Ezzel a címkével készült írások: szerelmes regény online

Camelia – romantikus kisregény 5. rész

(Az előző részt itt olvashatod.)

image-1754
1870. augusztus 17.

Eliza megígérte ugyan, hogy hamarosan meglátogat, mégis őszintén meglepődtem, amikor ma teaidőben megjelent nálunk Mr. Atkins társaságában. Az idő felettébb kedvező lévén a kertben terítettünk asztalt, és két vendégünknek a rózsaágyások szomszédságában szolgáltuk fel a teát és a süteményt.

– Kedves Mrs. Carlton, mit gondol, Camelia kisasszony nem jönne el velünk egy pár hétre Londonba? – szólalt meg Eliza, és a nénikémre pillantott.
– Ó, micsoda kitűnő ötlet, Miss Atkins, kitűnő! – lelkesedett Maria néni, rám pillantva. – Én a magam részéről máris támogatom, és bizonyosra veszem, hogy Mr. Carltonnak sem lesz ellenvetése… Legalábbis meg tudom majd győzni arról, hogy ne legyen ellenvetése – mosolygott vendégeinkre.
– Igazán nagy örömmel látnánk vendégül otthonunkban. Jöhetne velünk bálokba és színházba…
– De hiszen táncolni sem tudok – vetettem közbe.
– Az nem lehet akadály, Miss Woods, megtanítjuk!

– De hiszen nem csak bálok vannak Londonban, Eliza – mosolyodott el Mr. Atkins. – Miss Woodst talán érdekelnék a British Museum gyűjteményei, a nagyszerű építészeti alkotások, a képtárak műremekei, a parkok sétányai is.
– Igen, mindez nagyon is kedvemre való lenne – feleltem szerényen, de tudtam, hogy hiába erős Atkinsék bűvereje, bácsikám makacsságával szemben vajmi keveset ér.

Maria néni azonban nyilván másként gondolta. Valósággal sürgött-forgott: kicserélte a cukortartót, mert nem találta elég tisztának, a Victoria sponge mellé még kétféle kekszet meg vajat is hozott, és mindenáron a nagy sikerű lekváromat kínálgatta Atkinséknek, miközben a mosoly le nem törlődött volna az ajkáról. Azt hiszem, még soha nem láttam őt ilyen… izgatottnak. Igen, az izgatott a megfelelő kifejezés. Mint amikor egyik csésze kávét a másik után hörpinti fel, és aztán a szapora szívdobogástól megülni sem tud egy helyben. Most is ez történt volna? Hárompercenként felpattant, mint aki hangyabolyra ült, valami újabb dolog miatt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, és ha Elizára és a bátyjára pillantottam, biztosra vettem, hogy ők ugyancsak zavarban vannak tőle.

– Kicsit sápadtnak tűnik, Miss Woods – szólalt meg Mr. Atkins, amikor Maria néni újból a konyhába sietett, ezúttal egy újabb adag teáért. Éreztem, hogy ettől a megjegyzéstől máris elpirulok.
– Hát persze, hogy az, Freddie – nyugtázta Eliza a fivére véleményét. – Ha egy ifjú hölgy egészségi okok miatt kénytelen tartózkodni a testi megerőltetéssel járó tevékenységektől, akkor az arcszíne sem lehet olyan rózsás, mint az kívánatos lenne.
– Rózsásat mondtál? De hiszen abban nincsen semmi hiba – mosolyodott el Frederick Atkins az arcomat vizsgálgatva. Igazán zavarba ejtő volt a viselkedése! – Egy igazi angol rózsa. Világos bőr és haj, kék szemek… És egy hibátlanul finom hölgy.

– Nézzék csak a rózsabokrainkat – dadogtam, mert ez nekem már túl sok volt. – Nem gondolják, hogy idén elég kevés rajtuk a virág?
Elizabeth mosolya már-már anyaian elnéző volt.
– Nincsen oka szégyenkezni miattuk, kedvesem – szólt –, Whitakerék vagy Haywardék rózsái sem szebbek semmivel. Sőt, talán az önök bokrai még üdébbek is azoknál, ugye, Freddie? Én dúsnak találom őket.
– Ó, hát legfeljebb csak a levendulákhoz viszonyítva. Szinte teljesen kiszáradt ez a pár tő itt – mutattam az ágyás szélén szomorkodó, fakózöld növénykékre. – Talán elfagytak vagy kártevő támadhatta meg őket…
– Ha megengedi, Miss Woods, szívesen hozok új töveket, amiket a régiek helyére ültethet – jegyezte meg Frederick Atkins, és barna szeme felragyogott.
– Nagyon kedves, Mr. Atkins… De kérem, ne fárassza magát a növényeink miatt – feleltem.
– Nem a növényeik, hanem maguk miatt – mosolygott rám a fiatalember. – Egyébként nem jelent fáradságot, biztosíthatom.

(Folytatjuk…)

 

Camelia – romantikus kisregény 4. rész

image-1708
(Az előző, 3. részt itt találod.)

