Hirtelen valaki meglökött.
– Bocsánat – hallottam egészen közelről, s ahogy felnéztem, egy férfit pillantottam meg. Rám se hederített már, a busz hátulja felé igyekezett a tömegben.
Fullasztó volt a levegő, inkább az ablak felé fordultam ismét, nehogy rám törjön a fóbiám. A busz lassan elindult a megállóból, s megint feltűnt a naplemente. Nem volt olyan szelíd, mint amilyennek megszoktam. