Havi írások: február 2017

Mesék Velencéből – interjú Judith Sarayval

Pados Judit, aki Judith Saray néven jegyzi immár közel egy tucatnyi könyvét, a kezdetekről is mesél nekünk…

image-1413
– Hány könyved jelent meg eddig? Mesélj egy kicsit róluk! Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Huh, ezt hogy is fogalmazhatnám meg röviden? 2010-ben ért egy hatás, amikor én magam is a neten fellelhető fanfic írogató blogokat olvasgattam. Voltak köztük egészen színvonalasak, hiszen ezek közül nőtte ki magát Szurovecz Kitti Gyémántfiúja és Spirit Bliss Kígyók sziszegése is; de voltak gyengébbek is. Mindenesetre megérlelték bennem a gondolatot, hogy ilyen történeteket én is tudnék írni. Volt egy rajongói blog, akiknek írtam egy fejezetet, nagy sikert aratva, és innentől a többi már történelem. Megcsináltam a saját történet-mesélős blogomat (www.lassukeringo.blogspot.com) és belekezdtem az írásba. A könyvkiadás már egy másik történet. Egy regényemet elküldtem a Novum kiadónak. Kiadásra érdemesnek ítélték, aztán a szerződésből kiderült, lényegében magánkiadásban jelentetném meg. Nem tudtam anyagilag finanszírozni a dolgot. Aztán idővel megpróbálkoztam a Publio kiadóval. Túl szépnek tűnt az ajánlat, fogalmam sem volt, hol lehet benne a csavar. Ingyenesnek hirdették magukat, akkoriban azok is voltak. Ennek köszönhetően látott világot náluk tíz könyvem. Alapvetően romantikus történeteket írok, de néha teszek kisebb kirándulásokat más műfajokba is.

A máig megjelent könyveim:
2015-ben (november-december):
Zöldzug – két fiatal, akik a film világában élnek, mindketten az alkohol rabjai, és mindketten ugyanabban a szanatóriumban kötnek ki. Előbb csak sorstársak, barátok, majd szerelmesek lesznek. Persze ez az utazás a lapokon nem ennyire egyszerű.
Morgan – Mindent kutyámról – golden retrieverünkkel töltött tizenöt év hiteles története. Rengeteg emlék, sok fotóval.
Eszmélés – egy ötvenes nő, aki  még nyitott szemmel és lélekkel jár a világban. A pillanatnyi fellobbanás az igazi mély érzelmek közt vívódva megtalálja a maga útját.
Lakótársak – Két fiatal, akik némi félrértés után egymásra találnak. Aztán újra eltávolodnak egy vélt sérelem miatt. A külön töltött idő ráébreszti őket, mit hagytak veszni és minden erejükkel küzdenek az új esélyért. De annak az időnek egy titka van, ami idővel felszínre kerülhet.

image-1414
2016-ban:
Velencei mesék – a kedven városom ihlette történetek parányi valóságmorzsákból a fantázia fűszerével ízesítve.
A szerelem örök – Valentin napra megjelent kötet 2 kisregénnyel. (Gépelési hiba/Mindenki egyért, egy érte)
Szürkeszem –  egy kisgyerek keresi minden szürke szemű férfiban az édesapját. Akit talál, a vérségi köteléknél is erősebb érzelmekre képes érte és a mamájáért.
Időtlen szerelem –  két történet, egy város – beleszőve az idő szövevényes sodrába. Szerelmek, tragédiák és újrakezdések. Spiritualitás? Maga Velence! (A velencei tükör/Egy lélek útja)
Az öreg szekrény meséje – Zsemle és Kócos kalandjai – gyerekeknek készült mesekönyv kedves barátnőm, Fitos Györgyi remek rajzaival. Az ihletet mostani kutyáink adták, egy golden retriever és egy szálkásszőrű tacskó. Eredetileg sorozatban gondolkodtunk, de nem tudom, hogy végül lesz-e folytatás.

2017-ben:
Szerelmes családfők – ismét két történet egy kötetben. Mindkettőben a férfi az, akinek újra kell kezdenie az életét és apaként is rátalálni a szerelemre. (A családban marad/Távol a világ zajától)

– Milyen korosztálynak szólnak a romantikus regényeid?

– Hm… nehéz ezt megítélni, mert húszas-harmincas éveimben én magam is faltam az ilyen jellegű írásokat, tehát akár nekik is szólhatna. Ugyanakkor a blogomban egyszer végeztem egy apró kis kutatást az olvasók között. Ott az derült ki, hogy elsősorban a negyvenes, ötvenes és talán idősebb nők között találnak kedvelőkre a regényeim. Sokan felejtik el, hogy az idővel a test talán öregszik, de a lélek nem; a nagymamák is pontosan emlékeznek még rá, milyen volt szerelmesnek lenni. A stílus nyilván a koromból adódó, mesélős, párbeszédes, kissé filmszerűen megfogalmazott, a szexjelenetek talán kissé lámpaoltósabbak (bár, van kivétel). Mostanában elég sok hízelgő visszajelzést kapok ettől a korosztálytól, éppen ezért hiszem, hogy helyem van a fiatal szerzők között, még akkor is, ha nem vámpírtörténetekkel, a Szürke akárhányadik árnyalatával, vagy Bridget Jones-szerű írásokkal próbálkozom. Az olvasók szerint fiatalosan tálalom a történeteim, ugyanakkor érezhetően – jó néhány millió elolvasott betűvel a hátam mögött – talán választékosabban.
Érdekes egyébként, hogy akik nagy lelkesedéssel találtak meg a FB-on, és kommentelnek rendszeresen a szerzői blog FB-megosztásainál (www.judithsarayblog.wordpress.com), ugyanazok sosem veszik a fáradtságot, hogy akár a szerzői blogban, akár a publioboox-on a könyv oldalánál (igaz, itt regisztrálniuk kellene) tegyék meg ugyanezt. Nem tudom, másoknak mik a tapasztalatai ezen a téren, illetve hogyan tudták megértetni az olvasóikkal, hogy reklám szempontból pont azok a kommentek jelentenének sokat.

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni? Mivel foglalkozol civilben?

