romantikus irodalom | Édes, fűszeres, kesernyés

Ezzel a címkével készült írások: romantikus irodalom

A rejtélyes Baker streeti eset

január 11, 2019 Velencei Rita

Néhány könyvvel, pár tucat novellával a hátam mögött (és újabb tervekkel a jegyzetfüzetemben) meg kellett állapítanom, hogy a kosztümös, történelmi díszletekkel dolgozó történetektől nem tudok elszakadni 🙂 Most is egy ilyesmin kezdtem el dolgozni, ami bizonyos értelemben rendhagyó lesz, de erről majd később. Most hoztam nektek belőle egy kis részletet!

A havat alaposan le kell söprögetni a lépcsőfokokról és a csenevész, széltépte cserjék között a ház felé vezető keskeny járdáról is, hiszen tudvalévő, hogy a hó – itt, a Baker streeten éppúgy, mint a Cheapside-on – igen komiszul tud viselkedni, ha egyszer is megolvad, s azután, ha a gyenge januári napsugárnak nincs ideje felszárítani sáros nyomait, könnyen előfordulhat, hogy járhatatlan, rücskös jégpáncéllá válik a kövezeten.

Sally serényen dolgozott, a hátán érezve Mrs. Donovan szúrós szemét, amellyel könyörtelen pontossággal rálelt a leghitványabbnak tűnő apróságra is, ami kilógott a dolgok gondosan rendezett soraiból; még akkor is, ha magának Mrs. Donovannak a jelenléte is rendkívüli volt a ház ajtaja előtt, hiszen neki ezen a korai órán a tea- meg pirítósillatú konyhában lett volna tennivalója, hogy elrendezgesse a cselédséget.

Sally kezében egy pillanatra megállt a kócos cirokseprű, mert a kendője kibomlott, ingválla meglazult a munkában; gyors mozdulattal rendbe szedte, mielőtt a szél belehordaná a hópelyheket kopottas ruhája réseibe.

– A hátsó bejáratról se feledkezz el! – hangzott Mrs. Donovan zord utasítása.

– Megcsinálom – bólintott Sally, és halk sóhajjal nyugtázta, hogy a házvezetőnő végre eltűnik a házban.

Az utca túlsó oldala felé sandított, hátha meglátná azt az inast, Franket, aki Miss Pennethorne-nál dolgozik, s aki, ha szembetalálkoztak az utcán, olyan különös tekintettel nézte őt. A szemében mindig titkok ígérete csillogott, talán távoli, elérhetetlen tájak és kalandok titkai, amelyekről ő, Sally a mosókonyha párája mögül sosem tudhat meg semmit.

Már az utcaszegélyhez ért a seprűjével, amikor felfigyelt valami mozgásra a Pennethorne-palota ajtajában. Egy kiskutya szaladt ki az utca közepére, az a foltos kis öleb, amit a lehetetlen kalapokat viselő Miss Pennethorne szokott sétáltatni. Sally kíváncsian meredt a kutyára, amelynek minden tagja reszketett a hidegtől, és rémülten ugrált jobbra-balra a közlekedő fogatok között, mint egy rakoncátlan kecske, ami makacsul elszökdel a fejőnő keze elől.

(hamarosan jön a folytatás!)

Tovább olvasom >>>

Camelia – romantikus kisregény 5. rész

december 09, 2017 Velencei Rita

(Az előző részt itt olvashatod.)

1870. augusztus 17.

Eliza megígérte ugyan, hogy hamarosan meglátogat, mégis őszintén meglepődtem, amikor ma teaidőben megjelent nálunk Mr. Atkins társaságában. Az idő felettébb kedvező lévén a kertben terítettünk asztalt, és két vendégünknek a rózsaágyások szomszédságában szolgáltuk fel a teát és a süteményt.

– Kedves Mrs. Carlton, mit gondol, Camelia kisasszony nem jönne el velünk egy pár hétre Londonba? – szólalt meg Eliza, és a nénikémre pillantott.
– Ó, micsoda kitűnő ötlet, Miss Atkins, kitűnő! – lelkesedett Maria néni, rám pillantva. – Én a magam részéről máris támogatom, és bizonyosra veszem, hogy Mr. Carltonnak sem lesz ellenvetése… Legalábbis meg tudom majd győzni arról, hogy ne legyen ellenvetése – mosolygott vendégeinkre.
– Igazán nagy örömmel látnánk vendégül otthonunkban. Jöhetne velünk bálokba és színházba…
– De hiszen táncolni sem tudok – vetettem közbe.
– Az nem lehet akadály, Miss Woods, megtanítjuk!

– De hiszen nem csak bálok vannak Londonban, Eliza – mosolyodott el Mr. Atkins. – Miss Woodst talán érdekelnék a British Museum gyűjteményei, a nagyszerű építészeti alkotások, a képtárak műremekei, a parkok sétányai is.
– Igen, mindez nagyon is kedvemre való lenne – feleltem szerényen, de tudtam, hogy hiába erős Atkinsék bűvereje, bácsikám makacsságával szemben vajmi keveset ér.

Maria néni azonban nyilván másként gondolta. Valósággal sürgött-forgott: kicserélte a cukortartót, mert nem találta elég tisztának, a Victoria sponge mellé még kétféle kekszet meg vajat is hozott, és mindenáron a nagy sikerű lekváromat kínálgatta Atkinséknek, miközben a mosoly le nem törlődött volna az ajkáról. Azt hiszem, még soha nem láttam őt ilyen… izgatottnak. Igen, az izgatott a megfelelő kifejezés. Mint amikor egyik csésze kávét a másik után hörpinti fel, és aztán a szapora szívdobogástól megülni sem tud egy helyben. Most is ez történt volna? Hárompercenként felpattant, mint aki hangyabolyra ült, valami újabb dolog miatt. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, és ha Elizára és a bátyjára pillantottam, biztosra vettem, hogy ők ugyancsak zavarban vannak tőle.

– Kicsit sápadtnak tűnik, Miss Woods – szólalt meg Mr. Atkins, amikor Maria néni újból a konyhába sietett, ezúttal egy újabb adag teáért. Éreztem, hogy ettől a megjegyzéstől máris elpirulok.
– Hát persze, hogy az, Freddie – nyugtázta Eliza a fivére véleményét. – Ha egy ifjú hölgy egészségi okok miatt kénytelen tartózkodni a testi megerőltetéssel járó tevékenységektől, akkor az arcszíne sem lehet olyan rózsás, mint az kívánatos lenne.
– Rózsásat mondtál? De hiszen abban nincsen semmi hiba – mosolyodott el Frederick Atkins az arcomat vizsgálgatva. Igazán zavarba ejtő volt a viselkedése! – Egy igazi angol rózsa. Világos bőr és haj, kék szemek… És egy hibátlanul finom hölgy.

