(Az előző részt itt találod.)

latte-249102_640
image-127
– Jaj, ne, már megint én? – háborgott Gabi, amikor tudattam vele, hogy szombat délelőtt lesz órája. – Annamari, találj mást, jó?
Na, ez az, amit utálok. Az ember nagy nehezen kiötöl valamit, aztán egyetlen négyszavas mondattal elintézik. Törhetem megint a fejem, mit találjak ki…
Egészen elmerültem a töprengésben, észre sem vettem Zitát, aki szép csendesen beoldalgott az irodába, és leült az asztalom előtt.

– Beszélni szeretnél velem? – kaptam fel a fejem, amikor halkan köhintett.
– Nos… igen – kezdte, olyasvalaki tekintetével, aki azt tervezi, hogy most rögtön felpattan, és elmenekül a helyszínről. Biztatóan néztem vissza rá. Zitának kell a bátorítás, különben estig itt fogunk csücsülni, mire megszólal. – Nos, igen. Az ösztöndíjról lenne szó.
– Igen, tudom. Tegnap említetted. Svájcba szól, ugye?
– Ó, igen. Nos… szóval… a helyzet az, hogy nem tudom, mit tegyek. Szerinted elvállaljam?
– Szerintem… – Ha jót akarok magamnak, okvetlenül le kell beszélnem erről az őrültségről. Még hogy faképnél hagyni a csoportját?! Amikor már épp kezdenék megszokni egymást, kölcsönösen belejönnének a dologba, és erre tessék, most kezdjék újra egy másik tanárral… A szegény oktatásszervező meg kerítsen máról holnapra valakit, aki átveszi a helyét. – Szerintem… Hm. A kérdés itt az, hogy te mit szeretnél.
– Hát… Nem is tudom.
Ezzel a lánnyal igazán semmi baj nincs, de határozatlanabb egy tucat kérdőjelnél.

– Tulajdonképpen miért pályáztad meg? – dobtam be a kérdést, hátha ezzel a helyes ösvényre terelhetem őt.
– Ööö… igazából a témavezető tanárom beszélt rá. Azt mondta, ez sokat segítene a szakdolgozatom megírásában.
– Akkor mi a gond?
– Tegnap beszéltem Zsuzsával. Nem szívesen enged el. Én szeretek itt, tudod, és… az is lehet, hogy… már nem venne vissza, ha most lelépek.
Ez a Zsuzsa egy igazi keresztapa. Bizony, ez fogas kérdés. Csak nehogy megkérdezze, mit javaslok…!
– Te mit javasolsz, Annamari?

– Hát… ez igazán nem egyszerű… De ha rám hallgatsz… – itt elharaptam a mondatot, mert így folytatódott volna: „azt csinálsz, amit akarsz”, és ez most elég ostobán hangzott volna. Tibi szokta ezt mondani, ha olyasvalamiben kértem a tanácsát, amiben nem akart állást foglalni. Sokszor ugratott a dodonai szövegével, nem mindig tudtam, mit gondol valójában. De az is igaz, hogy rengetegszer megnevettetett, irtó jó humora volt, sokszor a hasunkat fogtuk mindketten a kacagástól. Sosem felejtem el, egyszer azt az őrültséget találta, ki, hogy…
– Ha rád hallgatok…? – várta a folytatást Zita, és ekkor tértem magamhoz, ráeszmélve, hogy üveges tekintettel meredek rá, míg elmémben peregnek a múlt emlékképei.
– Ööö… – hebegtem, és ekkor óriási megkönnyebbülésemre megcsörrent a telefon, amit azonmód fel is kaptam. Zita még ült ott pár percig eltöprengve, aztán szóba elegyedett Verával, én pedig a telefont letéve el is szöktem ebédelni.

(A folytatást itt találod…)

 

Szeretnél elsőként értesülni arról, ha új részlet kerül fel az oldalra? Iratkozz fel az Értesítőre!

Kövesd Annamarit a Facebookon is: https://www.facebook.com/KaveEsKremes?fref=ts

A regény főoldalát itt találod.

Romantikus regény blog – Kávé és krémes 9.
Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook

Velencei Rita

A honlap gazdája és a cikk írója: Pintérné Annus Rita

Ezen oldal böngészésével elfogadod a cookie-k használatát. Több infó

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik apró, tökéletesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye az Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Engedélyezem" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát. Erről bővebben érdemes elolvasni az Adatvédelmi tájékoztatót

Bezárom