– Mindig is szívesen írtam. Ha volt gyerek, aki hajlandó volt beszámolni a családjának a tábori életről, akkor az én voltam. De a naplóírás nem vonzott, legalábbis nem volt meg bennem a kitartás hozzá. A családtagok sokat viccelődtek vele, hogy „te még egyszer könyvet fogsz írni”, de tudatosan sosem készültem erre. A középiskola elvégzése után az idegenforgalomban dolgoztam egy utazási iroda társasutazásokat szervező referatúráján. Időnként idegenvezetéssel fűszereztük az amúgy sem unalmas hétköznapokat. De aztán megszülettek a fiaim és döntenünk kellett, hogy a karrier vagy a teljes „munkaidős” családanyai szerep. Megtehettük, megtettük, hogy otthon maradtam. Amire nem számítottam, hogy ez egy majd három évtizedes „állás” lesz. Innen pedig nincs visszaút a munka világába. Amióta a fiúk elköltöztek (bár korábban is), nemcsak a háztartással foglalkozom, hanem aktívan segítem a férjem kis vállalkozását. Érdekes időtöltés, ami azért sok szabadidővel ajándékoz meg, úgyhogy hódolhatok a legkedvesebb kedvteléseimnek, az olvasásnak és az írásnak.

– Kik a példaképeid?

– Vannak persze a Nagy Példaképek, de gondolom, a kérdés elsősorban az általam is művelt műfaj képviselőiről szól. Amanda Quick 19. századi Angliájában játszódó történeteit utánozhatatlanul könnyednek és kedvesnek tartom. A friss kínálatból pedig Diana Gabaldont csodálom. Ha az Outlander című regényfolyamán kívül egész életében csak egy bevásárló cetlit írt volna, akkor is példaképemnek tekinteném. Hihetetlen történelmi alapossággal járta körbe a témát, s bár a regényei terjedelme elsőre ijesztően soknak hat (ezer oldal alatt egy kötetet ki sem ad a kezéből), egyetlen unalmas oldalt sem leltem fel bennük. Folyamatosan ébren tartja az olvasó érdeklődését, a felmerülő kérdésekre előbb-utóbb megadja a választ és még véletlenül sem bicsaklik meg az alapos gondossággal elképzelt történetív. Ha jól tudom, eddig nyolc kötet jelent meg; és nem véletlenül eshetett a választás erre a történetre, amikor a megfilmesítés szóba került. Megunhatatlan betűben és képkockákon egyaránt.

– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz? Hogyan választod ki a témáid?

image-1415
– Az ötletek villámcsapásszerűen érkeznek, sokszor a buszon skiccelem le egy boríték hátoldalára, aztán írok is belőle otthon egy kis emlékeztetőt, kicsit kikerekítve. Majd megy a „fiókba”. Jó néhány ilyen ötlet várja, hogy elővegyem és végigvigyem a fonalat. Korábban ott írtam, ahol a laptopot az ölembe vettem, otthon az étkezőben, a nyaralóban a nappali közepén, kizárva mindent és mindenkit az érzékszerveimből. Mostanra van egy kis hangulatos zugom, egy varrógéptalpból és üveglapból készült asztalka, kislámpa, kézreesően egy cd-lejátszó. A lakás közepén, mégis magányos kis szigetként.
Fiatalabb koromban nagyon sok romantikus regényt olvastam, általában az amerikai polgárháborús időszak történetei fogtak meg, de én magam történelmi regény írásába soha nem mernék belekezdeni. Nem a kutatómunka tart vissza, mert a mostani írásaimhoz is nagyon sok dolognak járok utána. Leginkább kórházi dolgoknak, betegségeknek, de akár a sztárvilág mindennapjainak. Az olvasók szerint olyan hitelességgel tudom ezeket megfogalmazni, mintha közvetlen tapasztalataim lennének.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Néha a hangulat jön magától. Leülök és csak verem a billentyűket. Máskor rákészülök. Halk zene, egy csésze tea (vagy egy pohár vörösbor). Ami mindig segít, ha a két pajkos eb odafekszik mellém és nyugodtan szuszognak. Az biztos, hogy olyankor mindig könnyebben megy az írás, ha jártamban-keltemben sikerült néhány cédulát írnom apró ötletekkel. Ezeket kikerekíteni már gyerekjáték. A minap azonban előfordult velem az, ami szerintem minden írónak rémálom: lefeküdtem, erre bevillant egy kép, amit azonnal papírra kellett (volna) vetnem, mert tökéletesnek éreztem. Persze, papír éppen sehol. Mire kimentem papírért, tollért és visszabújtam a takaró alá, az ötlet úgy reppent el, mintha sosem lett volna. Már csak arra emlékeztem, hogy bármi volt is az, tökéletes lehetett volna ☺ Egyébként elég jól ki tudom zárni a külvilágot, ha tényleg elkap a lendület.

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Hm… kívántam, de a jó tündér most éppen máshol volt elfoglalva. Persze, a könyvkiadásról beszélek. A Publio remek lehetőség volt arra, hogy az ember nyomtatásban lássa az írásait, de hát valljuk be, nem tökéletes megoldás. Nekem kifejezetten gyenge oldalam a marketing. Vallom, hogy egy fenékkel csak egy lovat lehet tisztességesen megülni, így aztán (és persze anyagiak hiányában is) nem fordítok a reklámra akkora figyelmet, mint kellene. Hiszem, hogy egy szebb világban ott lehetnék én is a könyvespolcokon, aztán a vásárlók döntenék el, hogy kíváncsiak rám vagy sem. A tavalyi év végén két pályázatra küldtem be írásomat. A Libri Insomnia pályázatára és a Könyvmolyképzőére. Sajnos mindkét helyen kiestem a rostán. Ez elvileg el kellett volna keserítsen, mert pont azokkal az írásaimmal pályáztam, amelyeket igazán erősnek érzek, csak terjedelmüknél fogva (600 oldal körül) meg sem próbáltam a nagyon drága magánkiadásban erőltetni. Ezzel, hogy nem lettek győztesek, hihetném azt is, hogy talán mégsem ütik meg a kívánt mércét. Újra beleolvastam mindkettőbe és úgy döntöttem, büszkén vállalható minden sor. Szóval, ha az a jó tündér nagyon ráérne, akkor kicsit odafigyelhetne rájuk a jövőben.

