Romantikus regény blog – Kávé és krémes 13.

(Az előző részt itt találod.)

Elballagtam a hűtőhöz, hogy megnézzem, maradt-e a tegnapi krémeseimből. Ott lapult a meghagyott három szelet süti a papírdobozban. Vittem egyet Verának is, a többivel pedig visszaültem a helyemre.
– Jut eszembe, Annamari – kukkantott ki Vera a képernyő mögül. – Hallottad, mi van Zitával?
– Arra gondolsz, hogy el akar menni Svájcba?
– Már fel is mondott.
Egyszeriben megállt bennem az ütő.
– Úgy érted…, hogy itt hagyja a B.Ábelt? És… és… és ilyen hirtelen?!
– Igen. Tegnap estefelé felhívott. Neked nem szólt?
– Nem. – Még mindig levegő után kapkodtam. – Na de miért nem szólt nekem?!
– Nem tudom. Zsuzsának is én mondtam meg. Zita nem mert beszélni vele, engem kért meg, hogy közöljem vele a hírt. Azt állította, hogy ma este már utazik is.

Jéghideg zuhanyként ért a dolog. Most aztán nem érek rá ejtőzni! Villámgyorsan találnom kell valakit helyette.
Bénultan meredtem a tányéromon feszítő krémeseimre, miközben azon töprengtem, mit fogok most csinálni, és vajon miért van az, hogy mindig én értesülök mindenről legutolsóként. Délután négyre itt lesz a csoportja, ki fog bemenni órát tartani?
Megvan! Károly úgyis jön ma két órára, négytől meg beugorhatna Zita helyett, legalább ma. Már tárcsáztam is a számát. Ha szerencsém van, most éppen lyukasórán üldögél a gimi tanárijában.
Tizenöt csörgésig vártam. Nem vette fel.

Ebben a drámai pillanatban megjelent a főnökasszonyunk.
– Annamari, mivel Zita hűtlen lett hozzánk, találnunk kell a helyére egy másik némettanárt. – Letett elém az asztalra egy dossziét, és olyan szúrós pillantást vetett rám, mintha én tehetnék erről az egészről. – Áthoztam neked a legutóbb beérkezett pályázói önéletrajzokat. Nagyon jó lenne, ha nem kellene órát halasztanunk emiatt a rendkívül sajnálatos esemény miatt. Találj egy új óraadót délutánig.

– Minden rendben volt az autóval? – szólt közbe Vera, Zsuzsa pedig kapott az alkalmon, hogy elmesélje a fejleményeket.
– Jól megjártam a biztosítóval! – fogott bele a panaszkodásba, míg töltött magának egy csésze kávét a termoszunkból. – Másfél órát vártam a kárszakértőre, és a végén még lehet, hogy saját zsebből kell fizetnem a javítást! Az a szemét alak nem hajlandó elismerni a felelősségét!
Amíg Zsuzsa a viszontagságaival szórakoztatta Verát, én átlapozta az önéletrajzokat. Négy németes pályázót számoltam össze. Sorban felhívtam őket. Az első hárommal nem jártam szerencsével, a negyedik azonban nagyon megörült a hívásomnak, és azt ígérte, hogy kora délután itt lesz. Már csupán az kell, hogy főnökünk tetszését is elnyerje.
Amikor beszámolója végére ért, előadtam neki, mit sikerült intéznem.

– Remek – nyugtázta. – Mellesleg, Annamari, mikor indíthatjuk végre a görögöt?
– Igazság szerint még egyetlen jelentkezőnk sincs. Sajnos ugyanez a helyzet a finn esetében is.
Sejtettem, hogy messzemenőkig nem lesz megelégedve ezzel a válasszal.
– Hirdetni kell, hirdetni, hirdetni! – adta ki a jelszót, alig leplezett türelmetlenséggel.

A viharos légkör távozásával megszavaztam magamnak egy ebédet. Amíg a hawaii pizzámat eszegettem a kávézóban, a hangszóróból pedig a Százszor ölelj még szólt, visszagondoltam az egyik karácsony estére, amikor Tibi olyan szakértelemmel tisztította, és szeletelte az ananászt a vacsorához… – és egyszer csak az utcán elhaladt az autója, vagy legalábbis egy teljesen ugyanolyan autó, mint neki volt a régi szép időkben! Sajnos nem tudtam megfigyelni, ki ült benne, pedig olyan hosszan néztem utána, hogy végül azt is meg kellett állapítanom: nagyon nehéz szimpla éttermi szalvétával letörölni a paradicsomszószos rúzsfoltot az ablaküvegről.