Június 6. hétfő

Míg ágyamban töprengtem álmatlanul, megérett bennem az elhatározás. Felkutatom a testvéremet! Egyelőre ugyan semmi ötletem sincs, hogyan fogjak hozzá, de szüntelenül ezen töröm a fejemet. Lehetséges, hogy Mary ugyancsak a megtalálásomon fáradozik, ezért testvéri kötelességem is, hogy törekedjem a nyomára bukkanni!

Miután elfogyasztottuk a sült csirkét és a citromfelfújtat (csirizes maszlag lett megint, de Maria néni, könnyeimmel mit sem törődve, leszögezte, hogy megtanítja nekem, ha belepusztul is), a néni átment Mrs. Greenhez, hogy megszemlélje a kiscsibéit. Minthogy Andrew bácsi újságolvasás ürügyén a szalonba tért, a kertbe indultam, hogy játsszam egy kicsit Poppy cicával, de közben nagyon füleltem, s amint elcsendesült a ház, rögtön visszaóvakodtam. Behallgatóztam a konyhába: Mabel a piszkos edényneművel csörömpölt, míg Jane-t szidta válogatott kifejezésekkel, amiért nem tisztította meg rendesen az ezüstöt, és ezért is neki kellett tartania a hátát (Maria néni valóban veszekedett reggel Mabellel amiatt, hogy nem Mr. Robertsnél vette a húst, de ezüstről nem volt szó), Jane meg szipogva seperte közben a padlót. A szalonból Andrew bácsi hortyogása hallatszott ki, megint belealudt az újságjába a kedvenc karosszékében.

Felsurrantam az emeletre, és beóvakodtam a könyvtárszobába. A szemem lassan szokott hozzá a befüggönyzés miatti félhomályhoz – ráadásul azt sem tudtam, mit is keresek valójában. Valamiféle nyomot, valami fogódzót, egy papírt, feljegyzést, keresztlevelet, okiratot… bármit, amin a Woods név szerepel. Körbepillantottam a polcokkal borított falakon, hátha ráérzek, hol is kezdjem a kutakodást. Végül a nagy tölgyfa íróasztalra esett a választásom. Leültem a hatalmas karosszékbe, és óvatosan kihúzogattam sorra valamennyi fiókot. Színültig voltak papírokkal! Egészen elcsüggesztett a látvány – mert bár nem számíthattam arra, hogy bármelyik fiók tetején egy “Camelia Woods” feliratú dosszié vár rám, azt azért mégsem gondoltam, hogy Andrew bácsi évtizedekre visszamenően gondosan őrizget mindenféle számlát, levelet, unalmas elszámolást meg kimutatást. Időmből persze nem futotta, hogy apróra átvizsgáljak mindent, csak itt-ott néztem bele a papírhalmokba. Semmit sem találtam, aminek szemernyi köze lett volna hozzám. Semmit! Tanácstalanul ültem a hatalmas székben, a szemközti könyvespolcra meredve. Elmémben lázasan kutakodtam, hátha valami használható kiindulópontot találok…

“Maria néni, hány éves is voltam, amikor Andrew bácsival örökbe tetszettek fogadni?” – kérdeztem egyszer nevelőanyámat. “Kettő múltál egy kevéssel, kedvesem. 1855 őszén történt, azóta viseljük gondodat.”

Felálltam és körbesétáltam a polcokat, hogy gondosan szemügyre vegyek minden olyan napló- és évkönyvet, amin ez az évszám szerepel. Lassan, módszeresen haladtam, a legfelső polcnál kezdve, s ehhez a létrát is használnom kellett, és habár megállapítottam hogy Jane nem csupán az ezüsttel bánik mostohán, hanem a portörölgetés is a hanyagul teljesített feladatainak sorát gyarapítja, keresésem céljához egy fikarcnyival sem jutottam közelebb. Utolsóként az íróasztal mögötti szekreterbe is bekukkantottam. Sokszor megcsodáltam már ezt a szép intarziás bútordarabot, amin a világos és sötét felületek váltakozása csillagmintát ad ki, de mivel sokszor hallottam már, hogy nagyon régi, családi örökség, és nem szabad fogdosni, még sosem volt merszem még csak hozzáérni sem. Most először simítottam végig a fafelületeken. Zárva volt ugyan, de a kulcsa ott pihent a zárban, így könnyedén, szinte hangtalanul nyílt ki előttem az ajtaja. Ebben, az üres papírlapokon kívül, csak kisebb, jelentéktelen jegyzeteket találtam Andrew bácsi gyógyszerreceptjeiről meg effélékről.

Az alsó polcon viszont valami érdekeset találtam! Egy szép kis láda pihent ott, akkora volt, mint egy kisebbfajta kincsesláda, sötét színű fából, veretes vasalattal az élein, a felső részében pedig a “C.D.” betűk díszelegtek, a síkból kissé kiemelkedve. Rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy monogram lehet, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, senkit sem ismerek, akire ráillene. Még ha “C.W.” volna… akkor akár az enyém is lehetne! Sajnos a fedele nem nyílt, kulcsot pedig nem találtam hozzá, és már időm sem volt, hogy keresgélni kezdjem, mert a lépcsőről meghallottam Jane bősz szipogását. Mielőtt rajtakapna, gyorsan elhagytam a könyvtárszobát, és az ablak elé álltam a folyosón, mintha csak a kertet csodálnám. Jane ekkor ért fel seprűjével az emeletre, s miután lapátjára húzta az összegyűjtött port, megigazgatta kibomlott haját, ügyetlenül pukedlizett felém, és visszacammogott a földszintre.