– Nézzék csak a rózsabokrainkat – dadogtam, mert ez nekem már túl sok volt. – Nem gondolják, hogy idén elég kevés rajtuk a virág?
Elizabeth mosolya már-már anyaian elnéző volt.
– Nincsen oka szégyenkezni miattuk, kedvesem – szólt –, Whitakerék vagy Haywardék rózsái sem szebbek semmivel. Sőt, talán az önök bokrai még üdébbek is azoknál, ugye, Freddie? Én dúsnak találom őket.
– Ó, hát legfeljebb csak a levendulákhoz viszonyítva. Szinte teljesen kiszáradt ez a pár tő itt – mutattam az ágyás szélén szomorkodó, fakózöld növénykékre. – Talán elfagytak vagy kártevő támadhatta meg őket…
– Ha megengedi, Miss Woods, szívesen hozok új töveket, amiket a régiek helyére ültethet – jegyezte meg Frederick Atkins, és barna szeme felragyogott.
– Nagyon kedves, Mr. Atkins… De kérem, ne fárassza magát a növényeink miatt – feleltem.
– Nem a növényeik, hanem maguk miatt – mosolygott rám a fiatalember. – Egyébként nem jelent fáradságot, biztosíthatom.

(Folytatjuk…)

Tovább olvasom >>>

Camelia – romantikus kisregény 4. rész

november 27, 2017 Velencei Rita

(Az előző, 3. részt itt találod.)

Június 6. hétfő

Míg ágyamban töprengtem álmatlanul, megérett bennem az elhatározás. Felkutatom a testvéremet! Egyelőre ugyan semmi ötletem sincs, hogyan fogjak hozzá, de szüntelenül ezen töröm a fejemet. Lehetséges, hogy Mary ugyancsak a megtalálásomon fáradozik, ezért testvéri kötelességem is, hogy törekedjem a nyomára bukkanni!

Miután elfogyasztottuk a sült csirkét és a citromfelfújtat (csirizes maszlag lett megint, de Maria néni, könnyeimmel mit sem törődve, leszögezte, hogy megtanítja nekem, ha belepusztul is), a néni átment Mrs. Greenhez, hogy megszemlélje a kiscsibéit. Minthogy Andrew bácsi újságolvasás ürügyén a szalonba tért, a kertbe indultam, hogy játsszam egy kicsit Poppy cicával, de közben nagyon füleltem, s amint elcsendesült a ház, rögtön visszaóvakodtam. Behallgatóztam a konyhába: Mabel a piszkos edényneművel csörömpölt, míg Jane-t szidta válogatott kifejezésekkel, amiért nem tisztította meg rendesen az ezüstöt, és ezért is neki kellett tartania a hátát (Maria néni valóban veszekedett reggel Mabellel amiatt, hogy nem Mr. Robertsnél vette a húst, de ezüstről nem volt szó), Jane meg szipogva seperte közben a padlót. A szalonból Andrew bácsi hortyogása hallatszott ki, megint belealudt az újságjába a kedvenc karosszékében.

Felsurrantam az emeletre, és beóvakodtam a könyvtárszobába. A szemem lassan szokott hozzá a befüggönyzés miatti félhomályhoz – ráadásul azt sem tudtam, mit is keresek valójában. Valamiféle nyomot, valami fogódzót, egy papírt, feljegyzést, keresztlevelet, okiratot… bármit, amin a Woods név szerepel. Körbepillantottam a polcokkal borított falakon, hátha ráérzek, hol is kezdjem a kutakodást. Végül a nagy tölgyfa íróasztalra esett a választásom. Leültem a hatalmas karosszékbe, és óvatosan kihúzogattam sorra valamennyi fiókot. Színültig voltak papírokkal! Egészen elcsüggesztett a látvány – mert bár nem számíthattam arra, hogy bármelyik fiók tetején egy “Camelia Woods” feliratú dosszié vár rám, azt azért mégsem gondoltam, hogy Andrew bácsi évtizedekre visszamenően gondosan őrizget mindenféle számlát, levelet, unalmas elszámolást meg kimutatást. Időmből persze nem futotta, hogy apróra átvizsgáljak mindent, csak itt-ott néztem bele a papírhalmokba. Semmit sem találtam, aminek szemernyi köze lett volna hozzám. Semmit! Tanácstalanul ültem a hatalmas székben, a szemközti könyvespolcra meredve. Elmémben lázasan kutakodtam, hátha valami használható kiindulópontot találok…

“Maria néni, hány éves is voltam, amikor Andrew bácsival örökbe tetszettek fogadni?” – kérdeztem egyszer nevelőanyámat. “Kettő múltál egy kevéssel, kedvesem. 1855 őszén történt, azóta viseljük gondodat.”

Felálltam és körbesétáltam a polcokat, hogy gondosan szemügyre vegyek minden olyan napló- és évkönyvet, amin ez az évszám szerepel. Lassan, módszeresen haladtam, a legfelső polcnál kezdve, s ehhez a létrát is használnom kellett, és habár megállapítottam hogy Jane nem csupán az ezüsttel bánik mostohán, hanem a portörölgetés is a hanyagul teljesített feladatainak sorát gyarapítja, keresésem céljához egy fikarcnyival sem jutottam közelebb. Utolsóként az íróasztal mögötti szekreterbe is bekukkantottam. Sokszor megcsodáltam már ezt a szép intarziás bútordarabot, amin a világos és sötét felületek váltakozása csillagmintát ad ki, de mivel sokszor hallottam már, hogy nagyon régi, családi örökség, és nem szabad fogdosni, még sosem volt merszem még csak hozzáérni sem. Most először simítottam végig a fafelületeken. Zárva volt ugyan, de a kulcsa ott pihent a zárban, így könnyedén, szinte hangtalanul nyílt ki előttem az ajtaja. Ebben, az üres papírlapokon kívül, csak kisebb, jelentéktelen jegyzeteket találtam Andrew bácsi gyógyszerreceptjeiről meg effélékről.

Az alsó polcon viszont valami érdekeset találtam! Egy szép kis láda pihent ott, akkora volt, mint egy kisebbfajta kincsesláda, sötét színű fából, veretes vasalattal az élein, a felső részében pedig a “C.D.” betűk díszelegtek, a síkból kissé kiemelkedve. Rögtön az jutott eszembe, hogy ez egy monogram lehet, de akárhogy is töröm rajta a fejemet, senkit sem ismerek, akire ráillene. Még ha “C.W.” volna… akkor akár az enyém is lehetne! Sajnos a fedele nem nyílt, kulcsot pedig nem találtam hozzá, és már időm sem volt, hogy keresgélni kezdjem, mert a lépcsőről meghallottam Jane bősz szipogását. Mielőtt rajtakapna, gyorsan elhagytam a könyvtárszobát, és az ablak elé álltam a folyosón, mintha csak a kertet csodálnám. Jane ekkor ért fel seprűjével az emeletre, s miután lapátjára húzta az összegyűjtött port, megigazgatta kibomlott haját, ügyetlenül pukedlizett felém, és visszacammogott a földszintre.

