(Az előző részt itt találod.)
Kedvenc helyemen töltöttem a délelőtt nagy részét, a parti nagy szikla tövében, ahol sokadik képemet kezdtem meg a hullámzó tengerről, a távolban fenségesen elúszó nagy kétárbocos vitorlásról, és a kövek között ugrándozó, mókás külsejű lundákról. Hamarosan szemlélője is akadt művészetemnek: a nemes úr szolgája, akivel együtt láttam a minap. Illendően köszöntött, s elmondta, hogy ura megbízásából minden délelőtt errefelé járatja meg a kutyákat, remélve, hogy velem összetalálkozik, s a gróf úr üdvözletét átadhatja nekem. S azzal, amerről érkezett, ugyanarra távozott is, a hat vagy nyolc vadászkopó élénk csaholásával kísérve. Alig ocsúdtam fel e meglepetésből, s kezdtem ismét rajzom csinosításába merülni, amikor maga a gróf jelent meg egy büszke tartású pej lovon léptetve.
– Miss Dougherty…
Felálltam, s meghajoltam előtte.
– Milyen szép munka, ízléses, részletgazdag, ámde mértéktartó – pillantott vázlatom fölé. – Önben figyelemre méltó tehetség lakozik.
– Gróf úr kissé túloz…
– Ó, cseppet sem! Sokfelé megfordultam a világban, számos művésszel ismerkedtem meg, így értek valamit az alkotás nyelvén. Bárcsak ilyen gyönyörű rajzok díszíthetnék szalonom falát! Ó, bocsásson meg, be sem mutatkoztam még. Nevem Jonathan Hartley, nemrég költöztem Windhambe. Még igen lefoglal új otthonom lakályossá s kellemessé tétele, de talán remélhetem, hogy a közeljövőben vendégül láthatom önt?
– Uram – kezdtem, mélyen elpirulva, s a szavakat keresgélve –, ajánlata mélységesen megtisztelő, ámde félek, nem fogadhatom el.
– Talán valami olyasféle oka van, amin segíteni lehet…
– Nem, uram, ezen aligha. Anyám szigorúan őriz engem, s bizonyosan tudom, hogy nem engedne sehová.
– Természetesen édesanyjával együtt szeretném meghívni…
– Ó, ne! – szóltam közbe, magam is meglepődtem hirtelen hevességemen. – Kérem, ne tegye! Ha anyám megtudná, hogy bárkivel találkoztam, ezentúl a partra sem engedne sétálni.
– Eszerint tehát remélhetem, hogy sétáim során találkozhatom még önnel… Miss Dougherty?
Olyan elbűvölően mosolygott rám, hogy a szavam is elakadt. Finoman meghajolt, további szép napot kívánt, s elindult vissza Windham felé. Egy darabig csak ültem kábultan, s bámultam a partot, amerre eltűnt; nem tudtam szabadulni a hatása alól. Mondhatatlanul boldognak éreztem s érzem magam, habár különösebb okom nincs rá, hogy reménykedjek, de az érzések hulláma teljességgel elöntött attól a perctől kezdve, s betölti elmém minden zugát. Az ifjú gróf annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam tovább rajzolni, sétálgatnom kellett, hogy összeszedjem gondolataimat, s kissé lenyugodjak. Oly különös és meglepő ez a történet, hogy magam is alig tudom elhinni, hogy megtörtént!
A nap további részében ábrándjaimba merültem, s emlékeimen töprengtem. Csak jóval később jutott eszembe, mily kevéssé volt illendő ez a beszélgetés egy ifjú leány s egy idegen úr között, de azt hiszem, senki sem látott minket, s így kettőnk titka marad ez a véletlen találka.
Július 4.
Már hajnalban szerettem volna kiszaladni a partra, de meggyőztem magam arról, hogy ez mégis csak esztelenség volna. Délelőtt azonban, amint tehettem, összepakoltam krétáimat, s már indultam is. Anyám fehér kötényt kötött maga elé, s mielőtt a veteményesbe indult volna, hogy borsót, salátát vagy valamilyen virágot szedjen Rosalyn társaságában, megjegyezte, hogy Edwardot várjuk ma ebédre, s ezért ne késsek el. Szegény unokabátyám s egykori ajánlatának emléke oly mélyről derengett már csak fel, hogy szinte fel sem fogtam szavai értelmét.
Az egész délelőttöt kint töltöttem, de reményeimben csalatkoznom kellett. Sem a gróf, sem más emberfia nem járt a kietlen, szélfútta parton rajtam kívül. Egy kutyafalka csaholása hallatszott csupán a csalitos irányából, s ebből kitaláltam, hogy a társaság bizonyára vadászaton vett részt.
Szerfelett csalódottan tértem haza. Túl sokat reméltem! Arra azért ügyeltem ebéd alatt, hogy a többiek ne vegyenek észre rajtam semmiféle érzelmet, s azt hiszem, ez sikerült is. Nem volt könnyű úgy tennem, mintha kevéssé érdekelne a beszámoló, amelyet Edward tartott az új jövevényről, aki két évadra bérelte ki a Windham-kúriát.
– Különc embernek tartják a faluban – jegyezte meg, miközben belekanalazott a cseresznyekompótjába. – Állítólag nincs nagyobb szenvedélye a vadászatnál, s a mi vidékünkre is a közeli erdőségek vonzották.
Mindez megerősíti délelőtti tapasztalataimat.
De jaj! Hiú reményeket dédelgetek-e, amikor azt kívánom, bárcsak érezne vonzalmat irányomban?
Olvass többet a történetről: http://www.velenceirita.hu/gwendolyn/
Hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz 🙂