(Folytatjuk!)

Camelia – romantikus regény, 2. rész

image-1692
Az első részt ide kattintva találod.

Szomorúan ingattam a fejem.
– Legalábbis elkeserítően keveset.
– Lehet, hogy több testvéred is van, ki tudja?
– Több…? – Ez az eshetőség eddig még sohasem jutott eszembe. – Gondolod…? Maria néni és Andrew bácsi sosem beszélt másról, mint Maryről.
– Nem kizárt, hogy elhallgatják előled az igazságot.
– William! – pirított Adelaide az öccsére, és a nyitott szalonajtón át a folyosó felé sandítgatott. – Kérlek, ne ilyen hangosan!
– Én nem hiszem, hogy félre akarnának vezetni. Mi haszna volna? – vélekedtem.
– Hát, én nem tudom – vont William vállat. – Mindenesetre az ügy túlzottan titokzatos. Egy jó nyomozóra lenne szükségünk, az kiderítené az igazat.

Adelaide válaszolni akart a felvetésre, de a szava elakadt, amikor Poppy, a macskám ugrott be a nyitott ablakon át a komódra, onnan a perzsaszőnyegre, s végül nem is hozzám, hanem barátnőm lábához dörgölőzött.
– Ó, milyen édes kiscica! – gügyögte lehajolva, és megvakargatta fekete szőrű, fehér mellénykéjű és tappancsú új kedvencem fülét. – Ez a kis édes még nem volt itt a múlt héten… Hogy hívnak, gyönyörűm?
Megmondtam a nevét és hogy Mrs. Greentől kaptam a minap.
– Ó, a kedves Mrs. Green…! – szólt Adelaide vicces hangon, az említett hölgy modorát utánozva, arca azonban hirtelen engedelmesre vált, amikor észrevette Maria nénit az ajtónyílásban.

– Drága Miss Hayward, az édesapja nem küldött magukkal egy csomagot, benne pirulákkal meg labdacsokkal? – kérdezte.
– Dehogynem, Mrs. Carlton. Még az ajtóban Jane kezébe nyomtam, alighanem a konyhába vitte, ha nem tévedek.
– Ó, az a lány…! – kiáltott fel Maria néni, és távozóban vetett egy pillantást a madárrajzokat nézegető Williamre.
Adelaide egy fél percig tisztelettudóan ült a széken, aztán suttogva fordult hozzám.
– Hát a citromfelfújttal hányadán állsz?
– Ez az étel olyan nekem, mint neked a francia igeidőid – válaszoltam kesernyésen.
– Akkor ne is mondj többet, mindent értek – felelte Adelaide, és a hangja tele volt együttérzéssel.

(A folytatást itt olvashatod)

Camelia – romantikus regény, 1. rész

image-1689
Camelia, romantikus kisregény, a Gwendolyn – Manor House titka folytatása. A történetről itt olvashatsz összefoglalót.

Az első részben megismerkedünk a 17 esztendős Camelia Woodsszal, aki nevelőszülőknél él, és a baráti testvérpárral, Adelaide-del és öccsével, Williammel, aki iránt főhősnőnk gyengéd érzelmeket táplál…

1870. május 24. kedd

Ó, micsoda rémes nap! Miss Smith halálra gyötört ma a földrajzleckével. Szó, mi szó, valóban nem tudtam felsorolni Európa valamennyi főbb folyóját, mi több: Anglia uralkodói közül is kifelejtettem néhány unalmas alakot, akik nem küldtek tengeri flottákat a gaz spanyolok ellen, nem építettek lenyűgöző kastélyokat a skót felföldek kísértetei számára, és egyetlen valamirevaló puding sem őrzi a nevüket a Brit-szigeteken.
Miss Smith elégedetlenül biggyesztgette az ajkát, kilátásba helyezve, hogy könyörtelenül beszámol a bácsinak hanyagságomról.

Andrew bácsi azonban egész délelőtt elmaradt a betegeinél, s Miss Smithnek be kellett érnie azzal, hogy panaszait Maria néninek adja elő, aki azonban jóformán csak egy legyintésre méltatta a feddő szavakat.
– A folyók nem olyan fontosak, mint a felfújt. Ha mindent megtanulsz sütni, én egészen elégedett leszek – zárta le a témát. Miss Smith durcásan távozott, a néni pedig magamra hagyott a szalonban s visszatért a konyhába, hogy bőségesen ellássa Mabelt utasításokkal az esti sültet illetően.
Nem kellett sokáig a pianínó mellett unatkoznom, mert Adelaide és William váratlanul beállítottak tea előtt. Adelaide elbűvölő kék ruhát viselt, ami remekül kiemelte a szeme színét, William pedig egy madaras képeskönyvet szorongatott a kezében, és rögvest letelepedett vele a kanapéra.

