– Holnaputánra tudunk jegyet szerezni. Minden költségedet állja. De csak három hetet kapsz rá.
– Minek kell ehhez három hét?
– Azt nem mondtam még, hogy Mortensen nem akar megválni a vázájától – nevetett gonoszul. – Szóval nem lesz túl könnyű dolgod.
Letettem a telefont.
– Ne haragudj – mondtam Lindának.
– Oké, nincs gond, zajlik az élet. De még nem mesélted végig azt a Paolót…
– Giovanni volt. – A mennyezetre emeltem a tekintetemet. – Az egyetem egyik ifjú régésze. Folyton kávézni akart elhívni. Olyan sármos fickó, hogy állandóan döngicséltek körülötte a nők, mint legyek a mézesbödön körül. Áh!
– Na és…?
– Egyszer kávéztam vele. Ennyi a nagy sztori. – Azt elhallgattam, hogy Giovanni megpróbált megcsókolni, én pedig majdnem hagytam is magam. Nem tagadhatom, hogy igen vonzó férfi volt, de felszínes, futó viszonyoknál többre tartom magam. Hű maradtam tehát az elveimhez, és ellenálltam neki. – Tucatáru. Az ilyen csak lángra lobbant, aztán hagyja, hogy elégj magadban. Kösz, de nem.
– Tavasszal Krétán ugyanezt volt Nikolasszal…
– Kefalónián volt, és Jorgosznak hívták. De a nevek nem is lényegesek. A déli pasik forróvérűek, Linda. Mind csak a nőt látja bennem, egytől egyig csak egy újabb hódításnak tekintettek volna. Hol vannak a komoly férfiak? – Kimerülten fújtam egyet, és lehuppantam egy székre. – A bőröndöt ki sem csomagolom…
– Tehát újra elutazol – állapította meg a nővérem. A kis Írisz a térdébe kapaszkodott, Linda lehajolt hozzá, és az ölébe emelte. – Ezúttal hová?
Széttártam a karomat.
– Úgy tűnik, az Olümposz istenei most északra vezérelnek.
Hamarosan folytatódik…