a könyvek elérhetőségei:
Zöldzug – https://publioboox.com/hu_HU/zoldzug  (ezt egyébként március 1-től ingyenessé tettem, éppen azért, hogy minél többen olvashassák végig, aztán ha kedvet kaptak a stílusomhoz, akkor talán kedvet kapnak a többi regényhez is)
Eszmélés – https://publioboox.com/hu_HU/eszmeles
Morgan – https://publioboox.com/en_HK/morgan
Lakótársak – https://publioboox.com/hu_HU/lakotarsak
Velencei mesék – https://publioboox.com/en_HK/velencei-mesek
A szerelem örök – https://publioboox.com/hu_HU/a-szerelem-orok
Időtlen szerelem – https://publioboox.com/hu_HU/idotlen-szerelem1
Szürkeszem – https://publioboox.com/hu_HU/szurkeszem
Az öreg szekrény meséje – https://publioboox.com/en_HK/az-oreg-szekreny-meseje
Szerelmes családfők – https://publioboox.com/hu_HU/szerelmes-csaladfok

 

Együtt lélegezni a szereplőkkel – interjú Siennával és Laurával

A Száz évvel utánad nem egy átlagos regény: két fiatal írónő együttes munkájának gyümölcse. Sienna Cole és Laura Porter beavat bennünket a kulisszák mögött folyó közös alkotói munka titkaiba és jövőbeni terveikbe is 🙂

– Meséljetek egy kicsit a könyvetekről!

image-1383
– A Száz évvel utánad romantikus naplóregény. A New Yorkban élő Kate és férje, Simon gyermeket szeretnének, azonban a nő hosszú próbálkozás után sem esik teherbe. A sorozatos kudarcok miatt úgy döntenek, új alapokra helyezik az életüket, ezért kapva kapnak az alkalmon, mikor Simont felkérik a cége angliai leányvállalatának vezetésére. Londonba költöznek, és megvásárolnak egy XIX. században épült villát, aminek felújításába Kate nagy lendülettel veti bele magát. A magánélete azonban nem a várt úton halad: az újabb mesterséges megtermékenyítési kísérlet is kudarcba fullad, és a Simonnal való házassága is egyre inkább széthullik. Egy nap azonban a felújítás során rábukkan egy százötven évvel korábban íródott levelezésre, amely teljesen lebilincseli. A levelekből és a későbbi naplórészletekből megismerjük Ciarant, a nehéz sorsú fiatal férfit, aki Párizsban próbálja megvetni a lábát, és halálosan szerelmes egy társadalmilag elérhetetlen grófkisasszonyba. Mi lesz a sorsa? Vajon elnyeri-e az áhított hölgy kegyeit? Sötét titkok, ármányok, háborúk és személyes viszályok árnyékolják a történetét, ami Kate-et is egyre inkább magába szippantja, és rájön, hogy az érzelmek, az emberi játszmák és a társadalmi problémák mit sem változtak azóta. A párhuzam Kate élete és Ciaran sorsa között érdekes kontrasztot teremt, amely mégis sok hasonlóságot rejt magában. Kate még nem is sejti, hogy egy több mint száz éves történet és rég elporladt ember gondolatai és érzései késztetik majd élete egyik legnagyobb döntésére.

– Honnan az ötlet, hogy ketten írjatok egy könyvet? Hogyan lehet az írói munkát megosztani? Hányszor vesztetek össze közben? 🙂

– Laura: Kilenc évvel ezelőtt, a főiskolán ismertük meg egymást, és már az első beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy mindketten szívesen írunk. Megmutattuk egymásnak az apróbb, nagyobb műveinket, az ötlet pedig, hogy megpróbálkozzunk a közös alkotással, sorsszerűen jött. Még fel sem ocsúdtunk, de már az első közös regényünkön dolgoztunk – a dolog külön szépsége pedig, hogy a barátságunk is ezalatt fejlődött ki, érett igazán bensőségessé. A közös alkotás legfontosabb alapfeltétele a teljes, kölcsönös bizalom, ezért az életben, az íráson kívül is rendkívül szoros kötelék alakult ki köztünk. Mindenkinek az az első kérdése felénk, hogy mégis hogyan lehet ketten írni? Hogyan lesz egységes a mű? Hogyan tudunk megegyezni a sztorivezetésben? És hogyan osztozunk a karaktereken? Számunkra azonban ezek természetesen, maguktól értetődően alakultak ki. Amikor együtt dolgozunk, a külön-külön eltérő stílusunk is hasonul egymáshoz, a történetet és a karaktereket pedig mindig közösen találjuk ki, építjük fel. Mindketten teljes értékűen veszünk részt az alkotási folyamat minden szakaszában. Talán meglepő, de még soha nem vesztünk össze munka közben. Ha kritikát fogalmazunk meg egymás írásával szemben, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez segítő szándékú, építő jellegű, és a minél magasabb minőséget szolgálja.

– Gyerekkorotokban gondoltátok volna, hogy egyszer könyveket fogtok írni? Mivel foglalkoztok civilben?

– Sienna: Az írás már gyermekkorom óta fontos részét képezi az életemnek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az általános iskolai magyartanárom fedezte fel a történetalkotás iránti szenvedélyem, és ő bátorított, segített az elindulásban. Az első novelláimat kilenc éves koromban írtam, és azonnal tudtam, hogy ez az, amit igazán szeretek csinálni. Később másfelé sodort az élet, de az írás, az olvasással karöltve mindig aktívan jelen volt a mindennapjaimban. Kezdetben csak az íróasztalfióknak írtam, és néhány közeli barátnak mertem megmutatni a műveimet, majd kicsit nagyobb plénum elé is kimerészkedtem. Igazán csak akkor mertem elhinni, hogy valóban íróvá válhatok, mikor megjelent első közös művünk Laurával, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk az olvasóktól. A civil életben PR-marketinges végzettséggel rendelkezem, és egy ékszert forgalmazó webáruházat vezetek.