– Engem Miss Lenoir nyaggat hetente háromszor a francia igeidőkkel – gyűlölöm valamennyit! És ha nem mutatok elégséges előrehaladást, papa nem fog elengedni Dorchesterbe!
Adelaide csüggedt tekintettel meredt maga elé.
– Tehát Dorchesterbe utaztok idén? – kérdeztem, és töltöttem vendégeimnek egy-egy pohár bodzaszörpöt az asztalon álló tálcáról.
– Igen, kiveszünk ott egy házat két hétre – felelte Adelaide, és elvett egy pohár italt. – De én csak akkor mehetek, ha Miss Lenoir, az a fonnyadt vénség elégedett lesz a tudományommal. Máskülönben míg a családom üdül, én maradok itthon…

– Biztosan megkegyelmez majd a papád – vélekedtem. Töltöttem magamnak is egy kis szörpöt és belekortyoltam.
– Á, nem hiszem, a papa nem olyan. Kénytelen leszek addigra megtanulni a franciát, különben két hét sivár szobafogságra leszek kárhoztatva!
Ha egy kis tanulással megválthatnám a bezártságomat, én bizony éjjel-nappal lelkesen magolnék, gondoltam, míg a bodzaízű italt szopogattam. Szerencsémre nevelőszüleim korántsem szigorúak ennyire, és megelégednek azzal, hogy földrajzot, történelmet és zongorázást tanuljak, a franciával szerintük ráérek még egy-két évig.

– Most miért kedvetlenedtél így el? A testvéredre gondolsz megint? – szólított meg barátnőm. Felpillantottam a poharamból.
– Ó… Maryre? Szüntelenül rá gondolok – feleltem, és ezúttal valóban elkedvetlenedtem. – Nevelőszüleim szeretnek és jól bánnak velem, és azt is értem, miért ők nevelnek, de annyira szeretném megismerni a vér szerinti rokonaimat is!
– Mary Woods… Milyen kár, hogy nem ismerheted őt! – sóhajtott fel Adelaide. William most végre felnézett a könyvéből, igéző kék tekintetét egyenest rám szegezve. A szívem egy pillanat töredéke alatt hangosabban kezdett verni (remélem, ő nem hallotta meg)!
– Tényleg nem tudsz róla semmit? – kérdezte.

 

(A folytatást itt találod!)

Gwendolyn – 3. rész

(Az előző részt itt találod.)

image-1276
Augusztus 27.

Eltelt egy pár nap, semmi figyelemre méltó nem történt a házban, így nem vettem kezembe a naplómat. Szilvát főztünk be Rosalynnel, rézlábasokat súroltunk, a konyhakertet meg a hátsó virágágyásokat gyomláltuk, aztán kitakarítottuk az éléskamrát – csupa jelentéktelen dolog, ami annyi váratlan fordulatot sem tartogatott, mint a rózsafüzér.

Voltaképp ma sem történt említésre méltó esemény Manor House-ban. Délelőtt, csakúgy, mint az elmúlt napokban, kisétáltam a partra. Csodáltam a hullámtaréjok szabályosságát, és mélyen beszívtam a friss, sós levegőt. Nagyon régen nem éreztem már ezt az illatot. Nem emlékeztetett konkrétan semmire, csupán a gyermekkoromra, mégis oly jó volt andalogni rajta. Talán azért, mert… igen, a szabadság képzetét társítom hozzá.

 

Szinte el is feledtem már, minő örömet éreztem, amikor oly sok év után, újra ott találtam magam a tengerparton. Borzongató érzés volt, borzongatóan szabad érzés! Szabadság… Mennyi képzetet kelt fel az emberben ez a szó! S mindezeket csak akkor tudja már értékelni, ha elveszítette őket.

 

Augusztus 31.

 Alig kanalaztam be zabpehelykásámat, amit egy kanálka friss szilvalekvárral édesítettem meg, máris fogtam a vázlatfüzetet és a ceruzákat, amelyeket Rosalyn hozott tegnap a vén Clarence bűbájos boltjából – ahol, állítása szerint, talán csak varázspálca nem kapható – és a hátsó kertbe telepedtem velük. Elő sem bukkantam egészen ebédig. Eldöntöttem ugyanis, hogy szobám megüresedett falait saját rajzaimmal díszítem fel. A különös kis kőtörpe lett első modellem, hosszan dolgozgattam rajta, míg minden árnyékolással és az arányokkal is elégedett nem voltam. Élethűen sikerült a rajz – túlságosan is. A komisz vigyor, amit most már a papírlapon is viszontláthattam, s bárhová magammal vihettem, valósággal bosszantott. Hirtelen ötlettel odaajándékoztam a bokrok tövében gyomlálgató Rosalynnek; úgy tűnt, örül neki, de valami olyasmit morgott, hogy ez a pofa emlékezteti őt valakire, akit soha többé nem szeretne látni az életben.

 

Szeptember 1.

