Havi írások: január 2017

Gwendolyn 6. rész

(Az előző részt itt találod.)

image-1300
Július 3.

Kedvenc helyemen töltöttem a délelőtt nagy részét, a parti nagy szikla tövében, ahol sokadik képemet kezdtem meg a hullámzó tengerről, a távolban fenségesen elúszó nagy kétárbocos vitorlásról, és a kövek között ugrándozó, mókás külsejű lundákról. Hamarosan szemlélője is akadt művészetemnek: a nemes úr szolgája, akivel együtt láttam a minap. Illendően köszöntött, s elmondta, hogy ura megbízásából minden délelőtt errefelé járatja meg a kutyákat, remélve, hogy velem összetalálkozik, s a gróf úr üdvözletét átadhatja nekem. S azzal, amerről érkezett, ugyanarra távozott is, a hat vagy nyolc vadászkopó élénk csaholásával kísérve. Alig ocsúdtam fel e meglepetésből, s kezdtem ismét rajzom csinosításába merülni, amikor maga a gróf jelent meg egy büszke tartású pej lovon léptetve.

– Miss Dougherty…

Felálltam, s meghajoltam előtte.

– Milyen szép munka, ízléses, részletgazdag, ámde mértéktartó – pillantott vázlatom fölé. – Önben figyelemre méltó tehetség lakozik.

– Gróf úr kissé túloz…

– Ó, cseppet sem! Sokfelé megfordultam a világban, számos művésszel ismerkedtem meg, így értek valamit az alkotás nyelvén. Bárcsak ilyen gyönyörű rajzok díszíthetnék szalonom falát! Ó, bocsásson meg, be sem mutatkoztam még. Nevem Jonathan Hartley, nemrég költöztem Windhambe. Még igen lefoglal új otthonom lakályossá s kellemessé tétele, de talán remélhetem, hogy a közeljövőben vendégül láthatom önt?

– Uram – kezdtem, mélyen elpirulva, s a szavakat keresgélve –, ajánlata mélységesen megtisztelő, ámde félek, nem fogadhatom el.

– Talán valami olyasféle oka van, amin segíteni lehet…

– Nem, uram, ezen aligha. Anyám szigorúan őriz engem, s bizonyosan tudom, hogy nem engedne sehová.

– Természetesen édesanyjával együtt szeretném meghívni…

– Ó, ne! – szóltam közbe, magam is meglepődtem hirtelen hevességemen. – Kérem, ne tegye! Ha anyám megtudná, hogy bárkivel találkoztam, ezentúl a partra sem engedne sétálni.

– Eszerint tehát remélhetem, hogy sétáim során találkozhatom még önnel… Miss Dougherty?

Olyan elbűvölően mosolygott rám, hogy a szavam is elakadt. Finoman meghajolt, további szép napot kívánt, s elindult vissza Windham felé. Egy darabig csak ültem kábultan, s bámultam a partot, amerre eltűnt; nem tudtam szabadulni a hatása alól. Mondhatatlanul boldognak éreztem s érzem magam, habár különösebb okom nincs rá, hogy reménykedjek, de az érzések hulláma teljességgel elöntött attól a perctől kezdve, s betölti elmém minden zugát. Az ifjú gróf annyira elvarázsolt, hogy nem tudtam tovább rajzolni, sétálgatnom kellett, hogy összeszedjem gondolataimat, s kissé lenyugodjak. Oly különös és meglepő ez a történet, hogy magam is alig tudom elhinni, hogy megtörtént!

A nap további részében ábrándjaimba merültem, s emlékeimen töprengtem. Csak jóval később jutott eszembe, mily kevéssé volt illendő ez a beszélgetés egy ifjú leány s egy idegen úr között, de azt hiszem, senki sem látott minket, s így kettőnk titka marad ez a véletlen találka.

 

Július 4.

 Már hajnalban szerettem volna kiszaladni a partra, de meggyőztem magam arról, hogy ez mégis csak esztelenség volna. Délelőtt azonban, amint tehettem, összepakoltam krétáimat, s már indultam is. Anyám fehér kötényt kötött maga elé, s mielőtt a veteményesbe indult volna, hogy borsót, salátát vagy valamilyen virágot szedjen Rosalyn társaságában, megjegyezte, hogy Edwardot várjuk ma ebédre, s ezért ne késsek el. Szegény unokabátyám s egykori ajánlatának emléke oly mélyről derengett már csak fel, hogy szinte fel sem fogtam szavai értelmét.