– Laura: Mindig azt mondogattam, amikor feltették a felnőttek a rettegett „mi leszel, ha nagy leszel” kérdést, hogy bármi, csak ne egy irodában kelljen ülnöm. Nyilván úgy hozta az élet, hogy egy irodában töltöm a fél életem 🙂 Az írás viszont szinte létkérdés volt számomra. Hat éves voltam, amikor önszorgalomból meg tanultam írni (vagyis addig nyaggattam a nagynénémet, amíg szép lassan meg nem tanította nekem a betűket). Iszonyatosan frusztrált, hogy amikor a felnőttek nem érnek rá nem tudom elolvasni a kedvenc meséimet. Így mire 7 éves koromban első osztályba mentem, már tudtam írni-olvasni és megírtam első versemet is. Az írás – változó műfajban és formában ugyan, de – azóta is végigkíséri az életem. Civilben fejvadász vagyok, amit egyébként szeretek is csinálni, de célom és
álmom, hogy egy idő után már csak az írásnak szentelhessem minden időm.

image-1384
– Emlékeztek a döntő pillanatra, amikor elhatároztátok, hogy írni fogtok?

– Sienna: Talán az első komolyabb olvasásélmény hatására történt. Észrevettem, hogy teljesen megszűnik körülöttem a külvilág, belemerülök az író által megrajzolt valóságba, és együtt lélegzem a szereplőkkel. Úgy éreztem, nekem is ki kell próbálnom, hogy létre tudok-e hozni valami hasonlót, és mikor ez megtörtént, a fentebb említett élmény ezerszeres erővel ért. Azóta is a rabja vagyok ennek a különleges érzésnek.

– Laura: Ugyanolyan természetesen jött az írás számomra, mint a járás vagy a beszéd. Nem gondolkodtam rajta egy percig sem; attól a pillanattól kezdve, hogy összeálltak a betűk a fejemben és le tudtam írni a szavakat, csak írtam és írtam… Kezdetleges napló formájában először, a napi eseményeket, amelyek fontosak voltak számomra. Majd verseket, mondókákat, rövid történeteket. Teljesen természetes része volt az életemnek, hogy folyton füzetek és tollak vettek körül otthon is, amikor már nem a házi feladatot írtam. Számomra ez volt a kikapcsolódás. De ha arra gondolsz, hogy mikor és milyen elhatározás vezérelt az első, tudatos „irodalmi” írásom felé, akkor azt hiszem, a család és az otthon volt az, ami az első versemet megihlette. Később nagy hatással volt rám Sinka István és az ő fantasztikus versei, tinédzser éveim alatt pedig magába szippantott a krimi világa.

– Kik a példaképeitek?

– Sienna: Rengeteg írótól olvasok, és nagyon sokat kedvelek közülük. Kamasz- és fiatal felnőtt koromat a kalandregények királya, Wilbur Smith színezte ki, így rá azóta is úgy tekintek, mint aki lerakta az írói stílusom alapköveit. Mostanában Ray Bradbury novellái vonnak teljesen a hatásuk alá. Mégsem az írók közül, hanem a művészet egy másik megnyilvánulási formájából, a komolyzenéből állítottam magamnak példaképet. Ő pedig Beethoven. Mind emberileg, mind művészileg gigászi erejű dolgokat vitt véghez, és ha magam alatt vagyok, vagy alkotói válságban szenvedek, belőle merítek erőt.

– Laura: Ha a rejtett kérdés az, hogy ki a kedvenc íróm, akkor nagy bajban vagyok, mert nem tudnék választani. Talán Bulgakov, de ott van még Örkény István, Csáth Géza, külföldi írók közül Joseph Shariden Le Fanu, és ezren mások, akik nem férnének el egy egész oldalon sem. A példakép más kérdés… Őszintén mondom, hogy nincs ilyen, talán soha nem is volt. Természetesen felnézek sok neves íróra és alázattal elismerem a tehetségét, de példaképnek nem nevezném őket. Azt gondolom, mindenkinek meg kell találni a saját útját, a saját stílusát és a saját végzetét. Ehhez pedig csak önmaga lehet a megfelelő hajtóerő, ha egyre nagyobb célokat tűz ki maga elé.

– Van saját írói zugotok, ahová elvonulhattok? Hogyan választjátok ki a témáitokat?

– Sienna: Sajnos (még) nincs olyan zug, amit teljesen a magaménak nevezhetnék, és ahova zavartalanul elvonulhatnék alkotni, ezért mindig éjszaka írok, amikor már csak egyedül vagyok ébren, és biztos lehetek benne, hogy a külvilág nem fog befurakodni az ihletett pillanataimba. Hogyan választok témát? Ösztönszerűen. Jön egy ötlet, egy érzés, egy gondolat, ami annyira megfog, hogy nekiállok kibontani. Amikor közösen írunk, mindig megosztjuk egymással ezeket az ötleteket, és sokat közülük mindketten elég érdekesnek és izgalmasnak gondolunk ahhoz, hogy tovább színezzük. Vannak azonban olyan témák, melyek vagy hozzám, vagy Laurához állnak közelebb, és ezt mindketten tiszteletben tartjuk.

– Laura: Nagy álmom, hogy legyen egy néhány négyzetméteres kis lyuk, ahova elvonulhatok írni bármikor, mert a teljes csend és nyugalom roppant fontos az alkotás során – legalábbis számomra. Jelenleg nincs ilyen hely, az irodában tudom elérni ezt a háborítatlan állapotot a leginkább, ha kora reggel bejövök mindenki előtt és beülök a tárgyalóba.

A témát – a közös könyveknél – minden esetben közösen választjuk ki. Általában kipattan valamelyikünk fejéből egy ötlet és azt együtt tovább gondoljuk, kibontjuk. Saját írások esetén is sokszor megbeszéljük egymással a történeteinket, tanácsot adunk a már megírt részekhez vagy épp hogy a még kidolgozandó szálakhoz. Mindketten más-más stílusban írunk külön, ezért kifejezetten izgalmas számomra Sienna könyveit olvasni 🙂

– Hogyan teremtetek magatoknak optimális hangulatot az íráshoz?