– Gwendolyn, javításra vár néhány ágynemű – fordult hozzám anyám délelőtt, miután visszatértem a kertből, ahol parajt és burgonyát szedtünk Rosalynnel. – Ha van kedved, segíthetnél benne, nekem már görcsöt kapott a kezem a sok stoppolástól.

Habár szívesebben mentem volna vissza a levegőre, hogy rajzoljak egy csokorra való színes virágot a szobámba, mégis odatelepedtem a szalon ablaka elé, s amíg Rosalyn nem szólt, hogy feltálalta az ebédet – főtt húst parajmártással –, én kopott lepedőket és huzatokat foltozgattam, egyre a kinti napsütés után sóvárogva, s igyekezvén elnyomni magamban azokat a tiszteletlen gondolatokat, amelyekben a szigorú zárdafőnöknő és anyám között némi sajnálatos hasonlóság merült fel.

Délután azonban rögtön kisiettem a partra, és hosszú órákon át rajzolgattam.

Furcsa dolog történt ott velem, míg a sziklák övezte kis öblöt igyekeztem füzetemben megörökíteni. Egy különös emberke bukkant fel, zakója félregombolva, divatjamúlt kalapja a feje búbjára tolva. Vidáman, könnyed léptekkel kelt át a mezőn, és magában motyogott, miközben egy hervadt kis margarétát forgatott a kezében. Amikor a közelembe ért és meglátott, szája széles mosolyra húzódott, és megemelte idétlen kis kalapját. De ami ennél különösebb: Cameliának nevezett! Azután furcsán vihogva továbbhaladt. Bizonyára egy szegény bolond.

Vacsoránál megemlítettem az esetet anyámnak és Edwardnak, aki velünk töltötte az estét.

− Milyen különös, igazán − szólt anyám egyszerűen, és máris elkérte Edwardtól a roston sült krumplit. Edward a szeme sarkából vetett egy lopott pillantást anyám felé, aztán felém, de nem nyilvánított véleményt. Szeretném azt a következtetést levonni, hogy itt bizony valami titok lappang, de attól tartok, anyám és Edward pontosan tudja, ki lehet ez a furcsa kis emberke – és tudják, hogy bolond. Remélem, nem veszedelmes, mert ha eltiltanának a parti rajzolgatástól, azt nem bírnám ki… Most, hogy végre arra járhatok-kelhetek, amerre nekem tetszik!

(A folytatást itt olvashatod.)

 

 

Gwendolyn – 2. rész

(Az első részt itt találod.)

image-1274

Augusztus 19.

Tegnap körül sem néztem a szobámban. Milyen furcsa ezt leírni, hogy „a szobám”! A zárdai cellámat sokkal inkább magaménak éreztem – ami érthető, hisz ott töltöttem szinte az egész eddigi életemet. De mégis: ide köt minden.

Tulajdonképpen mi is az a minden? Hiszen csak anyám és Edward van nekem. Más rokonom, tudtommal, nincs is a világon.

Kellemes ez a délelőtti nap, ahogy besüt a délkeletre néző ablakomon. A függöny egy kicsit megszűri, és mókás, ahogyan a porszemek táncolnak a fényben, szabadon, mindenféle kötöttség és szabályok nélkül, mégis, mintha egy láthatatlan vezető irányítása alatt mozognának, teljes összhangban. Az Isteni Rendet juttatja eszembe, amely mindig oda irányítja teremtményeit, ahol lenniük kell. Hmm, talán egy-két dolog mégis hiányozni fog a kolostorból. Mivel töltöm majd a napjaimat? Dolgoznom nem szükséges, tanulni többé nem fogok. Megkérdezem majd anyámat, hogyan képzelte el az életünket.

Azt már elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni.

Kis kerek asztalkámat a szoba sarkából az ablakom elé állítottam, itt ülök most. Szemközt áll a vaskályha, a falak szinte üresek – de jól látható, hogy hosszú éveken át képeknek adtak helyet –, s van egy tükör, ami innen nézve éppen visszatükrözi az egyetlen megmaradt festményt: virágos mező felett röpdöső madarakat ábrázol.

A szobalányunkat Jilliannek hívják, kedves lány. Rajta kívül ketten vannak a háznál, közülük Rosalynre még emlékszem kisgyermek koromból. Anyám azt mondja, hamarosan el kell küldenünk egyiküket.

Edward eljött ma ebédre. Anyám megkérdezte tőle, nem költözne-e hozzánk a faluból Manor House-ba. Edward azt felelte, nem szívesen adná fel a házát, és különben is, majd’ mindennap jön hozzánk látogatóba.

Nem látom semmiféle okát, miért ne lakhatna nálunk; három üres szoba közül is választhatna. De ha nem tévedek, Edward ragaszkodik megszokott otthonához, amely, mint mondják, kényelmes és igen kellemes helyen áll Fraselly szívében. Lehet bármi egyéb oka döntésének? Tudomásom szerint unokabátyám nem kötelezte el magát senkivel. Vagy tévedek?

 

Augusztus 20.