Az egész délelőttöt kint töltöttem, de reményeimben csalatkoznom kellett. Sem a gróf, sem más emberfia nem járt a kietlen, szélfútta parton rajtam kívül. Egy kutyafalka csaholása hallatszott csupán a csalitos irányából, s ebből kitaláltam, hogy a társaság bizonyára vadászaton vett részt.

Szerfelett csalódottan tértem haza. Túl sokat reméltem! Arra azért ügyeltem ebéd alatt, hogy a többiek ne vegyenek észre rajtam semmiféle érzelmet, s azt hiszem, ez sikerült is. Nem volt könnyű úgy tennem, mintha kevéssé érdekelne a beszámoló, amelyet Edward tartott az új jövevényről, aki két évadra bérelte ki a Windham-kúriát.

– Különc embernek tartják a faluban – jegyezte meg, miközben belekanalazott a cseresznyekompótjába. – Állítólag nincs nagyobb szenvedélye a vadászatnál, s a mi vidékünkre is a közeli erdőségek vonzották.

Mindez megerősíti délelőtti tapasztalataimat.

De jaj! Hiú reményeket dédelgetek-e, amikor azt kívánom, bárcsak érezne vonzalmat irányomban?

 


Olvass többet a történetről: http://www.velenceirita.hu/gwendolyn/

A kisregény e-book formában rendelhető meg,

Hamarosan nyomtatásban is olvasható lesz 🙂

 

Kövesd a megjelenéssel kapcsolatos híreket Facebook oldalamon is:

Gwendolyn 5.

image-1292
(Az előző részt itt találod.)

1871. június 28.

Mai sétám során két meglepetés is ért. Az egyik, hogy a parton nem voltam egyedül. Egy lovas úr s egy másik, aki bizonyára a szolgája, jött velem szemben. Ők láthatólag egyáltalán nem csodálkoztak (velem ellentétben) azon, hogy ezen a kietlen parton más is sétál rajtuk kívül. Elhaladtukban megfigyelhettem, hogy a lovon ülő úr igen jómódúan van öltözve, s külseje is elég megnyerő volt, nem beszélve a pompás lóról, amilyenhez hasonlót ritkán láttam.
A másik meglepetés – az elsőnél is nagyobb – akkor ért, amikor kis idő elteltével visszatért az úr szolgája, s kérdezősködni kezdett rólam. Én igen furcsállottam a dolgot, de ő közölte, hogy a gazdája egy nagy uraság, s ő kérdezteti, hogy kinek a lánya vagyok, s hol lakom. Nem gondoltam semmi rosszra, s megválaszoltam e kérdéseit. Talán nem jól tettem?
Sokat töprengtem azon, vajon anyámnak tegyek-e említést az esetről. Féltem azonban, hogy megszid, amiért szóba álltam egy idegennel, így nem szóltam neki semmit. Cameliának viszont beszámoltam róla, s kértem, írja meg, ha bármi elképzelése lehet az illető úr kilétéről.

Július 1.

Levelet kaptam a húgomtól, s ebből megtudtam, amit Frasellyben már mindenki tud: a tőlünk fél mérföldre levő Windham House-nak új bérlője van, egy fiatal nemes úr, aki tízfős háztartásával érkezett, valahonnan Cornwallból. Az urat már látták többször is a faluban, a kovácsot kereste fel, hogy maga intézkedjen lovai patkoltatásáról, és intézőjével a piacot járta körbe, hogy háza ellátásáról megfelelőképpen gondoskodjék. Elegáns és tekintélyes úrnak látszik, a nevét azonban nem tudja senki. Milyen különös, hogy ezen a kietlen parton sétált, s én éppen összetalálkoztam vele!
Délután ki is mentem a partra, azzal a hiú reménységgel, hogy viszontláthatom. Vagy egy órát járkáltam fel és alá a sziklás ormon, de mindhiába. Nem is tudom, miért szerettem volna, ha ez a találkozás megismétlődik. Képzeletemet és gondolataimat az ismeretlen gróf köti le, s találgatom irántam való érdeklődése okát.

 

(A folytatást itt olvashatod.)

Gwendolyn 4. rész

(Az előző részt itt találod.)

image-1287
Szeptember 2.

