(Az előző részt itt találod.)

blank-792125_640
image-156
Reggel egy hajszálon múlt, hogy el nem késtem, mert a vekker nem csörömpölt elég hangosan ahhoz, hogy legmélyebb álmomból felrázzon. Így már eleve rosszul kezdődött a nap. Majdnem felemás zokniban indultam el, kis híján szénné égett a pirítósom, az ujjamat odacsípte az ajtó, és még a busz után is futnom kellett. A szokott szolíd sminkemet is a munkahelyi mosdóban voltam kénytelen feldobni magamra – kilépve aztán kibe botlom? Naná, hogy Luigiba.

Scusa, Annamaria – vigyorgott rám, aztán továbbment.
Mit keres itt ilyen korán?
Eltöprengve tértem vissza az irodánkba. Az asztalom előtt már várt rám egy angolos hallgató, hogy befizesse a következő tandíjrészletet.
– Mondja a nevét… – foglaltam helyet a székemen.
– Alexandrosz – bazsalygott felém. – Nagy Sándor. – Aztán halkan hozzátette: – De magának csak Sanyi.

Meglepve pillantottam fel rá a papírokból. Félreérthetetlen arckifejezéssel bámult rám. Elvettem tőle a pénzt, aláírattam az átvételit, és látványosan gépelni kezdtem, hátha veszi a lapot.
Tisztelettudóan köszönt és távozott.
Vera felé sandítottam: elmélyülten bűvölte a faxgépet. Semmit sem látott az egészből.
Persze az is lehet, hogy csak túldimenzionáltam ezt a dolgot, és nem is akart tőlem semmit.

Te jó Ég, mióta nem flörtöltem már! Kicsit azért feldobott ez a váratlan hódoló.
Kár viszont, hogy Tibire cseppet sem hasonlít a fazon, és hát ami a külső megjelenést illeti (mert igenis van férfiszépség), a fasorban sincs hozzá képest.

Az egész délelőttöm efféle elmélkedéssel telt (na jó, icipicit azért dolgoztam is), és furcsa mód eszembe sem jutott nassolni. Csak ebéd után rohamoztam meg a hűtőszekrényt a tegnapról meghagyott krémeseim módszeres bekebelezése céljából.
A kis sütisdobozom azonban teljesen üres volt.

Egészen biztosan hagytam legalább két szeletet, töprengtem el. Világosan emlékszem rá, hogy az utolsó darabokat előző délután már nem tudtam megenni. Vajon Vera falta volna fel előlem?

Értetlenül álltam a frigó előtt, kezemben az üres dobozzal. Verának is feltűnt végül a tűnődésem.
– Ja, a sütik? – szólalt meg. – Hát, ha nem tévedek, Luigi lehetett…
Hirtelen bevillant a reggeli kaján mosoly a mosdó előtt.
Na ne! Ez már nyílt provokáció…

Sóhajtottam egy mélyet, és leverten visszakullogtam az asztalomhoz. Ki kell találnom valami frappáns viszontválaszt arra az esetre, ha a latin szerető felbukkanna.

Kövesd Annamarit a Facebookon is: https://www.facebook.com/KaveEsKremes?fref=ts

A regény főoldalát itt találod.

Romantikus regény blog – Kávé és krémes 14.
Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook

Velencei Rita

A honlap gazdája és a cikk írója: Pintérné Annus Rita

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát. Erről bővebben érdemes elolvasni az Adatvédelmi tájékoztatót

Bezárom