(Folytatjuk!)

Tovább olvasom >>>

Camelia – romantikus regény 3. rész

november 14, 2017 Velencei Rita

(Az előző részért ide kattints.)

Június 5. vasárnap

– Jó reggelt, Maria néni – köszöntem az étkezőbe lépve. Diszkréten elnyomtam egy ásítást, s körbepillantottam a csendes helyiségben. Azonnal feltűnt, hogy mi a szokatlan. – Hát a bácsi…?
– Korán reggel elhívták egy beteghez. Ülj csak le és eszegess, közben pedig megtervezzük a jövő heti menüsort.
Töltöttem magamnak egy bögre forró tejeskávét, és a vajas pirítósomra csurgattam egy kevés dzsemet. Maria néni elővette a tálalószekrény fiókjából konyhai füzetét meg egy ceruzát, kihegyezte a végét, aztán átnyújtotta nekem az asztal túlsó oldalára. Beleharaptam a meggylekváros kenyérbe, s közben egyre tegnapi gondolataim motoszkáltak a fejemben.

Maria néni szürke szeme a függönytartóra tapadt (reméltem, hogy nem találja porosnak, mert akkor szegény Jane megint szipoghat egész nap), és átszellemült arccal egyszer csak diktálni kezdett, mint aki égi sugallatot kapott.
– Tehát, hétfő… Írd szépen! Reggeli: tükörtojás, sült szalonna, tea… Ebéd: sült csirke zöldbabbal, citromfelfújt. Vacsora: rakott sonka, almás pite.
Szorgosan körmöltem, és már előre szomorkodtam azon, hogy holnap megint a citromfelfújttal fogott bajlódni.
– Kedd. Reggeli: lágy tojás, mézes kenyér…
– Maria néni!
– Igen, kedvesem? – zökkent vissza a valóságba, rám ejtve kérdő tekintetét.
– Kérem, meséljen a testvéremről! Mit tud róla? Hány éves, hol él? Miért választottak el bennünket egymástól? Mi történt a szüleinkkel? – buktak ki belőlem a kérdések, amelyek úgy égettek, mint a tűz, mint a forró tejeskávé a festett porcelánbögrémben.

– Hiszen elmondtam már mindent, amit tudok – válaszolt gyorsan. Ujjait a kiürült csészéjére fonta, és szórakozottan forgatta jobbra-balra a fehér porcelánt. – Mindent tudsz már Maryről, amit tudni lehet. Őt egy tehetős derbyshire-i család vette magához, miután a szüleitek nem tudtak többé gondoskodni rólatok.
– De én…
– Te a gyenge tüdőd miatt nem tarthattál vele. De azért boldog vagy Andrew bácsi házában, ugye? – mosolygott. – Mindent megkapsz, amit csak szemed-szád kíván.
– Igen. De… – Tétováztam, hogy ki merjem-e mondani a titkos vágyamat. – Úgy szeretném… nagyon szeretném látni a tengert is egyszer!
– Majd eljön annak is az ideje… Folytassuk akkor! – csapta össze a kezét. – Kedd, reggeli: lágy tojás, mézes kenyér, kávé. Ebéd: marhahústekercs, sárgarépa, almapuding.

– Maria néni…
A néni szája idegesen megrándult.
– Nos, mi az megint? – kérdezte.
– Nem levelezhetnék esetleg Maryvel? – esdekeltem. – Annyira szeretnék! Annyira, de annyira, hogy… Még a medvecukorról is lemondanék örök életemre, csak vele találkozhassam egyszer!
– Camelia, kedvesem, nincsen tudomásom a pontos lakhelyéről. Lássuk csak tovább, mi legyen a vacsora? Andrew bácsi igen kedveli a halat. Legyen hát haltorta, desszertnek pedig ribizlis lepény. Szereted a ribizlis lepényt, ugye? Vagy inkább mást ennél? Lehetne akár mandulatorta is vagy dzsemes pite, ha azt jobban szereted.
– Bármelyik megfelel nekem, Maria néni.
– Akkor hát jól van. Ribizlis lepényt fogunk sütni. Nézzük a szerdát!

Így folytattuk tovább, amíg fel nem jegyeztem a vasárnapi menüt is; akkor Jane jelentette, hogy Mrs. Green kocsija már a ház előtt vár. Felszaladtam átöltözni, és már indultunk is az istentiszteletre.
Maryhez ma sem jutottam közelebb.

(Folytatása következik!)

Tovább olvasom >>>

Camelia – romantikus regény, 2. rész

november 04, 2017 Velencei Rita

Az első részt ide kattintva találod.

Szomorúan ingattam a fejem.
– Legalábbis elkeserítően keveset.
– Lehet, hogy több testvéred is van, ki tudja?
– Több…? – Ez az eshetőség eddig még sohasem jutott eszembe. – Gondolod…? Maria néni és Andrew bácsi sosem beszélt másról, mint Maryről.
– Nem kizárt, hogy elhallgatják előled az igazságot.
– William! – pirított Adelaide az öccsére, és a nyitott szalonajtón át a folyosó felé sandítgatott. – Kérlek, ne ilyen hangosan!
– Én nem hiszem, hogy félre akarnának vezetni. Mi haszna volna? – vélekedtem.
– Hát, én nem tudom – vont William vállat. – Mindenesetre az ügy túlzottan titokzatos. Egy jó nyomozóra lenne szükségünk, az kiderítené az igazat.

Adelaide válaszolni akart a felvetésre, de a szava elakadt, amikor Poppy, a macskám ugrott be a nyitott ablakon át a komódra, onnan a perzsaszőnyegre, s végül nem is hozzám, hanem barátnőm lábához dörgölőzött.
– Ó, milyen édes kiscica! – gügyögte lehajolva, és megvakargatta fekete szőrű, fehér mellénykéjű és tappancsú új kedvencem fülét. – Ez a kis édes még nem volt itt a múlt héten… Hogy hívnak, gyönyörűm?
Megmondtam a nevét és hogy Mrs. Greentől kaptam a minap.
– Ó, a kedves Mrs. Green…! – szólt Adelaide vicces hangon, az említett hölgy modorát utánozva, arca azonban hirtelen engedelmesre vált, amikor észrevette Maria nénit az ajtónyílásban.

