Sorsjegy (novella, szórakoztató irodalom) – Édes, fűszeres, kesernyés

A tömött délutáni busz alsó lépcsőfokáról egyenesen egy terjedelmes pocsolya közepébe lépett. A hideg, piszkos lé özönvízként öntötte el a szandálja belsejét, harisnyája nyúlósan tapadt a lábfejéhez. Két súlyos szatyor és egy törött, kifordult esernyő húzta a karjait. A szemébe lógó tincsekről az arcára folyt az eső, így nem látta, csak érezte, hogy derékig beteríti a mellette elhaladó autó nyomán felfröccsent szürkés lé.

Valahol a háta mögött éppen felcsattant egy mennydörgés, amikor végre belépett a postahivatal nyikorgó ajtaján. Meleg, párás levegő csapta meg az arcát. Becsukta maga mögött az ajtót, hármat lépett, és máris a „Pénz be- és kifizetés” feliratú ablak előtt kígyózó sor végén találta magát. Leejtette maga mellé a testes szatyrokat, a tépett esernyő gombja fáradtan koppant a vízfoltos kövezeten. Válltáskájából előkotorta a csekkjeit, bár erre még bőven lett volna ideje, hiszen legalább öt elázott ember választotta el a céltól. Ráért körülnézelődni a fülledt helyiségben, s hallgatta, ahogy a zivatar ütemesen veri az ablaküveget. Tíz hosszú perc után végre sorra került. Odébb igazgatta lábaival a két bevásárlószatyrot, és átnyújtotta a négy csekkjét az üvegkalickában ülő középkorú hölgynek. Végre, hamarosan végre hazaér és megszárítkozhat, gondolta, amikor az első papírcsík a leolvasógépbe csúszott, és rákerült a hitelesítő pecsételés.

Ebben a pillanatban azonban elsötétült az addig fényben úszó helyiség. A postáshölgy felsóhajtott, és segítségkérően körbetekintett a birodalmát határoló üvegfal mögött. Talán ez volt az oka, talán nem, de az áram máris visszatért.

– Egy pár pillanat, és rögtön magához tér a gép… – hallotta az üveg mögül a bocsánatkérő mondatot, s figyelte nyolc festett köröm türelmetlen dobolását az asztallapon, amelyek arra vártak, hogy folytathassák az imént megkezdett tevékenységet.

Nem telt bele egy fél perc, amikor fülsértő robaj kíséretében újabb dörgés rázta meg a falakat, nyomában kiszámíthatóan megérkezett az újabb áramszünet.

A sorban állók morgását majdnem elnyomta az ablakon doboló vihar. Ebben a zuhéban úgysem tudok továbbindulni, gondolta, reményvesztetten sóhajtva, s úgy érezte magát, mintha csapdába esett volna.

A tárcájában kezdett kotorászni, a pontos összeg után. A szükséges bankók és érmék kiszámolgatása után csak két darab kétszázas csörgött magányosan a bukszában. Még jó, hogy holnap fizetésnap van, futott át az agyán a gondolat, és lassan letette a befizetendőt a pultra. Néhány halk pittyenés és megkönnyebbült sóhajtás kíséretében fény gyulladt, és újra munkába álltak a pénzelnyelő berendezések.

– Csak egy pár pillanatig maradjon áram, és kész leszünk – hangzott a biztatás az üvegen túlról.

Bólintott, kezében forgatva a szinte üres pénztárcát. Már éppen vissza akarta süllyeszteni a táskájába, amikor megakadt a tekintete az ablakocska túloldalán elhelyezett sorsjegyeken. „A főnyeremény 10 millió forint”, olvasta a feltűnő feliratot. „Ára: 200 Ft”, szerénykedett a sorsjegy sarkában.

Mi lenne, ha vennék egyet?, jutott eszébe, de rögtön meg is fedte magát: micsoda szentségtelen gondolat! Megvettem a kenyeret, holnapig már nincs vásárolnivaló…, folytatta, de máris megérkezett a szigorú ellenvélemény is: mekkora ostobaság szerencsejátékra elverni az utolsó filléreket…!

– Készen vagyunk – szólt a postáshölgy, átnyújtva a feladóvevényeket, egyúttal besöpörve a pénzt. – Még valamit?

– Azt a két sorsjegyet – mondta ki gyorsan, mielőtt még meggondolná. Az egész egy pillanat műve volt, a kopottas buksza kiürülve csusszant a táskába, aztán lehajolt a szatyrokért, s megcélzott egy asztalt a sarokban. Úgysem állt még el az eső, bizonygatta magának, és leült, hogy szemügyre vegye a két szerzeményt. Aztán körmével lassan kapargatni kezdte a fényes felületet. Pár másodperc múlva előbukkant a lelombozó üzenet a lehámló réteg alól. Na, ugye, hogy kár volt!, szólalt meg a hang a fejében. Kidobott pénz.

Töprengve forgatta ujjai közt a másik papírdarabot. „Ha négy egyforma mezőt talál, ön nyert!” Na, nézzük, mondta magának félhangosan, és kedvetlenül vakargatni kezdte a puha réteget. „10 millió” , bukkant elő a felirat az első mezőben. Milyen szép is lenne, gondolta. Vennék egy autót, sosem nyomorognék többet a buszon. „10 millió”, tűnt elő a második üzenet. Kifizetném a lakás utolsó törlesztőit is egyben, fűzte tovább, és körmével újra nekiveselkedett a munkának. „10 millió”, nézett vissza rá a szürke törmelék alól a kecsegtető jövőkép. Elvinném végre nyaralni a családot a Balatonra. Két teljes hétre. Vagy inkább a Maldív-szigetekre. Ennyi pénzből futná, ábrándozott, s néhány percre megpihent.

Egy idősebb férfi ült le mellé, letéve az asztallapra a sorsjegyét, s orrára illesztette az ingzsebéből előrántott szemüvegét.

– Mondja, hölgyem, ismeri ezt a fajta sorsjegyet? – szólította meg. – Hogyan lehet ezzel nyerni?

– A négy mezőben négy azonos számnak kell szerepelnie. Akkor megnyerte azt az összeget.

– Köszönöm – bólintott a férfi, és egy pénzérmét kotort elő a zsebéből. Határozott mozdulatokkal levakarta a szürke réteget, aztán felemelte a sorsjegyet, és alaposan megszemlélte.

– Hát, ez nem nyert. És maga?

– Még én sem – felelte, és a nyeretlen sorsjegye felé biccentett.

– De legalább csillapodik végre a vihar! No, minden jót!

Megvárta, míg a férfi otthagyja, csak akkor merte elővenni a tenyere takarásából a másik szelvényt. El is költözhetnénk egy nagyobb lakásba, egy szebb környékre, álmodozott tovább. Talán egy kertes házra is elég lenne, találgatott, s tétován nekifogott az utolsó mező letisztogatásának. Lassan, megfontoltan haladt. Szinte oda sem nézett, nehogy véletlenül elriassza valahogyan a szerencséjét.

Gondosan lesöpörgette kezével a port, hogy szemügyre vegye a négy egyforma feliratot. Néhány percig megilletődötten ült, aztán gondosan eltette a pénztárcájába a sorsjegyet, fogta a két szatyrot és az esernyőt, és nyugodt léptekkel kisétált a helyiségből. Az asztalon csak egy nyeretlen sorsjegy és némi törmelékpor maradt.

Végre kisütött a nap.