A délután egy részét sétával töltöttem a napsütötte parton, amely valósággal fehérlett a temérdek madártól: sirályoktól, jégmadaraktól, melyek az apály után a parton maradt tengeri hordalékban, a törött kagylóhéjak és tollak között válogattak, vagy csak a sziklákra szálltak le tollászkodni. Edward egy idő után csatlakozott hozzám, már szeretett volna beszélgetni velem, mondta. Sétánk során sokféle témáról ejtettünk szót, de úgy ítéltem meg, ezek egyike sem bírt olyan fontossággal, amely indokolná Edward részéről ezt a hirtelen támadt, sürgető közlésvágyat. Röviden szólva: úgy éreztem, valami másról van szó, amit meg akart osztani velem, de valami okból mégsem tette.

Hazafelé megint utamba akadt a tegnapi szerencsétlen bolond. Tőlünk távolabb, a mező felől szaladt át az úton, integetett nekem, és azt kiabálta:

− Camelia, Camelia!

− Hallotta ezt? − fordultam hirtelen Edwardhoz. Arca némi zavart árult el, és valamit dünnyögött, amit nem értettem.

Azóta is ezen töprengek. Érthetetlen! Miért nevezett engem Cameliának? Anyámat hívják így – ennyire hasonlítanék az ő fiatalkori alakjára?

 

Ó, szinte el is feledtem már azt a napot! – de most éppoly élénken látom magam előtt a fényben fürdő sziklákat és Edward meglepettségét, mintha mindez csupán a minap történt volna.

Milyen különös, elveszett érzés kerített hatalmába akkoriban! Most, ahogy újraolvasom a naplómat, mindez visszatér hozzám, és átitat, mint valamiféle édes-bús nosztalgia. Megmagyarázhatatlan, hogy miért töltik el az embert múltjába révedve kellemes érzetek még akkor is, ha a felidézett képek és gondolatok koránt sem oly szívesen látottak? Talán igaza volt Edwardnak: az idő végül mindent megszépít?

Furcsa érzés visszaröppenni ebbe az időbe. Ha vissza tudnám forgatni ide az idő kerekét, vajon megtenném? És ha megtenném, hogyan döntenék?

 

Szeptember 3.

Reggeli közben elmeséltem anyámnak az előző este történteket. Csupán rám emelte a tekintetét, azután visszatért a szalonnás omlettjéhez, és egyetlen további szót sem szólt. Rosalyn is némán tett-vett körülöttünk, egy csokor friss virágot rendezgetett egy fehér porcelánvázában, hiába próbáltam elfogni a tekintetét.

Kezdem roppant furcsán érezni magam. A környezetemet, a tárgyakat és a tájat már megszoktam − nem ment egyhamar, hiszen tizenkét év után mind teljesen ismeretlennek tűnt fel előttem −, ám a körülöttem élő emberek mintha egyre kevésbé volnának érthetőek számomra − beleértve Edwardot is, aki egyébként olyan számomra, mintha a testvérem volna.

Elkezdtem rendbe tenni a kertet. Úgy tűnik, senkit sem érdekel, hogy az összes ágyást ellepte a tyúkhúr meg a többi gyom és gyógynövény, amelyekről a kolostorban tanultunk, csak engem. De talán nem is baj. Most végre hasznosíthatok néhány fogást a való életben is. Mennyivel élvezetesebb a magam örömére dolgozni, mint a zord nővérek szikár utasításai szerint! Hmm, és a mai vacsorához már mentaszószt is készíthet Rosalyn, annyi borsmentát találtam…

 

(A folytatást itt olvashatod.)

 

Gwendolyn – 3. rész

(Az előző részt itt találod.)

image-1276
Augusztus 27.

Eltelt egy pár nap, semmi figyelemre méltó nem történt a házban, így nem vettem kezembe a naplómat. Szilvát főztünk be Rosalynnel, rézlábasokat súroltunk, a konyhakertet meg a hátsó virágágyásokat gyomláltuk, aztán kitakarítottuk az éléskamrát – csupa jelentéktelen dolog, ami annyi váratlan fordulatot sem tartogatott, mint a rózsafüzér.