– Sienna: Ez az aktuális történettől, sőt, az aktuális cselekményszáltól függ. Vannak olyan témák, melyek igénylik a zenét, és meg is találják azt a hangot, ami a legjobban illik az érzésvilágukhoz, azonban olyan is előfordul, hogy csak néma csöndben tudok eléggé koncentrált állapotba kerülni. Az egyedüllét és az élet ügyes-bajos dolgainak teljes kizárása azonban mindig fontos.

– Laura: Ahogy említettem is már egy korábbi kérdésnél, általában korán reggel írok, amikor még egyedül vagyok az irodában. Itt teljes csönd van, nem zökkent ki semmi az alkotói állapotból, és általában időm is van rá, hogy egy-egy részt megírjak még munka előtt. A másik opció a hétvége, annak is az a része, amikor egyedül lehetek otthon néhány órára, és szintén meg tudom teremteni magam köré azt a zavartalan buborékot, amely szükséges, hogy belemerülhessek a történetbe. Zenét ritkán hallgatok, általában akkor, amikor egy dal nagyon illik az adott részhez, de akkor azt folyamatos egymásutánban játszom, és a végén már csak a hangulata olvas bele a fülembe, a szöveget ki is zárom teljesen. Ez a ritkább eset.

– Ha kívánhatnátok a jó tündértől valamit, mi lenne az?

Sienna: Egészség és biztonság. Ha ez a kettő megvan, a többi már csak rajtam múlik.

Laura: Egészség, a családom, a hozzám közelállók és magam számára. Ez a legfontosabb. A többiért meg lehet küzdeni!

– Hogyan tovább az írói pályán?

Sienna: Hál’ istennek rengeteg ötletünk van, és az egyetlen nehézség abban áll, hogy melyiket válasszuk. Január elején el kezdtünk dolgozni az újabb regényünkön, mely egy teljesen más világba, más helyszínre és más témába fogja elkalauzolni az olvasót. Egy olyan filozófiai kérdést boncolgatunk, ami sokakat érdekel: vajon létezik-e szabad akarat? Mindezt egy szórakoztató, izgalmas és akciódús köntösbe öltöztetjük, azzal a céllal, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is élvezhető, befogadható legyen. Nagyon izgatottan várjuk, hiszen még mi magunk sem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogyan alakul pontosan a történet; jelenleg csak élvezzük az alkotási folyamatot. 🙂

Az új regény terveink szerint tavasz végén, nyár elején jelenik meg.

 

 

A téma a földön hever – Skolik Ágnes csodatermő képzelete

Skolik Ágnes az az író, aki a leghétköznapibb helyzetekről is képes egy kacagtató írást kreálni – csak legyen nála toll és egy füzet 🙂 Olasz vacsora című novelláskötetét élvezettel olvastam és jókat nevettem a tangótáncos vízóraleolvasón és a bombanőn, aki végül is nem lett bombanő…

– Mesélj egy kicsit a könyveidről! Van kedvenced közöttük?

image-1393
– Három könyvem jelent meg eddig, három különböző korosztálynak.
Az elsőként megjelent kötet  (A csodatermő fa, 2015)  a 6-14 éves korosztálynak szól. Ebben a könyvben olvashatóak azok a mesék, és versek, amiket legkorábban írtam. Persze ez sem volt nagyon régen, mert kb. 10-15 éve foglalkozom az írással.
A következő könyvem a Csibemese (2016)  az óvodás korosztálynak készült. Ebben is, mint az első könyvben, rövid mesék és versek vannak, a könyv végén pedig kettő, kicsit hosszabb történet. Itt minden versnél és mesénél színes illusztrációk is vannak.
Az utolsóként, 2016 decemberében megjelent kötetem pedig egy novelláskötet, felnőtteknek. Ebben a gyermekkori emlékeimet elevenítem fel, aztán néhány novellát, és humoros, a való  életből merített témájú írást talál a kedves Olvasó.
Hát, igazából mindhárom könyv kedvenc. Az első azért, mert ő volt az első, a második azért, mert szép rajzok és kedves történetek vannak benne, a harmadik meg azért, mert abban nagyon sok életrajzi vonatkozású dolog van, persze úgy tálalva, hogy az egy idegennek is érdekes legyen.

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni?

– Nem, nem gondoltam erre. A gyerekkorom nagy részét egy művelődési házban, azon belül is a könyvtárban töltöttem. Erről a korszakról több írásomban is megemlékezem. Abban az időszakban nagyon sokat olvastam, és az olvasás szeretete meg is maradt a mai napig. Írni viszont egészen későn, 45 éves korom körül kezdtem el. Akkor sem azért írtam, hogy egyszer könyvet készítsek belőle.
Aztán nagyjából 10 év múlva megmutattam egy írónak a meséimet, és ő biztatott arra, hogy vegyük elő a fiókból a kéziratot, és adjunk rá másnak is lehetőséget, hogy olvashassa a meséimet, verseimet. Hát, valahogy így kezdődött.

image-1394
– Mivel foglalkozol civilben?

– Jelenleg Németországban élek, de sokat járunk haza, mert a családunk és a 3 hónapos kisunokánk Magyarországon él. Néhány éven belül viszont szeretnénk hazaköltözni és egy kis zalai falucskában élni és dolgozni.

– Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Nem, erre nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy volt egy kutyusunk, és az ő életéről írtam, pontosabban írtam róla, vele egy történetet.
Az, hogy komolyabban foglalkozzam az írással az nem egy döntő pillanat műve volt, inkább a sok pozitív visszajelzés miatt kezdtem el azon gondolkodni, hogy talán komolyabban kellene ezt csinálni. Ez már kicsit későbbi történet, amikor egy közösségi oldalon kezdtem el megmutatni az írásaimat, napi morgolódásaimat, humoros történeteimet. Ezeknek egy része bele is került a novelláskötetbe.

– Kik a példaképeid?

image-1395
– Olvasmányélményeim alapján Fekete István az első számú példakép. Amikor a könyveit olvasom, mindig csodálattal tölt el a stílusa, az egyszerűsége és a tökéletes természetleírásai. Aztán szívesen olvasok  Mikszáthot, Móriczot, mert nagyon közel áll hozzám az a kor, amiről az ő novelláik, reményeik szólnak.
És jó lenne, ha olyan gyönyörűen tudnék írni, mint Tamási Áron, vagy olyan utánozhatatlanul, mint Janikovszky Éva.

– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz?

– Van egy kis dolgozósarkom, általában ott, és rögtön a számítógépen szoktam írni. Viszont vannak kivételek. Például, amikor az erdei séta közepén jut eszembe egy versike, akkor ott pötyögöm be a telefonba, vagy ha a hosszú és unalmas autózás közben, akkor ott írom le, egy füzetbe. Persze a vége mindig az, hogy a számítógépbe is bepötyögöm, hiszen ma már az írók nem mászkálnak vaskos kéziratkötegekkel a kiadóhoz vagy a nyomdába.

– Hogyan választod ki a témáid?

– A témáim általában a földön hevernek. Vagy a faágakon, vagy épp a baromfiudvarban. Esetleg egy bevásárlás közben, vagy amikor itthon a vízóraleolvasót várom.
A gyerekeknek szánt mesék témáit általában az őket körülvevő világ adja. A mesékben igyekszem megtanítani azokat a hétköznapi dolgokat, amik fontosak a gyermekek számára. Hogyan születik a kiscsibe, hogyan készül a kenyér, vagy például, hogy miért fontosak a barátok, és miért segítsünk annak, aki rászorul.
A novelláskötet témái a való életemből adódnak, vagy épp azokról a dolgokról írok, amik foglalkoztatnak.
Ezek a gondolatsorok többnyire nem arra készültek, hogy megváltsam a világot velük, inkább csak arra, hogy szórakoztassa a nagyérdeműt.
Ebben  mai zűrös és túlságosan is zaklatott, modern világban mindenkinek jól esik kikapcsolódni, és lazítani egy  könyv olvasásával.
Legalábbis ezt remélem.:-)

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

image-1396
– Mint írtam is már, nálam sokszor a helyzet hozza az írást, és nem az íráshoz teremtem meg a helyzetet, hangulatot.
Van amikor leülök ide a géphez dolgozni, de amire beindul a gép, eszembe jut valami megírnivaló, és akkor félreteszem a munkát és írok.
Általában azért kell, hogy egyedül legyek, és ne szóljon sem zene, sem más mellettem, de ha van a szobában valaki, aki nem szól hozzám pár óra hosszat, akkor is elkészülhet egy novellácska. Ha közbeszól, kizökkenek, de általában gyorsan visszazuhanok újra. Nagyon ritkán van, hogy este későn, vagy éjjel írok, de ez tényleg ritka, mert az álmosság általában győzedelmeskedik az írói hajlamokon. 😀

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Csak azt, hogy nyerjünk a lottón. Tudom, ez elcsépelt, és lejárt lemez, de nekünk a hazaköltözést jelentené, és ebben a  pillanatban ennél fontosabb és erősebben kívánt dolgot nem tudok mondani. Mondjuk, ha esetleg elég sokat nyernénk, akkor megvennék egy nyomdát, felvennék néhány profi munkatársat és csinálnék egy könyvkiadó céget. Remélem a kedves jótündér is olvasni fogja ezt az interjút… 😀

 

Ági könyveit megtalálod a honlapján: http://www.skolikagnes.hu

A sorsfordító történelem – interjú Tomcsik Nórával

Hogyan alakítja az egyén életét a történelem? Érdemes lehet-e egy szegény fiú egy grófkisasszony szerelmére?

Ismerkedj meg egy tehetséges fiatal íróval, Tomcsik Nórával, aki a filmes szakmából tört be az irodalmi életbe…

– Mesélj egy kicsit a könyvedről! Kikhez szól?

image-1342
– A könyvem, A változások kora egy négy kötetből álló regénysorozat bevezető része.  Elsősorban a fiatalokhoz szól, hisz a történet leginkább a felnőtté válásról szól, és persze mindenről, ami csak egy fiatal életében fontos lehet: szerelem, barátság, karrier, dilemmák, kételyek, ábrándok. Mindez az 1910-es évek viharos évtizedében játszódik, fő helyszíne a vidéki Anglia. Az eddig megjelent első rész arról szól, hogy a főhős, Henry, aki szegény sorban nőtt fel, hogyan próbál meg előrébb jutni a világban, hogy így méltóvá váljon szerelme, a grófkisasszony Sarah kezére. Valamint fontos szerep jut George-nak, az arisztokrata fiúból lett papnövendéknek, aki Henry legjobb barátja. Kettejük útkereséséről, küzdelmeiről szól a könyv, miközben több fontos történelmi esemény is megemlítődik, melyek, így vagy úgy, de hatással vannak a szereplőkre. A négy kötetben egyébként fontos szerepet kap a szerelem, hisz tulajdonképpen ez Henry tetteinek legfőbb mozgatója, valamint George-nak is meg kell küzdenie majd érzelmeivel. A most íródó második kötetben fontos szerep jut majd a világháborúnak, de majd a háború utáni nagy változásokkal is foglalkoznak az utolsó kötetek.

– Milyen stílusban írsz?

– Azt hiszem a stílusom még nem annyira kiforrott. Mivel film szakos voltam, ezért talán jobban ki vagyok hegyezve a cselekményre, motivációkra, helyzetekre, és nem írok például hosszú tájleírásokat..

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyvet fogsz írni?

– Szerettem volna. 🙂 Tíz évesen írtam az első mesekönyvemet. Dinoszauruszokról szólt, és kétrészes lett. De az első mesémet még ennél is előbb írtam.

– Mivel foglalkozol civilben?

– Recepciós vagyok.

image-1343
– Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Nem. Kicsi voltam. Mindig nagy volt a fantáziám, álomvilágban éltem. Sokat meséltem.

– Kik a példaképeid?

– Tolkien, a világteremtése szerintem páratlan. Ráadásul olyan mély mondanivalókat rejtenek a történetei, hogy az sok írónak példa lehet. Szeretem még Dickens világát, és közel állnak hozzám a Realizmus írói is.

– Van saját írói zúgod, ahová elvonulsz?

