(Az előző részt itt találod.)
– Scusa, Annamaria – vigyorgott rám, aztán továbbment.
Mit keres itt ilyen korán?
Eltöprengve tértem vissza az irodánkba. Az asztalom előtt már várt rám egy angolos hallgató, hogy befizesse a következő tandíjrészletet.
– Mondja a nevét… – foglaltam helyet a székemen.
– Alexandrosz – bazsalygott felém. – Nagy Sándor. – Aztán halkan hozzátette: – De magának csak Sanyi.
Meglepve pillantottam fel rá a papírokból. Félreérthetetlen arckifejezéssel bámult rám. Elvettem tőle a pénzt, aláírattam az átvételit, és látványosan gépelni kezdtem, hátha veszi a lapot.
Tisztelettudóan köszönt és távozott.
Vera felé sandítottam: elmélyülten bűvölte a faxgépet. Semmit sem látott az egészből.
Persze az is lehet, hogy csak túldimenzionáltam ezt a dolgot, és nem is akart tőlem semmit.
Te jó Ég, mióta nem flörtöltem már! Kicsit azért feldobott ez a váratlan hódoló.
Kár viszont, hogy Tibire cseppet sem hasonlít a fazon, és hát ami a külső megjelenést illeti (mert igenis van férfiszépség), a fasorban sincs hozzá képest.
Az egész délelőttöm efféle elmélkedéssel telt (na jó, icipicit azért dolgoztam is), és furcsa mód eszembe sem jutott nassolni. Csak ebéd után rohamoztam meg a hűtőszekrényt a tegnapról meghagyott krémeseim módszeres bekebelezése céljából.
A kis sütisdobozom azonban teljesen üres volt.
Egészen biztosan hagytam legalább két szeletet, töprengtem el. Világosan emlékszem rá, hogy az utolsó darabokat előző délután már nem tudtam megenni. Vajon Vera falta volna fel előlem?
Értetlenül álltam a frigó előtt, kezemben az üres dobozzal. Verának is feltűnt végül a tűnődésem.
– Ja, a sütik? – szólalt meg. – Hát, ha nem tévedek, Luigi lehetett…
Hirtelen bevillant a reggeli kaján mosoly a mosdó előtt.
Na ne! Ez már nyílt provokáció…
Sóhajtottam egy mélyet, és leverten visszakullogtam az asztalomhoz. Ki kell találnom valami frappáns viszontválaszt arra az esetre, ha a latin szerető felbukkanna.