– Drága Miss Hayward, az édesapja nem küldött magukkal egy csomagot, benne pirulákkal meg labdacsokkal? – kérdezte.
– Dehogynem, Mrs. Carlton. Még az ajtóban Jane kezébe nyomtam, alighanem a konyhába vitte, ha nem tévedek.
– Ó, az a lány…! – kiáltott fel Maria néni, és távozóban vetett egy pillantást a madárrajzokat nézegető Williamre.
Adelaide egy fél percig tisztelettudóan ült a széken, aztán suttogva fordult hozzám.
– Hát a citromfelfújttal hányadán állsz?
– Ez az étel olyan nekem, mint neked a francia igeidőid – válaszoltam kesernyésen.
– Akkor ne is mondj többet, mindent értek – felelte Adelaide, és a hangja tele volt együttérzéssel.

(A folytatást itt olvashatod)

Tovább olvasom >>>

Új romantikus kisregény: Camelia

október 16, 2017 Velencei Rita

Bár egyáltalán nem úgy terveztem, hogy a Gwendolyn után egy újabb, 19. századi történetet írok, mégis így alakult. Hogy miért? Arról az egyik nagynénim tehet. 🙂 (Lentebb elárulom, miért!)

Jól haladok az írással, úgy tervezem, hogy április környékén nyomdába mehet a könyv! De lássuk, miről is szól a történet!

Camelia – Manor House örökösei

1870, Dél-Anglia. A fiatal Camelia Woods egy kis dorsetshire-i faluban él nevelőszülőknél, gyenge egészsége miatt a világtól szinte elzártan. Kétségbeesetten kutat testvére után, akinek csak a keresztnevét ismeri, a felbukkanó apró nyomok azonban tévútra vezetnek. Előkerül egy gazdátlan kincsesláda, néhány londoni látogató, egy bolondos férfi, egy kalandornő meg egy áskálódó rokon – mígnem, egy sikertelen szökési kísérletet követően, egy haláleset kapcsán rá nem lel eredeti származásának titkára.

Az élete azonban ezzel nem válik könnyebbé: nevelőanyja elvesztésével az ő nyakába szakad a ház és lakóinak minden gondja, sőt, a kincsesládának is nyoma vész rejtélyes körülmények között. De Camelia nem az a fajta, aki hagyja magát…

Megtalálhat-e mindent: családot, szerelmet és boldogságot a múlt és a jelen kísértőinek, igazi és hamis barátoknak az árnyékában?

A Camelia a Gwendolyn – Manor House titka folytatása.

Dorset, Dél-Anglia

Ahhoz, hogy hitelesen tudjak írni egy távoli időben és helyen játszódó történetet, nem csekély kutatómunkára volt szükségem. Hálás köszönettel tartozom Dékány András írónak a tengeren játszódó regényeiért, amelyekből rengeteg információhoz jutottam; Jane Austennak és Jo Bakernek a csodálatos könyvekért, a hangulatért és az inspirációért; Bart Istvánnak az Angol-magyar kulturális

szótár által nyújtott messzemenő segítségért, mellyel az angol életet kézzelfogható közelségbe hozta számomra. A korhű hangulat megteremtésében segítségemre voltak a Birodalmak és fénykorok sorozat Viktória királynőről szóló filmjei, a Gasztronómiai kalandozások Európában című Halász Zoltán-mű és Nádasi Krisz lektor javaslatai 🙂

És legelsősorban is Mariann nagynénimnek szeretnék köszönetet mondani. Történt ugyanis, hogy egy kora nyári estén, egy velencei-tavi hajón beszélgettünk a Gwendolynról, amit éppen akkor olvasott, és nagyon tetszett neki. – Ilyet írjál még, sokat! – mondta, és ez volt az a mondat, ami elgondolkodtatott… Egy héttel később pedig papírra vetettem a Camelia első sorait. Remélem, tetszeni fog Nektek is! 🙂

Tovább olvasom >>>

Négyszáz nap szabadság – interjú Sienna Cole-lal

július 29, 2017 Velencei Rita

Sienna Cole második regénye, a Négyszáz nap szabadság a napokban jelent meg a könyvesboltokban. Első könyve, a Laura Porterrel együtt írt Száz évvel utánad megjelenésekor már beszélgettem Siennával (itt elolvashatod a cikket) – ahhoz hasonlóan az új regény szintén nem csak kellemes szórakozást, de gondolkodnivalót is kínál az olvasónak…

– Miről és kikhez szól a könyved?

– Néha mind úgy érezzük, hogy belefásultunk a mókuskerékbe, a megoldhatatlannak tűnő problémákba, az életünket mérgező régi sérelmekbe, és legszívesebben mindent felrúgva elmenekülnénk. Három főhősöm, Dena, Patrick és Jason is ezzel néznek szembe, és úgy döntenek, maguk mögött hagyva a régi életüket, belevágnak életük kalandjába, hogy megtapasztalhassák a szabadság gondtalan állapotát. Az utazás során ismerik meg igazán egymást és önmagukat is, amelynek egy nem mindennapi, szenvedélyes szerelmi háromszög ad keretet.

A szerelem, a humor és a szórakozás mellett van egy igen erős drámai vonulata is a történetnek. Amellett, hogy együtt élik át ezt a négyszáz napig tartó kalandot, mindhármuk sztorija és utazása egyedi, más-más problémákkal, kérdésekkel, válaszokkal. De vajon meddig lehet életképes egy ilyen különös kapcsolat, és meddig lehet elmenni önmagunk keresésében? Elsősorban nőknek szól a történetem, de igazából mindenkinek, aki maga is keresztülment már hasonló válságon, keresi a válaszokat az élet kérdéseire, vagy csak egyszerűen kíváncsi rá, mi történik, ha három ember úgy dönt, nem szab többé korlátokat semminek…

– Mióta érlelődött benned ez a sztori?

– Ez egy nagyon régi történet. Az alapötlet egy álomból származik még 2011 környékéről, de csak 2014-ben kezdtem komolyabban foglalkozni vele. Miután megírtam a könyv kétharmadát, adódott egy komolyabb alkotói válságom, ami miatt nagyjából egy évre félre kellett tennem. Ezalatt megírtam két másik regényt; a Száz évvel utánad is ekkor született. Végül 2016 decemberében fejeztem be. Érdekesség, hogy az eredeti kézirat közel hétszáz oldalra rúgott és az eredeti címe Hatszáz nap szabadság volt, ami természetesen több cselekményt, hosszabb utazást rejtett. A kiadó tanácsára húztam meg a történetet, amit utólag nagyon jó döntésnek tartok.

– Hol vagy te benne ebben a történetben, van benne valami személyes élmény?