– Csak az ágyam. Bekucorodok a sarokba a takaró alá, egy jó meleg tea, vagy kakaó, és már lehet is írni. 🙂

– Hogyan választod ki a témát?

– Bár sosem gondoltam úgy, hogy érdekel a történelem, mégis valahogy ezek a témák fognak meg. Ez a regénysorozat is tulajdonképpen történelmi. A jövőben tervezek majd egyet, ami a francia forradalom idején játszódik, valamint szeretnék írni Szent Istvánról és Szent Imréről egy könyvet. Persze ezekhez még sok kutatómunka kell. A változások kora esetében főleg az terelt erre, hogy szerettem volna, ha van valami sorsfordító a történetben. Valami külső tényező, ami mindent felülír. A világháború szerintem ilyen lehetett. Ezért helyeztem ebbe a korba a cselekményt, ami eredetileg a XIX. század végén játszódott volna.

– Hogyan készülsz fel az adott korból?

– Sok történelmi portált olvastam. Kigyűjtöttem néhány fontos eseményt, de utána néztem a ruháknak, fényképeket keresgéltem, filmeket néztem, vagy könyveket olvastam, amik ugyanebben a korban játszódnak.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Van egy zenelistám, ami segít a megfelelő hangulatba kerülni. De amikor elkezdtem a 2. kötetet, akkor sok háborús filmet és könyvet olvastam, hogy amennyire lehet, beleélhessem magam azokba az időkbe, abba a lelkiállapotba. Egyébként egészen hamar beleélem magam mindenbe, szóval néha teljesen meghatározza a napomat az aktuálisan írt fejezet hangulata.

– Ha kívánhatnál egy jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Sok mindent kívánhatnék, ami jó a világnak, és sokszor kívánok is. De most nem ezt szeretném ideírni. Azt kívánnám, hogy Párizsban élhessek egy manzárd tetőtéri lakásban, nem messze a Sacré Coeurtől, főállásban forgatókönyveken dolgozhassak, miközben írhatnám a regényeimet. 🙂

 

Olvass többet Nóráról a http://vilagegykonyv.wixsite.com/norikonyvek oldalon!

Tomcsik Nóra A változások kora című regénye kapható a Libri és a Bookline üzleteiben, e-könyvként pedig a szerzőtől vásárolható meg a vilagegykonyv[kukac]gmail[pont]com emailcímen.

 

Gwendolyn – így kezdődik a történet

image-1348
Homokszínű vászonba kötött, dísztelen, vékony könyvecske. Annak idején a szekreterben leltem rá, a szobámban – talán azért tette oda valaki, hogy én feljegyezhessem benne az emlékeimet, most pedig ide csente be nekem egy jóakaró. Kissé érdes tapintású, mint a ház mögötti kis kert esőkoptatta kőpadjai, a színe pedig a part hegyes, vad szikláinak a színére emlékeztet – egy borongós, napfénytelen, magányos délutánon.

Látszatra egy egyszerű, jelentéktelen könyv, pontosan olyan, mint azok, amelyekbe a számadások kerülnek: a háztartási kiadások és mindennapos beszerzések jegyzéke, a cselédek és szolgálók bérének pontos elszámolása, ahogyan a ház lelkiismeretes ura vagy a birtok intézője gondosan, napról napra vezeti, hogy egyetlen penny se kóborolhasson el, őrizetlen bárányka módjára, észrevétlenül.

A naplóm.

Leheletnyi kamilla-, geránium- és fodormentaillat érzik rajta, minthogy gyakorta a kertből visszatérve vettem a kezembe; gondolataim sürgető folyóárjának biztos medréül szolgált, ahogy lejegyeztem benne emlékeimet. Magam kanyarítottam a felső sarkába a kalligrafikus „Gwendolyn” feliratot, amikor tulajdonomba vettem. Elég most egyetlen rávetett pillantás, hogy felidézze a sercegő fehér lúdtollat, amint sorról sorra veti a szépiával rajzolt vonalakat a drapp-fehér papírra; a repkénnyel, borostyánnal befuttatott egyszintes ház előtti kis bokros parkot s a hozzá felvezető kavicsos kocsiutat, amelyre asztalomnál ülve, írás közben éppen ráláttam; az ablakom előtt elröppenő, csivitelő, cserregő madárcsapatok szárnysuhogásának megnyugtató hangját; de még a friss vajjal megkent kétszersült ízét is előcsalogatja a délutáni tea mellől – ami egy ilyen puritán könyvecskétől már-már a Példabeszédek körébe illő csodának tűnik.

Történnek-e csodák egyszerű halandókkal is?

Minden bizonnyal.

Sok bátorságra, s nem kevés erőre van szükségem, hogy szembenézzek a múltammal. Fájdalmasnak ígérkezik ez az emlékezés: annyi sebet szakít fel, amelyet gyógyultnak hittem!

(A történet első részletét itt találod!)

Gwendolyn – romantikus kisregény a 19. századi Angliából… Olvass róla többet!

Egy író kifordíthatja sarkaiból a világot – interjú T. C. Langgal

T. C. Lang (Lang Tünde) nem mindennapi anyuka – három gyermeke mellett egy izgalmas regény megjelenése felett is bábáskodott. Vele készítettem interjút, amelyben írói kulisszatitkai közül is elárul egyet-mást…

image-1333
– Mesélj egy kicsit a könyvedről!