Voltaképp ma sem történt említésre méltó esemény Manor House-ban. Délelőtt, csakúgy, mint az elmúlt napokban, kisétáltam a partra. Csodáltam a hullámtaréjok szabályosságát, és mélyen beszívtam a friss, sós levegőt. Nagyon régen nem éreztem már ezt az illatot. Nem emlékeztetett konkrétan semmire, csupán a gyermekkoromra, mégis oly jó volt andalogni rajta. Talán azért, mert… igen, a szabadság képzetét társítom hozzá.

 

Szinte el is feledtem már, minő örömet éreztem, amikor oly sok év után, újra ott találtam magam a tengerparton. Borzongató érzés volt, borzongatóan szabad érzés! Szabadság… Mennyi képzetet kelt fel az emberben ez a szó! S mindezeket csak akkor tudja már értékelni, ha elveszítette őket.

 

Augusztus 31.

 Alig kanalaztam be zabpehelykásámat, amit egy kanálka friss szilvalekvárral édesítettem meg, máris fogtam a vázlatfüzetet és a ceruzákat, amelyeket Rosalyn hozott tegnap a vén Clarence bűbájos boltjából – ahol, állítása szerint, talán csak varázspálca nem kapható – és a hátsó kertbe telepedtem velük. Elő sem bukkantam egészen ebédig. Eldöntöttem ugyanis, hogy szobám megüresedett falait saját rajzaimmal díszítem fel. A különös kis kőtörpe lett első modellem, hosszan dolgozgattam rajta, míg minden árnyékolással és az arányokkal is elégedett nem voltam. Élethűen sikerült a rajz – túlságosan is. A komisz vigyor, amit most már a papírlapon is viszontláthattam, s bárhová magammal vihettem, valósággal bosszantott. Hirtelen ötlettel odaajándékoztam a bokrok tövében gyomlálgató Rosalynnek; úgy tűnt, örül neki, de valami olyasmit morgott, hogy ez a pofa emlékezteti őt valakire, akit soha többé nem szeretne látni az életben.

 

Szeptember 1.

– Gwendolyn, javításra vár néhány ágynemű – fordult hozzám anyám délelőtt, miután visszatértem a kertből, ahol parajt és burgonyát szedtünk Rosalynnel. – Ha van kedved, segíthetnél benne, nekem már görcsöt kapott a kezem a sok stoppolástól.

Habár szívesebben mentem volna vissza a levegőre, hogy rajzoljak egy csokorra való színes virágot a szobámba, mégis odatelepedtem a szalon ablaka elé, s amíg Rosalyn nem szólt, hogy feltálalta az ebédet – főtt húst parajmártással –, én kopott lepedőket és huzatokat foltozgattam, egyre a kinti napsütés után sóvárogva, s igyekezvén elnyomni magamban azokat a tiszteletlen gondolatokat, amelyekben a szigorú zárdafőnöknő és anyám között némi sajnálatos hasonlóság merült fel.

Délután azonban rögtön kisiettem a partra, és hosszú órákon át rajzolgattam.

Furcsa dolog történt ott velem, míg a sziklák övezte kis öblöt igyekeztem füzetemben megörökíteni. Egy különös emberke bukkant fel, zakója félregombolva, divatjamúlt kalapja a feje búbjára tolva. Vidáman, könnyed léptekkel kelt át a mezőn, és magában motyogott, miközben egy hervadt kis margarétát forgatott a kezében. Amikor a közelembe ért és meglátott, szája széles mosolyra húzódott, és megemelte idétlen kis kalapját. De ami ennél különösebb: Cameliának nevezett! Azután furcsán vihogva továbbhaladt. Bizonyára egy szegény bolond.

Vacsoránál megemlítettem az esetet anyámnak és Edwardnak, aki velünk töltötte az estét.

− Milyen különös, igazán − szólt anyám egyszerűen, és máris elkérte Edwardtól a roston sült krumplit. Edward a szeme sarkából vetett egy lopott pillantást anyám felé, aztán felém, de nem nyilvánított véleményt. Szeretném azt a következtetést levonni, hogy itt bizony valami titok lappang, de attól tartok, anyám és Edward pontosan tudja, ki lehet ez a furcsa kis emberke – és tudják, hogy bolond. Remélem, nem veszedelmes, mert ha eltiltanának a parti rajzolgatástól, azt nem bírnám ki… Most, hogy végre arra járhatok-kelhetek, amerre nekem tetszik!

(A folytatást itt olvashatod.)

 

 

Gwendolyn – 2. rész

(Az első részt itt találod.)

image-1274

Augusztus 19.

