Camelia, romantikus kisregény, a Gwendolyn – Manor House titka folytatása. A történetről itt olvashatsz összefoglalót.

Az első részben megismerkedünk a 17 esztendős Camelia Woodsszal, aki nevelőszülőknél él, és a baráti testvérpárral, Adelaide-del és öccsével, Williammel, aki iránt főhősnőnk gyengéd érzelmeket táplál…

1870. Május 24. kedd

Ó, micsoda rémes nap! Miss Smith halálra gyötört ma a földrajzleckével. Szó, mi szó, valóban nem tudtam felsorolni Európa valamennyi főbb folyóját, mi több: Anglia uralkodói közül is kifelejtettem néhány unalmas alakot, akik nem küldtek tengeri flottákat a gaz spanyolok ellen, nem építettek lenyűgöző kastélyokat a skót felföldek kísértetei számára, és egyetlen valamirevaló puding sem őrzi a nevüket a Brit-szigeteken.
Miss Smith elégedetlenül biggyesztgette az ajkát, kilátásba helyezve, hogy könyörtelenül beszámol a bácsinak hanyagságomról.

Andrew bácsi azonban egész délelőtt elmaradt a betegeinél, s Miss Smithnek be kellett érnie azzal, hogy panaszait Maria néninek adja elő, aki azonban jóformán csak egy legyintésre méltatta a feddő szavakat.
– A folyók nem olyan fontosak, mint a felfújt. Ha mindent megtanulsz sütni, én egészen elégedett leszek – zárta le a témát. Miss Smith durcásan távozott, a néni pedig magamra hagyott a szalonban s visszatért a konyhába, hogy bőségesen ellássa Mabelt utasításokkal az esti sültet illetően.
Nem kellett sokáig a pianínó mellett unatkoznom, mert Adelaide és William váratlanul beállítottak tea előtt. Adelaide elbűvölő kék ruhát viselt, ami remekül kiemelte a szeme színét, William pedig egy madaras képeskönyvet szorongatott a kezében, és rögvest letelepedett vele a kanapéra.

– Engem Miss Lenoir nyaggat hetente háromszor a francia igeidőkkel – gyűlölöm valamennyit! És ha nem mutatok elégséges előrehaladást, papa nem fog elengedni Dorchesterbe!
Adelaide csüggedt tekintettel meredt maga elé.
– Tehát Dorchesterbe utaztok idén? – kérdeztem, és töltöttem vendégeimnek egy-egy pohár bodzaszörpöt az asztalon álló tálcáról.
– Igen, kiveszünk ott egy házat két hétre – felelte Adelaide, és elvett egy pohár italt. – De én csak akkor mehetek, ha Miss Lenoir, az a fonnyadt vénség elégedett lesz a tudományommal. Máskülönben míg a családom üdül, én maradok itthon…

– Biztosan megkegyelmez majd a papád – vélekedtem. Töltöttem magamnak is egy kis szörpöt és belekortyoltam.
– Á, nem hiszem, a papa nem olyan. Kénytelen leszek addigra megtanulni a franciát, különben két hét sivár szobafogságra leszek kárhoztatva!
Ha egy kis tanulással megválthatnám a bezártságomat, én bizony éjjel-nappal lelkesen magolnék, gondoltam, míg a bodzaízű italt szopogattam. Szerencsémre nevelőszüleim korántsem szigorúak ennyire, és megelégednek azzal, hogy földrajzot, történelmet és zongorázást tanuljak, a franciával szerintük ráérek még egy-két évig.

– Most miért kedvetlenedtél így el? A testvéredre gondolsz megint? – szólított meg barátnőm. Felpillantottam a poharamból.
– Ó… Maryre? Szüntelenül rá gondolok – feleltem, és ezúttal valóban elkedvetlenedtem. – Nevelőszüleim szeretnek és jól bánnak velem, és azt is értem, miért ők nevelnek, de annyira szeretném megismerni a vér szerinti rokonaimat is!
– Mary Woods… Milyen kár, hogy nem ismerheted őt! – sóhajtott fel Adelaide. William most végre felnézett a könyvéből, igéző kék tekintetét egyenest rám szegezve. A szívem egy pillanat töredéke alatt hangosabban kezdett verni (remélem, ő nem hallotta meg)!
– Tényleg nem tudsz róla semmit? – kérdezte.

(A folytatást itt találod!)