A házunk mögött van egy kis park, amelyre nem is emlékeztem. Magas sövény szegélyezi az ösvényeket, van benne pár kőszobor, meg egy kis szökőkút, egészen belepte őket a moha. Az egyik szobor egy vigyorgó törpét formáz. Bárhová lépek, mindig engem figyel, de még nem döntöttem el, hogy rosszindulatúan, vagy éppen hogy vigyáz reám. Van néhány virágágyás is, de eléggé benőtte őket a gyom. Anyám azt mondja, a kertészünket nemrég el kellett bocsátanunk, és azóta senki nem foglalkozik a parkkal. Amikor felvetettem, hogy kedvem támadt rendbe tenni, anyám engedélyt adott rá: azt mondta, tegyem csak, ha úgy tartom jónak, ez a foglalatosság legalább kitölti üres óráimat.

Délután kisétáltam a közeli mezőre. Nagyon meleg volt az idő, lefeküdtem a fűbe, és néztem, ahogy az égen vonulnak a felhők. Hallgattam a tücsköket, és a zsongás majdnem elnyomott. Azon merengtem, voltaképpen ki vagyok én… Úgy értem: mi a célja az életemnek? Eddig a zárda falai közt teltek napjaim, s ott természetszerűleg arra ösztökéltek, hogy tegyem le a fogadalmat, amelyhez azonban semmi indíttatást sem éreztem. Most itt vagyok, s már nem köti semmiféle szabály az életem. Nekem kellene hát valamiféle irányt szabnom neki?

 

(A folytatást itt olvashatod.)

 

Gwendolyn – 1. rész

(Részletek a kisregényből. A Bevezetőt itt olvashatod!)

image-1270

  1. augusztus 18.

Délután öt óra tájban léptem ki a kolostor rácsos kapuján. Edward jött el értem, hogy hazavigyen – napok óta számítottam érkezésére, de most, hogy unokabátyám itt állt előttem fess felöltőjében, a helyzet mégis váratlanul ért.

Tizenkét év alatt alig néhányszor hagytam el ezt az épületet, akkor is csupán néhány órára, egy-egy tanulmányi kirándulás végett. Most azonban anyám hazarendelt. Véglegesen. Ahogy a kapu zárja csattant a hátam mögött, lezárult eddigi életem. Mielőtt felléptem volna a két szürke ló húzta kocsira, még vetettem egy utolsó pillantást a sötétbarna, egyemeletes épületre, mely eddigi tizenhét évem legfőbb helyszínéül szolgált. A fehér keretes ablakok mögött néhány baráti arc bukkant fel kíváncsian – a kis Catherine, a vörös és szeplős Eleanore és más barátnők, akik igen sajnálták távozásom –, s amikor hirtelen elrebbentek az üveg mögül, tudtam, hogy munkájukhoz rendelték vissza őket szigorú nevelőik. Nem sajnáltam, hogy hazamegyek. Tudtam, hogy jó sorom lesz otthon, és örültem, hogy hazatérésem valós okát egyik társam sem sejti.

Nagyot szippantottam a napsugaras nyári levegőből, és hosszú szoknyámat felfogva, unokabátyám karjára támaszkodva felszálltam a zárt hintóba.

Edwardot tulajdonképpen alig ismerem, mégis, azt hiszem, erősen kötődöm hozzá. Néha meglátogatott a kolostorban, eleinte anyámmal együtt jött, később már csak egyedül, mert, mint mondták már három éve, anyám nem vállalhatja többé az utazást. Levelet azért elég gyakran kaptam tőle, minden hónapban írt, de a házat nem merte elhagyni még két napra sem. Túl sokan ácsingóznak rá, írta egyszer, s ha kitenné a lábát a küszöbön, Manor House-t mindjárt ellepnék az árverezők.

A rázós, gödrös, esővájta utakon sokáig tartott az utazás. A lemenő nap hosszan besütött a postakocsi ablakán; narancs fényétől s a lódobogástól egészen elbágyadtam. Onnan tudtam, mikor érkeztünk meg Frasellybe, hogy Edward felébresztett.

Nem fogalmaznék pontosan, ha azt írnám, hogy bármi különöset éreztem a házunk láttán. Szép nagy kúria, repkénnyel befuttatva, csupán egy mérföldre a tengerparttól – épp mint sok ezer másik Angliában. Ötévesen azért sokkal nagyobbnak tűnt – akkor még a fák is az égig értek.

Anyám, emlékeimhez képest, nem változott semmit, ugyanolyan avarszínű ruhákat viselt, mint mindig is, s egyetlen ránccal, egyetlen fehér hajszállal sem volt több rajta, mint azon a ködös, őszi délelőttön, amikor utoljára láttam. Sopánkodott, hogy nehezen tartja fenn a házat apám évjáradékából, a személyzet felét el kellett bocsátania, és az én taníttatásomra sem jut többé egyetlen shillingje sem. Némileg bántja ezért a lelkiismerete, én viszont örülök, hogy kijöhettem a kolostorból. Bár nem ment rosszul a sorom, sosem szerettem ott.

