuk írónak, aki ezt tanulta, hosszasan tanulmányozta ezt a hivatást, és profi módon űzi, de manapság az író-lét egy kicsit lazább fogalommá vált.

Példaképeim igazából nincsenek, a magam elé kitűzött célokat követem, és mindig saját magamat akarom egy kicsit túlszárnyalni.

image-1490
– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz? Hogyan választod ki a témáid?

– Nincs, általában a kanapén ülve írok, vagy a kertben, ha éppen jó az idő. A lényeg az, hogy csend és nyugalom legyen körülöttem.
A témák találnak meg engem. Nem én szoktam kiválasztani vagy eldönteni, hogy miről fogok írni, egyszerűen csak beugranak képek, jelenetek, és addig nem hagynak nyugton, amíg le nem írom őket.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Csak akkor írok, amikor kedvem és ihletem van. Nem szoktam kényszeríteni magam, mert tudom, hogy akkor az eredmény sem a legjobb, amit nyújthatok. Inkább abbahagyom, amikor úgy érzem, hogy nem megy, és várok, pihenek kicsit. Viszont sokszor elég egy kirándulás, egy film megnézése, vagy egy dallam meghallgatása ahhoz, hogy a cselekmény újból életre keljen a fejemben.

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Végtelen ihlet! Mint ahogy azt az előbb említettem, csak akkor írok, ha tényleg van hozzá „anyag” a fejemben, és csak úgy ömlenek belőlem a szavak, azonban ennek sajnos az a hátránya, hogy amikor éppen üres a fejem, akkor nehezebb írni…

Tudj meg többet Vikiről és a legújabb írásairól:

www.facebook.com/barathviktoria89
www.instagram.com/barath.viktoria/

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát. Erről bővebben érdemes elolvasni az Adatvédelmi tájékoztatót

Bezárom

Honlap alap: WordPress ---- Sablon: Giftidea WordPress Theme ---- Készítés, működési támogatás: Egeszseghonlapok.hu