– A könyv egy több mint egyéves utazás történetét meséli el, melynek során bejárjuk Európa legszebb, legizgalmasabb tájait. Én magam is imádok utazni, és amikor csak lehetőségem adódik rá, meg is teszem. A regény helyszíneinek egy részén jártam, így persze a személyes megfigyeléseimet, élményeimet és tapasztalataimat is beleszőttem a leírásokba. Ahol pedig még nem jártam, ott mások elbeszéléseire és a kutatásaimra támaszkodtam. A legjobban mégis inkább a karaktereimben vagyok benne: mindegyikük gondolataiból, érzéseiből, attitűdjéből van bennem egy kisebb-nagyobb darab.

– Te mit kezdenél 400 nap szabadsággal?

– Valószínűleg ugyanazt, amit a főhőseim: bejárnám a világot, megpróbálnék minél több élményt, tapasztalatot gyűjteni, és közben keresném önmagamat.

– El lehet szökni a világ, a megszokott életünk elől?

– Csak ideig-óráig. Az új környezet és a szokatlan helyzetek egy pillanatra képesek feledtetni a problémákat, de ez az állapot kérészéletű. Önmagunk elől nem tudunk elszökni: bármilyen messzire menekülünk is, mindig mindenhova magunkkal cipeljük az „énünket”. Csak akkor van esélyünk az újrakezdésre, ha az utazás befelé, a lelkünk, a személyiségünk legmélyebb rétegei felé irányul, és van elég bátorságunk szembenézni azzal, amit ott találunk.

– Az első könyvedről milyenek a visszajelzések?

– Szerencsére többnyire nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk szerzőtársammal, Laura Porterrel, akivel közösen írtuk a Száz évvel utánadot. Úgy tűnik, hogy sikerül átadni azt az üzenetet, amit szerettünk volna. Az a tapasztalatom, hogy a harmincas és idősebb hölgyek kedvelik elsősorban a regényt, akiknek nem annyira furcsa és idegen a XIX. századot felelevenítő romantikus, avíttas szövegezés, ami a történet egyik szálára jellemző. Aki ezzel nem tud megbarátkozni, az nehezen képes átadni magát a regény sodrásának. Egyébként tizen-huszonéves lányoktól és férfiaktól is kaptunk már kedves, dicsérő szavakat.

– Mit tervezel most, dolgozol már új könyvön?

– Hál’istennek rengeteg ötlet vár arra, hogy megvalósítsam. Most dolgozom egy új regényen, ami egy kicsit sötétebb hangulatot fest a mostanihoz képest, és ismét megpiszkál néhány kényes témát. A Négyszáz nap szabadságnak is lapul egy folytatása a polcomon, mely nem kapcsolódik szorosan az előzőhöz, önmagában is kerek történet. Majd meglátjuk, a kiadó melyikben lát fantáziát.

(A Négyszáz nap szabadság 18 éven felüli olvasóknak ajánlott.)

Tovább olvasom >>>

Jane Austen tanácsai kezdő íróknak

július 18, 2017 Velencei Rita

“Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben, bizonyára elviselhetetlenül ostoba.” – állítja Jane Austen A klastrom titka című regényében.

De milyen is az írónő szerint egy jó regény?

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy beleolvashatunk Miss Austen levelezésébe (magyarul is megjelentek válogatott levelei a Koinónia Kiadó gondozásában), és magunk is okulhatunk tollforgatással próbálkozó unokahúgának, Anna Austennak adott írói tanácsaiból.

“Három-négy család egy faluban, ennél több nem is kell egy írónak.”

– A karakterek legyenek színesek, árnyaltak és emberiek, ne pedig feketék vagy fehérek:

“Tetszik az is, ahogy [D. F.] megjelenik, sokkal jobb így, mintha nagyon jó vagy nagyon rossz ember volna.” (1814. júliusi levél)

– Ami az életben megtörténhet, az nem mindig mutat jól nyomtatásban.
– Arról írj, amihez értesz!
– A történetmondás legyen átgondolt és következetes.

“…egy-egy helyen úgy éreztük, rövidebben is összefoglalható a lényeg, és kitöröltem azt a részt, ahol Sir Tho. és a többiek átmennek az istállókhoz kevéssel azután, hogy Sir Tho. eltöri a karját. Ámbár meg vagyok győződve arról, hogy a te papád valóban lement az istállókhoz, mihelyst az orvos sínbe tette a karját, mégis azt hiszem, ez annyira szokatlan, hogy könyvben olvasva természetellenesnek hat. (…) És úgy érezzük, nem kellett volna elhagynod Angliát. Engedd Írországba utazni a Portman családot, de te ne menj velük, mert mit sem tudsz az ottani szokásokról! Fennáll a veszélye annak, hogy téves dolgokat írsz. Maradj csak Bathban, Foresterékkel, ahol otthonosan mozogsz! Cassandra nénikéd nem szereti a szaggatott cselekményt, félős, hogy a te könyvedben éppen ez történik, túl gyakran váltasz egyik csoportról a másikra, a körülmények pedig helyenként úgy jelennek meg, mintha valami fontos következne belőlük, miközben sehova sem vezetnek. Engem ez nem zavar annyira. Ami a mozgásteret illeti, sokkal engedékenyebb vagyok, mint ő, azt hiszem, a természet és a szellem a csapongó történetmondás számos hibáját képes elfedni. Szolgáljon vigasztalásodra, hogy az emberek általában nem is igen törődnek ezzel.” (1814. augusztusi levél)

– Ne terheljük az olvasót felesleges dolgokkal:

“Bájos helyszínt rajzolsz meg, de a leírásaid sokszor a kelleténél aprólékosabbak. Túl sok részletet zsúfolsz beléjük.” (1814. szept. 9-18.)

– Kerüljük a kliséket:

“Remek ötlet, hogy (D. F.)-t saját hiúsága teszi tönkre, de szeretném, ha nem hagynád a “züllés örvényébe” merülni. Semmi kifogásom a tény ellen, de nem állhatom a kifejezést, annyira jellegzetes regénybeillő és olyan elavult, már Ádám is ezzel találkozott az első könyvben, amit felütött.” (1814. szept. 28.)

Mielőtt azt gondolnánk, hogy neki magának könnyen ment az írás, pillantsunk bele egy, a nővérének, Cassandrának szóló levélbe:

“Még nagyobb csodálatra késztet az, hogy vajon hogyan írhatott a jó Mrs. West olyan könyveket, hogyan gyűjthetett össze annyi súlyos kifejezést családjának oly sok gondja közepette. A fogalmazás lehetetlennek tűnik, mikor az ember feje tele van báránycombokkal és rebarbaraporciókkal.” (1816. szept. 8.)