A házunk tökéletesen ismeretlen részleteket rejt, úgy kellett felfedeznem, mintha idegenként tértem volna be. Izgalommal tölt el, hogy holnap felfedezőútra indulhatok és bejárhatom a folyosókat, poros szobákat, felemelhetem a lepedőt a letakart bútorokról. Egyelőre a szalonban néztem csak körbe: minden tárgy régi, mégis, egyetlen porcelánvázát ismertem csak fel. Leemeltem a polcról, és a kezembe fogtam. A festett paradicsommadarak látványától a fülembe csendült egy különös, réges-régi emlékkép. Gyermekkacaj, öreg padló nyikorgása az apró lábak alatt.

Az emeleten, a régi szobámban feküdtem le, amelynek ablaka a hársfasorig nyíló kilátást kínál. Nem valami izgalmas látvány, de a kolostorral ellentétben legalább rácsok nélküli!

 

(A folytatást itt olvashatod.)

Romantikus regény egy csésze kávéval

coffee-690421__180
image-454
Romantikus történetünket ott hagytuk félbe, hogy:

– főhősnőnk, Annamari azon töpreng, vajon elmenjen-e október első szombatján régi barátnője, Cili esküvőjére (nem ciki, hogy nincs, akit magával vihetne…?)

– váratlanul felbukkant egy rajongó az angol tanfolyam egyik hallgatója, egy díjbirkózó külsejű fiatalember személyében. Ijesztően robusztus megjelenése nem teszi könnyebbé a visszautasítását…

– megismertük Annamari három legjobb barátnőjét, kettejükről kiderült, hogy szintén társtalanok, de eddigi keresési próbálkozásaik eredményével nemigen tudnak eldicsekedni… (Ennyire rossz lenne a felhozatal, vagy a társtalálás titkát nem fedezték még fel?)

– Luigi, az olasz óraadó kétségtelenül kivetette hálóját Annamarinkra, – és mint azt tudjuk, neki nem nagyon tudott ellenállni eddig senki a B.Ábelben… (vajon mi lehet a titka?)

– és ott van Tibi – pontosabban épp ez az: hogy nincs… Tibi, aki maga volt a megtestesült tökély – amíg le nem lépett, hogy egy másik nő oldalán keresse a boldogságot. De vajon lehet-e Tibit elfelejteni…?
Te mit tanácsolnál Annamarinak? Várjon tovább türelemmel, hátha visszatér hozzá térden csúszva, vagy zárja le végre magában ezt a fejezetet, és keressen mást?

Írd meg hozzászólásként, és nyerhetsz egy példányt a regényből!

Mintegy 85 fejezetnyi váratlan kaland és fordulat van még vissza, míg Annamari újra boldog lesz – egy részlettel máris tovább olvashatod a romantikus regényt, ha feliratkozol az Értesítőre: http://www.velenceirita.hu/ertesito/

Ha feliratkozol, nem csupán értesítést kapsz az oldalon megjelenő írásokról és kiadványainkkal kapcsolatos hírekről, de egy kávéra is meghívlak!

Ha esetleg lemaradtál volna a történet elejéről, itt kezdd az olvasást: http://www.velenceirita.hu/kave-es-kremes/

coffee-762674__180
image-455

Romantikus regény blog – Kávé és krémes 15.

(Az előző részt itt találod.)

coffee-690420__180
image-384
(…)
Egyszer csak bekandikált az ajtón egy tál szőlő – s rögtön utána a múltkori angolos lovagom.
– Szép napot – mondta behízelgő hangon, és beljebb lépett. – Hoztam egy kis szőlőt, hátha szereti… – Kissé zavartan állt meg az iroda közepén. – Hová tehetem le?
– Ööö… ide, az asztalra – hebegtem zavaromban.

Letette, és csak nézett rám, mintha valamire várna. Észbe kaptam, és megköszöntem.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Ez a Sanyi akkora, mint  egy díjbirkózó, és nagyjából annyira éreztem magam biztonságban a társaságában, mint egy biztatóan vicsorító bengáli tigrissel.

– Nincs elmaradásom a részletekkel? – kérdezte végül, megtörve az egyre kínosabbá váló csendet.
– Nincs, nincs – biztosítottam róla sietve.
Jelentőségteljesen nézett, úgy tűnt, valamit még mondana. A helyzet egyre nyomasztóbbá vált.
– Igazság szerint elég rosszul megy nekem az angol – fogott bele lassan a mondandójába. – Arra gondoltam, hogy maga esetleg korrepetálhatna…

Egy pillanatra a lélegzetem is elállt.
– De… Én nem vagyok nyelvtanár! – tiltakoztam ijedten.
– Nem? Azt hittem – válaszolta. A hangja valahogy hamisan csengett. – De azért biztosan tud angolul – próbálkozott tovább.
Hűha, bölcsebb lesz elhallgatni az alapfokú írásbeli nyelvvizsgámat…!
– Hát, éppen csak pár szót. Igazán! – bizonygattam, remélve, hátha ejthetjük ezt a témát.
– Kár – jegyezte meg, nagyjából olyan beletörődéssel, mint egy bengáli tigris tenné, ha a karnyújtásnyira heverésző antilop azt mondaná neki, hogy még élni szeretne. – Nos… akkor megyek is órára.