A Lámpás nyomában egy misztikus-szerelmes regény, romantikus kalandregény, célom vele a szórakoztatás. Főszereplője egy hétköznapi lány, Sarah, aki rábukkan egy, a Mennyen kívül rekedt angyalra. Ronaelnek, az angyalnak vissza kell szereznie az Alvilágból az ellopott Lámpást, de ahhoz, hogy lejuthasson, előbb fel kell kutatnia a Földön rejtőzködő Lovasokat – a számára ismeretlen, emberi világban való eligazodáshoz pedig a lány segítségét kéri. A kalandok az Egyesült Államokban kezdődnek, érintenek egy francia villát, a földrengés sújtotta Haitin folytatódnak, ezt követően a napsütötte Miamiba vezetnek, majd a török tengerpartra, és egy ausztráliai család otthonában végződnek. Persze csak a földiek. A cselekmény előrehaladtával Sarah vonzalma egyre inkább elmélyül Ronael iránt, akit viszont nem lehet egykönnyen elbűvölni. A kalandok és az érzelmek ugyanolyan hangsúlyosak, ezek mellett pedig vicces jelenetek, néhol szinte horrorba hajló, borzongató elemek, illetve egy csipet erotika fűszerezi a regényt. Igyekeztem a valóságba szőni a történetet, hogy az olvasó a misztikus szál ellenére is elhiggye, akkor és ott akár úgy is megeshetett. Habár bibliai tanokat használtam alapnak, azoktól teljesen elrugaszkodtam: az én angyalaim nem makulátlanok, Luciferem nem minden gonoszság forrása, az apokalipszis lovasai között nincs éhínség, ellenben van viszály, az általam kreált pokol nem minden szeglete borzasztó, és egy alternatív teremtéstörténetet is alkottam. Azt vallom, hogy egy író kifordíthatja a világot a négy sarkából, arra azonban ügyelnie kell, hogy a változtatások belesimuljanak a történetbe.

Ide kattintva beleolvashatsz a regénybe!

– Gyerekkorodban gondoltad volna, hogy egyszer könyveket fogsz írni?

– Gyerekként űrhajós szerettem volna lenni, aztán búvár, majd rendőr, kicsit nagyobbacskaként tolmács vagy pszichológus, végül továbbtanuláskor az idegenforgalom mellett döntöttem. Ezek elég távol állnak az írástól. Viszont már egészen kicsiként is a saját történeteimmel szórakoztattam az öcsémet esténként, és másokhoz hasonlóan én is belefogtam tiniként egy-egy „regénybe”. Hazudnék, ha azt állítanám, nem álmodoztam egy saját könyvről…

– Mivel foglalkozol civilben?

– Menedzserasszisztensként dolgozom, de jelenleg babázással töltöm minden időmet; decemberben született meg a harmadik gyermekem.

Emlékszel a döntő pillanatra, amikor elhatároztad, hogy írni fogsz?

– Kristálytisztán. 🙂 2010 szeptemberének első napjaiban jött el ez a pillanat. Már érett egy ideje, egyre jobban éreztem a késztetést az írásra. Mindig is vonzódtam a természetfelettihez, a megmagyarázhatatlanhoz, a varázslathoz, az angyalok és démonok világához, így a sztori adta magát: egy lány beleszeret egy angyalba, az apokalipszis lovasai pedig akadályozzák őket céljuk elérésében. A főbb mérföldkövek hamar összeálltak a fejemben. Leültem a gép elé és… csak bámultam a monitort. Egy karaktert sem tudtam leütni. Hogy álljak neki? Elkezdtem kutatni az interneten, és kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nehezére esik elkezdeni egy történetet. A jelenségnek neve is van: rettegés a fehér papírtól. Sok híres író is küzd vele. Én úgy cseleztem ki az agyamat, hogy ütöttem fél oldal krikszkrakszot, így azt hitte, hogy már szerepel a lapon valami értelmes. Nálam bevált ez a módszer, utána csak úgy pattogtak az ujjaim a billentyűzeten!

image-1334
– Kik a példaképeid?

– Margit Sandemo könyveit imádom, a Jéghegyek népe című könyvsorozata nagy hatással volt rám. Az írónő fantasztikusan csűri-csavarja a szálakat, és teljesen hihetően ágyazza a természetfelettit a valóságba.

– Van saját írói zugod, ahová elvonulsz?

– A kanapé tökéletesen megfelel számomra: ölembe kapom a gépet, aztán már pötyögök is. Néha elvonulok a hálószobába, odakucorodok az ágyra, és ott folytatom a történetet.

– Hogyan választod ki a témáid?

– A téma egyszerűen adja magát, csak úgy bevillan. Vagy megálmodom. A legjobb ötleteim valahol az ébrenlét és az álom határán születnek.

– Hogyan teremtesz magadnak optimális hangulatot az íráshoz?

– Ahhoz, hogy írni tudjak, nyugalomra és csendre van szükségem, szeretem „hallani” a saját gondolataimat. Ingerült leszek, ha kirángatnak a történetből, amibe belemerültem – ha egyáltalán észreveszem, hogy szólnak hozzám, mert olykor annyira belefeledkezem az alkotófolyamatba, hogy megszűnik számomra a külvilág. Úgyhogy megvárom, amíg a gyerkőcök elfoglalják magukat, alszanak vagy nagyszülőznek. Elfogyasztok egy csésze kapucsínót, amíg visszaolvasom az utolsó oldalakat, aztán belevetem magam az írásba. Néha zenét is hallgatok, egyes jeleneteknél inspirál.

– Írsz, cipeled a marketing terheit, blogolsz, interjúkat készítesz, olvasol – mindezt a család mellett. Hogyan jut időd mindenre?

– Szerencsés vagyok, mert a férjem mellettem áll. Egy támogató társ nélkül mindezt sokkal nehezebb lenne megvalósítani. Sokszor éjszakába nyúlóan dolgozom a gép előtt, napközben pedig igyekszem az „üresjáratokat” kihasználni. Például szoptatás közben nem bambulok a nagyvilágba, vagy meredek a képernyőre, hanem felcsapok egy könyvet. Ha szerencsém van, akkor a fiam nem rúgja ki a kezemből. 🙂 Az írás ideiglenesen háttérbe szorult a család és a marketing előtérbe kerülése miatt, de az ötletek folyamatosan gyűlnek, finomodnak a körvonalak. Bízom benne, hogy hamarosan összehangolódik a kicsik napirendje, és ismét belevethetem magam az írásba!

– Ha kívánhatnál a jó tündértől valamit, mi lenne az?

– Egészséget. Ha az van, akkor lehet tenni a boldogságunkért, a boldogulásunkért, az álmainkért, a környezetünkért.

 

T. C. Lang A Lámpás nyomában című regényéről és további érdekességekről

olvashatsz T. C. Lang hivatalos honlapján: http://tclang.hu/

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom

Honlap alap: WordPress ---- Sablon: Giftidea WordPress Theme ---- Készítés, működési támogatás: Egeszseghonlapok.hu