“… Olyan természetes, annyi remek jellemrajz van mindenben, amit ön ír…”

Jane Austent alighanem magát is meglepte regényeinek sikere, s nem tette elbizakodottá.
1815. dec. 11-én James Stenier Clarke-nak, a Régensherceg könyvtárosának címzett levelében így fogalmaz:

“Én pedig minden hiúságom ellenére csupán azzal büszkélkedhetem, hogy a legtanulatlanabb és legműveletlenebb nő vagyok, aki valaha írónak merészelte nevezni magát.”

😀

Clarke úr romantikus történelmi regény írására buzdította Miss Austent, aki így hárította el a felkérést:

“… de hát annyit értek a romantikus regényhez, mint az eposzíráshoz. Hacsak nem életem megmentéséről volna szó, képtelen lennék megírni egy komoly regényt, ha pedig mégis erre kényszerülnék, s így nem pihentetne az önmagamon és másokon való szórakozás, biztos vagyok benne, hogy felkötnének, még mielőtt az első fejezetet befejezném. Nem, meg kell maradnom a saját stílusom, a saját utam mellett. Lehet, hogy ezen az úton több siker nem vár rám, bármely más úton viszont biztos a kudarc.” (1816. ápr. 1.)

És hogy mi lehet ma is Jane Austen műveinek legfőbb vonzereje? Talán James Stenier Clarke fogalmazta ezt meg a legvelősebben:

“…nagyon tetszett [az Emma], olyan természetes, annyi remek jellemrajz van mindenben, amit ön ír.” (1815. dec. 21.)

Mit tanácsol vajon egy mai sikerszerző a ma írópalántáinak?

A Harry Potterkönyvek írójának, J. K. Rowlingnak a tanácsait az alábbi cikkben olvashatod el:

http://konyv.guru/kituztem-a-konyhamba-az-elso-visszautasito-levelet-a-harry-potter-szerzojenek-tanacsai-iroknak/

Tovább olvasom >>>

Nem könnyű egy kezdő írónak – akkor sem, ha Jane Austennak hívják

július 16, 2017 Velencei Rita

Talán a legnépszerűbb írónő a világon, az idén emlékezünk meg halálának 200. évfordulójáról. Jane Austen (1775-1817) szellemes és lélektanilag rendkívül pontos ábrázolásmódú írásai a világirodalmi klasszikusok legélvezetesebb olvasmányai közé tartoznak.

Fennmaradt levelezésében ritkán esik szó írásairól, de néhány érdekesség azért az utókorra maradt bennük. Ezek arról árulkodnak: egy még ismeretlen írónak a 19. század elején sem volt könnyebb dolga, mint manapság, hogy az olvasóközönség elé tárhassa műveit, és már akkor is létezett szerzői kiadás…

Lássuk, mit írt nővérének, Cassandrának 1811. ápr. 25-én keltezett levelében:

“[…] soha nem lehetek annyira elfoglalt, hogy ne foglalkozzam az Értelem és érzelemmel. Ahogy egy anya sem feledheti csecsszopó gyermekét, én sem tudok megfeledkezni róla, nagyon köszönöm érdeklődésedet. Eddig két ívet kellett kijavítanom, de ezzel még csak W. [Willoughby] első megjelenéséig jutottunk. Mrs. K. [Mrs. Knight, a család gazdag ismerőse, aki időnként némi pénzzel támogatta Jane-t] a leghízelgőbb módon sajnálja, hogy májusig várnia kell, de még arra is kevés a remény, hogy június folyamán megjelenik. Henry [J. A. bátyja] nem hanyagolja el, megsürgette a nyomdászt, és azt ígérte, ma ismét találkozik vele. Távollétében sem marad abba a dolog, Elizához [J. A. unokatestvére] küldik a kinyomtatott íveket. A végkifejlet marad, ahogy volt, de ha lehetséges, változásokat is eszközölök. Rendkívül lekötelez Mrs. K. érdeklődése, bármi legyen is az okozója, őszintén kívánom, hogy kíváncsisága hamarabb kielégüljön, mint ahogy most valószínűnek tűnik. Azt hiszem, tetszeni fog neki az én Elinorom, másra azonban nem számítok.“

“Tégy akármit, csak ne menj férjhez szerelem nélkül!”

Nővérének 1813. január 29-én izgatottan számol be arról, hogy kézhez kapta a Büszkeség és balítélet egy példányát:

“Tudatni szeretném veled, hogy megérkezett Londonból az én drága gyermekem – szerdán jött egy Falknor által küldött példány […]. A mai újságban benne van az első hirdetés, 18 penny. Egy-egy fontot fog kérni a két következő könyvért, 1,8 fontot az eddigi legbutább könyvemért. […] Miss Benn éppen a könyv érkezésének napján vacsorázott nálunk, este nekiültünk, és az első kötet felét felolvastuk neki, mondván, Henrytől hallottuk, hogy meg fog jelenni egy ilyen könyv, és kértük, hogy azonnal küldje el nekünk. Azt hiszem, nem fogott gyanút. Jól mulatott, szegény lélek, ami nem is csoda, tekintve, hogy ketten is szórakoztattuk, de úgy tűnik, valóban tetszik neki Elizabeth. Bevallom, én is a legelbűvölőbb teremtésnek tartom, aki valaha is könyvben megjelent, fogalmam sincs, hogyan fogom elviselni azokat, akik nem kedvelik őt. Van néhány jellegzetes hiba, egy-egy “mondta ez vagy az” helyenként érthetőbbé tenné a párbeszédeket. […]
A második kötet rövidebb, mint szerettem volna, de a különbség inkább a látványban és nem a valóságban mutatkozik meg, mivel a második kötet tartalmazza a cselekmény terjedelmesebb részét. Mindenesetre olyan sikeresen tettem-vettem, hogy úgy tűnik, rövidebb, mint az Értelem és érzelem.”

Jane nem akarta nyilvánosságra hozni, hogy ő a szerzője az egyre sikeresebb regényeinek, bár az igazság lassanként mégis elterjedt. 🙂

1813. február 4-i levélből kiderül, hogyan vélekedik művéről (soraiban némi irónia is érezhető):

“[…] a Miss Benn-nek való felolvasás második estéje már nem okozott olyan nagy örömet. Azt hiszem, ennek részben az az oka, hogy anyám túl gyorsan olvas – érti ugyan a szereplőket, de képtelen megszólaltatni őket. Mindent összevéve azonban meglehetősen hiú és elégedett vagyok. Maga a könyv kissé túlságosan is könnyed, csillog-villog, árnyékra volna szükség, itt-ott ki kellene bővíteni egy bölcs, magasztos és tetszetős zagyvaságokkal teli hosszabb fejezettel valami olyasmiről, aminek semmi köze a történethez: például egy esszé az irodalomról, egy Walter Scott-kritika vagy Bonaparte története, vagyis bármi, ami ellentétet képez, és fokozza az olvasóban a játékos-epigrammatikus stílus keltette gyönyörűséget. […] A harmadik könyvben, a 220. oldalon találtam a legnagyobb hibát: egy párbeszéd két részét összevonták. Longbourne-ban sem vacsorázhattak az általam adott időpontban, de feltételezem, Mrs. Bennet régi, Merytonból hozott szokásáról van szó.“