Tegnap körül sem néztem a szobámban. Milyen furcsa ezt leírni, hogy „a szobám”! A zárdai cellámat sokkal inkább magaménak éreztem – ami érthető, hisz ott töltöttem szinte az egész eddigi életemet. De mégis: ide köt minden.

Tulajdonképpen mi is az a minden? Hiszen csak anyám és Edward van nekem. Más rokonom, tudtommal, nincs is a világon.

Kellemes ez a délelőtti nap, ahogy besüt a délkeletre néző ablakomon. A függöny egy kicsit megszűri, és mókás, ahogyan a porszemek táncolnak a fényben, szabadon, mindenféle kötöttség és szabályok nélkül, mégis, mintha egy láthatatlan vezető irányítása alatt mozognának, teljes összhangban. Az Isteni Rendet juttatja eszembe, amely mindig oda irányítja teremtményeit, ahol lenniük kell. Hmm, talán egy-két dolog mégis hiányozni fog a kolostorból. Mivel töltöm majd a napjaimat? Dolgoznom nem szükséges, tanulni többé nem fogok. Megkérdezem majd anyámat, hogyan képzelte el az életünket.

Azt már elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni.

Kis kerek asztalkámat a szoba sarkából az ablakom elé állítottam, itt ülök most. Szemközt áll a vaskályha, a falak szinte üresek – de jól látható, hogy hosszú éveken át képeknek adtak helyet –, s van egy tükör, ami innen nézve éppen visszatükrözi az egyetlen megmaradt festményt: virágos mező felett röpdöső madarakat ábrázol.

A szobalányunkat Jilliannek hívják, kedves lány. Rajta kívül ketten vannak a háznál, közülük Rosalynre még emlékszem kisgyermek koromból. Anyám azt mondja, hamarosan el kell küldenünk egyiküket.

Edward eljött ma ebédre. Anyám megkérdezte tőle, nem költözne-e hozzánk a faluból Manor House-ba. Edward azt felelte, nem szívesen adná fel a házát, és különben is, majd’ mindennap jön hozzánk látogatóba.

Nem látom semmiféle okát, miért ne lakhatna nálunk; három üres szoba közül is választhatna. De ha nem tévedek, Edward ragaszkodik megszokott otthonához, amely, mint mondják, kényelmes és igen kellemes helyen áll Fraselly szívében. Lehet bármi egyéb oka döntésének? Tudomásom szerint unokabátyám nem kötelezte el magát senkivel. Vagy tévedek?

 

Augusztus 20.

A házunk mögött van egy kis park, amelyre nem is emlékeztem. Magas sövény szegélyezi az ösvényeket, van benne pár kőszobor, meg egy kis szökőkút, egészen belepte őket a moha. Az egyik szobor egy vigyorgó törpét formáz. Bárhová lépek, mindig engem figyel, de még nem döntöttem el, hogy rosszindulatúan, vagy éppen hogy vigyáz reám. Van néhány virágágyás is, de eléggé benőtte őket a gyom. Anyám azt mondja, a kertészünket nemrég el kellett bocsátanunk, és azóta senki nem foglalkozik a parkkal. Amikor felvetettem, hogy kedvem támadt rendbe tenni, anyám engedélyt adott rá: azt mondta, tegyem csak, ha úgy tartom jónak, ez a foglalatosság legalább kitölti üres óráimat.

Délután kisétáltam a közeli mezőre. Nagyon meleg volt az idő, lefeküdtem a fűbe, és néztem, ahogy az égen vonulnak a felhők. Hallgattam a tücsköket, és a zsongás majdnem elnyomott. Azon merengtem, voltaképpen ki vagyok én… Úgy értem: mi a célja az életemnek? Eddig a zárda falai közt teltek napjaim, s ott természetszerűleg arra ösztökéltek, hogy tegyem le a fogadalmat, amelyhez azonban semmi indíttatást sem éreztem. Most itt vagyok, s már nem köti semmiféle szabály az életem. Nekem kellene hát valamiféle irányt szabnom neki?

 

(A folytatást itt olvashatod.)

 

Gwendolyn – 1. rész

(Részletek a kisregényből. A Bevezetőt itt olvashatod!)

image-1270

  1. augusztus 18.

