(Az előző részt itt találod.)
A délután egy részét sétával töltöttem a napsütötte parton, amely valósággal fehérlett a temérdek madártól: sirályoktól, jégmadaraktól, melyek az apály után a parton maradt tengeri hordalékban, a törött kagylóhéjak és tollak között válogattak, vagy csak a sziklákra szálltak le tollászkodni. Edward egy idő után csatlakozott hozzám, már szeretett volna beszélgetni velem, mondta. Sétánk során sokféle témáról ejtettünk szót, de úgy ítéltem meg, ezek egyike sem bírt olyan fontossággal, amely indokolná Edward részéről ezt a hirtelen támadt, sürgető közlésvágyat. Röviden szólva: úgy éreztem, valami másról van szó, amit meg akart osztani velem, de valami okból mégsem tette.
Hazafelé megint utamba akadt a tegnapi szerencsétlen bolond. Tőlünk távolabb, a mező felől szaladt át az úton, integetett nekem, és azt kiabálta:
− Camelia, Camelia!
− Hallotta ezt? − fordultam hirtelen Edwardhoz. Arca némi zavart árult el, és valamit dünnyögött, amit nem értettem.
Azóta is ezen töprengek. Érthetetlen! Miért nevezett engem Cameliának? Anyámat hívják így – ennyire hasonlítanék az ő fiatalkori alakjára?
Ó, szinte el is feledtem már azt a napot! – de most éppoly élénken látom magam előtt a fényben fürdő sziklákat és Edward meglepettségét, mintha mindez csupán a minap történt volna.
Milyen különös, elveszett érzés kerített hatalmába akkoriban! Most, ahogy újraolvasom a naplómat, mindez visszatér hozzám, és átitat, mint valamiféle édes-bús nosztalgia. Megmagyarázhatatlan, hogy miért töltik el az embert múltjába révedve kellemes érzetek még akkor is, ha a felidézett képek és gondolatok koránt sem oly szívesen látottak? Talán igaza volt Edwardnak: az idő végül mindent megszépít?
Furcsa érzés visszaröppenni ebbe az időbe. Ha vissza tudnám forgatni ide az idő kerekét, vajon megtenném? És ha megtenném, hogyan döntenék?
Szeptember 3.
Reggeli közben elmeséltem anyámnak az előző este történteket. Csupán rám emelte a tekintetét, azután visszatért a szalonnás omlettjéhez, és egyetlen további szót sem szólt. Rosalyn is némán tett-vett körülöttünk, egy csokor friss virágot rendezgetett egy fehér porcelánvázában, hiába próbáltam elfogni a tekintetét.
Kezdem roppant furcsán érezni magam. A környezetemet, a tárgyakat és a tájat már megszoktam − nem ment egyhamar, hiszen tizenkét év után mind teljesen ismeretlennek tűnt fel előttem −, ám a körülöttem élő emberek mintha egyre kevésbé volnának érthetőek számomra − beleértve Edwardot is, aki egyébként olyan számomra, mintha a testvérem volna.
Elkezdtem rendbe tenni a kertet. Úgy tűnik, senkit sem érdekel, hogy az összes ágyást ellepte a tyúkhúr meg a többi gyom és gyógynövény, amelyekről a kolostorban tanultunk, csak engem. De talán nem is baj. Most végre hasznosíthatok néhány fogást a való életben is. Mennyivel élvezetesebb a magam örömére dolgozni, mint a zord nővérek szikár utasításai szerint! Hmm, és a mai vacsorához már mentaszószt is készíthet Rosalyn, annyi borsmentát találtam…
(A folytatást itt olvashatod.)