1813. május 24- i keltezésű leveléből megtudjuk: J. A. azzal szórakozott, hogy a Büszkeség és balítélet hősnőinek arcképét kereste különböző londoni képtárakban:

“[…] Henryvel megnéztünk egy kiállítást a Springs Gardenben [a Vízfestők és Olajfestők Társaságának kiállítása]. Az általános megítélés szerint nem valami kiváló gyűjtemény, de nekem tetszett, különösen Mrs. Bingley kis arcképe, a hasonlóság megtévesztő volt. Reméltem, hogy egyik húgát is láthatom, de Mrs. Darcynak nyoma sem volt, talán a Nagy Képtárban [az angol akadémia kiállítása] rátalálok, mert oda is elmegyünk, ha lesz rá idő. […] Mrs. Bingley nagyon élethű: alak, arcforma, vonások és báj, soha nagyobb hasonlóságot! Zöld díszítésű fehér ruhát visel, ami igazolja régi gyanúmat, hogy az illető hölgy kedvenc színe a zöld. Merem állítani, hogy Mrs. Darcy sárgában lesz.”

Egy 1813. júliusi levélből megtudhatjuk, hogy az Értelem és érzelem, amit a whitehalli Thomas Egerton adott ki a szerző költségén, minden példányban elkelt, és 140 fontot hozott Jane-nek. Egerton 1812-ben megvette a Büszkeség és balítéletet:

“A B&B-t eladtam. Egerton 110 fontot ad érte. Jobban örültem volna 150-nek, de mindkettőnk óhaját lehetetlen lett volna kielégíteni, és nem lep meg, hogy nem kíván túl sokat kockáztatni. Remélem, ez sok gondtól megkíméli Henryt, ekként nekem is örömmel kell fogadnom. A pénzt egy éven belül fizetik ki.” (1812. november 29.)

A kiadókkal akkor sem volt egyszerű az írók dolga…

1797-ben apja, George Austen elküldte egy londoni kiadónak az Első benyomásokat (a Büszkeség és balítélet első változata), de olvasatlanul visszaküldték.

1803-ban 10 fontért eladta Susan című regényének kéziratát a Crosby és társának, akik azonban nem adták ki a könyvet. 1809. áprilisában Jane Mrs. Ashton Dennis álnéven levelet írt a kiadónak, melyben elégedetlenségének adott hangot, felajánlva, hogy küld új példányt a kéziratból, ha esetleg elveszett volna. Kilátásba helyezi, hogy ha nem kap választ, akkor más kiadóhoz viszi a regényt. Mr. Crosby válaszlevelében kijelenti, hogy a szerződésben nem volt szó a kézirat kiadásának időpontjáról, sem annak kötelezettségéről, s jogi lépéseket helyez kilátásba, ha a szerző máshol kiadatná. Felajánlja ugyanakkor, hogy 10 fontért a kézirat visszavásárolható. Jane-nek azonban, nem lévén önálló jövedelme, nem állt módjában visszavásárolni, azt Henry bátyja tette meg 1816-ban, s a regény később Northanger Abbey (A klastrom titka) címen jelent meg.

Egy kis segítség az akkori árak megítéléséhez…
A levelekben megemlített beszerzéseket tekintve akkoriban ilyen árak voltak: 12 shilling egy pár selyemharisnya, 17 shilling egy köpeny, 3,4 penny egy yard [kb. 91 cm] színes muszlin, 3 shilling 6 penny 1 yard ír vászon, 2,3 shilling egy yard flanel, lovaglókalap szabású szalmakalap 1 guinea, zongora 24 guinea.
(1 guinea = 21 shilling, 1 font = 20 shilling, 1 shilling = 12 penny)

Miss Austen könyvei mára annyira kedveltek, hogy a vele kapcsolatos termékeknek egészen szerteágazó piaca van.

Jane Austennak ma is hatalmas rajongótábora van – erről a jelenségről is szól A Jane Austen-könyvklub című film.
Syrie James megírta Jane elképzelt naplóját, valamint még egy regényt Az elveszett Jane Austen-kézirat címmel.
A neten egész sor kötésmintát találunk Austen korabeli stílusban a sálaktól a ruhákon át a szvetterekig és retikülökig (csak írjuk be a keresőbe a “Jane Austen knits” kifejezést!).
Idegen nyelven elolvashatjuk Mr. Darcy naplóját is, Amanda Grange tollából.
Helen Fielding bestsellerében, a Bridget Jones naplójában – cseppet sem véletlenül – szintén Darcynak hívják a főhősnő szerelmét.
A kitűnő angol írónő, Jo Baker pedig elképzelte, milyen lehetett a Büszkeség és balítélet cselédeinek hasonlóan izgalmas és romantikát sem nélkülöző élete: magyarul Longbourn árnyékában címmel jelent meg a regénye (nekem nagyon tetszett, szívből ajánlom minden Austen-rajongónak!).
… és sort még hosszan folytathatnánk…

Jane, azt hiszem, elégedett lenne ezzel a sikerrel. 🙂

A leveleket Vallasek Júlia fordításában és jegyzeteit felhasználva idéztem a 2014-ben megjelent Jane Austen levelei című kötetből (Koinónia Kiadó, Kolozsvár).

Tovább olvasom >>>

10 kérdés- 10 válasz

június 23, 2017 Velencei Rita

Az Író kérdez írót játékban T. C. Lang (Lang Tünde) tíz kérdésére válaszoltam. Némelyikre bizony nem volt könnyű! 🙂

T. C. Langnak dedikálok a Könyvhéten 🙂

1. Szerinted melyik az a könyv, amit mindenkinek el kéne olvasnia?

Ez egy igazán nehéz kérdés, hiszen minden ember más, más érdekli, más a stílusa, másfajta élményekre vágyik. Mást olvasnak nők és férfiak. De ha mégis konkrét címet kell említenem, akkor legyen mondjuk egy nagyszabású, sokszereplős nagyregény, a Háború és béke – bár egyúttal azt is be kell vallanom, hogy én magam sajnos még nem olvastam…

2. Van olyan olvasmányod, ami beférkőzött az álmaidba?

Nagyon szeretem Jane Austen Büszkeség és balítéletét, és miután nemrégiben újraolvastam, álmomban találkoztam a Mr. Darcyt megformáló színésszel, Colin Firthszel, és németül elbeszélgettem vele (valójában nem tudok németül). Feledhetetlen álom volt! 😀

3. Írónak tartod magad vagy szerzőnek?