Délután öt óra tájban léptem ki a kolostor rácsos kapuján. Edward jött el értem, hogy hazavigyen – napok óta számítottam érkezésére, de most, hogy unokabátyám itt állt előttem fess felöltőjében, a helyzet mégis váratlanul ért.

Tizenkét év alatt alig néhányszor hagytam el ezt az épületet, akkor is csupán néhány órára, egy-egy tanulmányi kirándulás végett. Most azonban anyám hazarendelt. Véglegesen. Ahogy a kapu zárja csattant a hátam mögött, lezárult eddigi életem. Mielőtt felléptem volna a két szürke ló húzta kocsira, még vetettem egy utolsó pillantást a sötétbarna, egyemeletes épületre, mely eddigi tizenhét évem legfőbb helyszínéül szolgált. A fehér keretes ablakok mögött néhány baráti arc bukkant fel kíváncsian – a kis Catherine, a vörös és szeplős Eleanore és más barátnők, akik igen sajnálták távozásom –, s amikor hirtelen elrebbentek az üveg mögül, tudtam, hogy munkájukhoz rendelték vissza őket szigorú nevelőik. Nem sajnáltam, hogy hazamegyek. Tudtam, hogy jó sorom lesz otthon, és örültem, hogy hazatérésem valós okát egyik társam sem sejti.

Nagyot szippantottam a napsugaras nyári levegőből, és hosszú szoknyámat felfogva, unokabátyám karjára támaszkodva felszálltam a zárt hintóba.

Edwardot tulajdonképpen alig ismerem, mégis, azt hiszem, erősen kötődöm hozzá. Néha meglátogatott a kolostorban, eleinte anyámmal együtt jött, később már csak egyedül, mert, mint mondták már három éve, anyám nem vállalhatja többé az utazást. Levelet azért elég gyakran kaptam tőle, minden hónapban írt, de a házat nem merte elhagyni még két napra sem. Túl sokan ácsingóznak rá, írta egyszer, s ha kitenné a lábát a küszöbön, Manor House-t mindjárt ellepnék az árverezők.

A rázós, gödrös, esővájta utakon sokáig tartott az utazás. A lemenő nap hosszan besütött a postakocsi ablakán; narancs fényétől s a lódobogástól egészen elbágyadtam. Onnan tudtam, mikor érkeztünk meg Frasellybe, hogy Edward felébresztett.

Nem fogalmaznék pontosan, ha azt írnám, hogy bármi különöset éreztem a házunk láttán. Szép nagy kúria, repkénnyel befuttatva, csupán egy mérföldre a tengerparttól – épp mint sok ezer másik Angliában. Ötévesen azért sokkal nagyobbnak tűnt – akkor még a fák is az égig értek.

Anyám, emlékeimhez képest, nem változott semmit, ugyanolyan avarszínű ruhákat viselt, mint mindig is, s egyetlen ránccal, egyetlen fehér hajszállal sem volt több rajta, mint azon a ködös, őszi délelőttön, amikor utoljára láttam. Sopánkodott, hogy nehezen tartja fenn a házat apám évjáradékából, a személyzet felét el kellett bocsátania, és az én taníttatásomra sem jut többé egyetlen shillingje sem. Némileg bántja ezért a lelkiismerete, én viszont örülök, hogy kijöhettem a kolostorból. Bár nem ment rosszul a sorom, sosem szerettem ott.

A házunk tökéletesen ismeretlen részleteket rejt, úgy kellett felfedeznem, mintha idegenként tértem volna be. Izgalommal tölt el, hogy holnap felfedezőútra indulhatok és bejárhatom a folyosókat, poros szobákat, felemelhetem a lepedőt a letakart bútorokról. Egyelőre a szalonban néztem csak körbe: minden tárgy régi, mégis, egyetlen porcelánvázát ismertem csak fel. Leemeltem a polcról, és a kezembe fogtam. A festett paradicsommadarak látványától a fülembe csendült egy különös, réges-régi emlékkép. Gyermekkacaj, öreg padló nyikorgása az apró lábak alatt.

Az emeleten, a régi szobámban feküdtem le, amelynek ablaka a hársfasorig nyíló kilátást kínál. Nem valami izgalmas látvány, de a kolostorral ellentétben legalább rácsok nélküli!

 

(A folytatást itt olvashatod.)

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezárom

Honlap alap: WordPress ---- Sablon: Giftidea WordPress Theme ---- Készítés, működési támogatás: Egeszseghonlapok.hu