Dermedten néztem utána, és még percekig nem tudtam napirendre térni a történtek felett.
Verának azonnal feltűnt a tál szőlő, amikor ebédelésből visszatért. Elmeséltem neki a sztorit.
– És én erről lemaradok! – dohogott viccesen. – Kóstoltad már?
– Még nem. Nem is tudtam, mihez kezdjek vele – tártam szét a karomat tanácstalanul.
– Szerintem megesszük! – indítványozta jókedvűen. – Habár… lehet, hogy előbb meg kéne kóstoltatni valakivel, nincs-e átitatva szerelmi bájitallal.
Jót nevettünk.

A kóstolás azonban egyelőre elmaradt, mert egyszerre többen is megrohamoztak minket: Réka és Gabi a diákjaikkal, Keti a fénymásolataiért, Krisz pedig egy óracserét kért. Amikor azután ismét nyugalom szállta volna meg a helyiséget, váratlanul felbukkant valaki, akinek az érkezése éppoly kevéssé volt számomra kívánatos, mint a fent említett bengáli tigrisé.

Frissen borotválva, makulátlan olasz eleganciával Luigi lépett be az irodánkba.

Tovább is olvasnád?

Ha kíváncsi vagy, hogyan alakul Annamari, Luigi és a B.Ábel Nyelviskola további sorsa, olvasd el a teljes regényt! Kattints ide a megrendeléshez: http://www.velenceirita.hu/megrendeles/

Kövesd Annamarit a Facebookon is: https://www.facebook.com/KaveEsKremes?fref=ts

A regény főoldalát itt találod.

Romantikus regény blog – Kávé és krémes 14.

(Az előző részt itt találod.)

blank-792125_640
image-156
Reggel egy hajszálon múlt, hogy el nem késtem, mert a vekker nem csörömpölt elég hangosan ahhoz, hogy legmélyebb álmomból felrázzon. Így már eleve rosszul kezdődött a nap. Majdnem felemás zokniban indultam el, kis híján szénné égett a pirítósom, az ujjamat odacsípte az ajtó, és még a busz után is futnom kellett. A szokott szolíd sminkemet is a munkahelyi mosdóban voltam kénytelen feldobni magamra – kilépve aztán kibe botlom? Naná, hogy Luigiba.

Scusa, Annamaria – vigyorgott rám, aztán továbbment.
Mit keres itt ilyen korán?
Eltöprengve tértem vissza az irodánkba. Az asztalom előtt már várt rám egy angolos hallgató, hogy befizesse a következő tandíjrészletet.
– Mondja a nevét… – foglaltam helyet a székemen.
– Alexandrosz – bazsalygott felém. – Nagy Sándor. – Aztán halkan hozzátette: – De magának csak Sanyi.

Meglepve pillantottam fel rá a papírokból. Félreérthetetlen arckifejezéssel bámult rám. Elvettem tőle a pénzt, aláírattam az átvételit, és látványosan gépelni kezdtem, hátha veszi a lapot.
Tisztelettudóan köszönt és távozott.
Vera felé sandítottam: elmélyülten bűvölte a faxgépet. Semmit sem látott az egészből.
Persze az is lehet, hogy csak túldimenzionáltam ezt a dolgot, és nem is akart tőlem semmit.

Te jó Ég, mióta nem flörtöltem már! Kicsit azért feldobott ez a váratlan hódoló.
Kár viszont, hogy Tibire cseppet sem hasonlít a fazon, és hát ami a külső megjelenést illeti (mert igenis van férfiszépség), a fasorban sincs hozzá képest.

Az egész délelőttöm efféle elmélkedéssel telt (na jó, icipicit azért dolgoztam is), és furcsa mód eszembe sem jutott nassolni. Csak ebéd után rohamoztam meg a hűtőszekrényt a tegnapról meghagyott krémeseim módszeres bekebelezése céljából.
A kis sütisdobozom azonban teljesen üres volt.

Egészen biztosan hagytam legalább két szeletet, töprengtem el. Világosan emlékszem rá, hogy az utolsó darabokat előző délután már nem tudtam megenni. Vajon Vera falta volna fel előlem?

Értetlenül álltam a frigó előtt, kezemben az üres dobozzal. Verának is feltűnt végül a tűnődésem.
– Ja, a sütik? – szólalt meg. – Hát, ha nem tévedek, Luigi lehetett…
Hirtelen bevillant a reggeli kaján mosoly a mosdó előtt.
Na ne! Ez már nyílt provokáció…

Sóhajtottam egy mélyet, és leverten visszakullogtam az asztalomhoz. Ki kell találnom valami frappáns viszontválaszt arra az esetre, ha a latin szerető felbukkanna.

Kövesd Annamarit a Facebookon is: https://www.facebook.com/KaveEsKremes?fref=ts

A regény főoldalát itt találod.

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát. Erről bővebben érdemes elolvasni az Adatvédelmi tájékoztatót

Bezárom

Honlap alap: WordPress ---- Sablon: Giftidea WordPress Theme ---- Készítés, működési támogatás: Egeszseghonlapok.hu