Nem tudom, van-e pontos definíciója ennek a két kifejezésnek, de három megjelent könyvvel és hat könyvbemutatóval a hátam mögött azt hiszem, akár írónak is nevezhetem magam, már csak azért is, mert a mindennapjaimat átszövi az írás: folyamatosan ötletelek, fogalmazok, és sok tervem van még, amit meg szeretnék írni.

4. Számodra mi jelenti a legnagyobb nehézséget írás során?

Amikor van egy ötletem, legszívesebben azonnal belekezdek az írásba, még mielőtt alaposan kidolgoznám a részleteket. A tervezés persze elengedhetetlen, de a ráfordítandó időt mindig nehezen áldozom fel. Könnyebben megy, ha már benne vagyok a sztori közepében, akkor jobban bele tudom élni magam ahhoz, hogy a legapróbb részletet is kidolgozzam.

5. Mit tartasz a legnagyobb erősségednek?

Nem is tudom… Több olvasóm emelte ki a Kávé és krémes kellemes humorát, és olyan is volt, aki szerint jók a párbeszédeim. Igyekszem fordulatosan fűzni a történeteket, Oscar Wilde szerint “A romantika lényege a bizonytalanság” – és bizony igaza is van. 🙂 Sokan mondták, hogy a könyvem letehetetlen, és alig tudták megállni, hogy ne lapozzanak a végére, annyira izgultak a hősnőm boldogságáért. A Bridget Jones naplójához is hasonlították többen – ennek azért is örülök, mert valami olyasmit akartam írni magyar közegben, magyar szereplőkkel.

6. Volt rá példa, hogy beleírtál a történetedbe valakit a való életből, hogy ott bosszút állhass rajta?

Huh, most lebuktam. 😀 Bevallom, igen, volt ilyen, mégpedig Annamari randipartnerei között. Az illetővel olyan emlékezetesen pocsék randevúnk volt, hogy az regénybe kívánkozott, beleírtam hát a Kávé és krémesbe. Ezzel persze csak elméletben tudtam bosszút állni, mert a fickó női regényeket biztosan nem olvas… De nem is baj, az én lelkemnek ez is kellő elégtétel. 🙂

7. Van olyan karaktered, aki önálló életre kelt, és képtelen vagy/voltál irányítani?

Ennyire nem fogalmaznék sarkosan, de olyan előfordult, hogy írás közben valamelyik jelenet előre nem várt irányba fordult, ami ellen persze nem tiltakoztam – így nem egyedül nekem kell a történetfűzés terhét cipelnem (ha ez teher egyáltalán)…

8. Mennyire üt szíven egy negatív kritika?

Ilyesmit szerencsére nem nagyon kaptam még, és azt gondolom, hogy egyetlen könyv sem tetszhet kivétel nélkül mindenkinek. Amíg a visszajelzések többsége pozitív, addig egy-egy negatív kritika egyszerűen azt jelenti, hogy adott helyzetben nem találta meg egymást a könyv és az olvasó. 🙂

9. Ha tehetnéd, melyiket választanád: legyen a könyved iskolai tananyag, vagy kerüljön inkább megfilmesítésre?

A kötelező olvasmányok általában negatívan csengenek a diákfülekben… Jobban örülnék, ha inkább szünetekben kapkodnák egymás kezéből a könyveimet, ez jobb fokmérője a sikernek 🙂 De egy film ellen sem tiltakoznék!

10. Mit szeretnél, hogyan emlékezzenek majd a munkásságodról halálod után?

Hát, remélem, az még elég messze van. 🙂 Ilyesféle egoista vágyaim nincsenek. Szeretek írni, mert felüdít, és őszinte örömmel olvasom az olyan olvasói leveleket, hogy “imádtam a könyvedet, alig tudtam letenni”. Nekem ennyi elég. 🙂

És most következzen az én kérdéssorom:

Ki(k) a kedvenc szerző(i)d és miért?
Melyik az a 3-5 könyv, ami a legnagyobb hatást tette rád?
Kinek a könyvét/könyveit ajánlanád a mai fiataloknak és miért?
Van kiforrott munkamódszered? Melyik napszakban szeretsz írni leginkább?
Előfordult már veled, hogy egy különleges étel íze indított el benned egy történetet?
Miből, honnan merítesz ihletet, ha elakadsz?
Mi a véleményed a többszerzős regényírásról? Szívesen részt vennél ilyesmiben vagy inkább az önálló szerzőség pártján vagy?
Ha kívánhatnál valami könyvvel kapcsolatos dolgot, mi lenne az?
Hol fog játszódni a következő történeted, és miért éppen ott?

Szeretnéd megrendelni a könyveimet?

Kattints ide és máris postázom Neked dedikálva (boltokban nem kaphatók).

Olvass bele a Gwendolyn – Manor House titka című kisregénybe – és ha tetszett, neved és emailcímed megadása után a könyv felét el is olvashatod ingyen (katt ide!) 🙂

Tarts velem a Facebookon és a moly.hu-n is:

https://www.facebook.com/VelenceiRita

https://moly.hu/konyvek/velencei-rita

Tovább olvasom >>>

IMPRESSZUM

Az oldal tulajdonosa és üzemeltetője:
Pintérné Annus Rita
Elérhetőségek:
fő email cím: rita(kukac)velenceirita.hu
telefonszám: +36/20/4553475
Szolgáltatásainkat, infótermékeinket a SZOLKER Bt.
(8000 Székesfehérvár, Lehel u. 23., telephely: Székesfehérvár, Juhász Gy. u. 2.) forgalmazza.
Adószám: 22 02 6978-1-07
Cégbejegyzés kelte és száma: 07-06-002177

Adatvédelmi nyilvántartási szám: folyamatban
Tárhely szolgáltató neve és elérési adatai: 3 in 1 Hosting Bt., megacp.hu (2310 Szigetszentmiklós Szivárvány u. 1.)

Ezzel a címkével készült írások: romantikus irodalom

A rejtélyes Baker streeti eset

Camelia – romantikus kisregény 5. rész

Camelia – romantikus kisregény 4. rész

Camelia – romantikus regény 3. rész

Camelia – romantikus regény, 2. rész

Új romantikus kisregény: Camelia

Négyszáz nap szabadság – interjú Sienna Cole-lal

Jane Austen tanácsai kezdő íróknak

Nem könnyű egy kezdő írónak – akkor sem, ha Jane Austennak hívják

10 kérdés- 10 válasz

Iratkozz fel az Értesítőre!

Itt találkozhatunk legközelebb

Legutóbbi bejegyzések

Archívum

Ajánló

Kategória

IMPRESSZUM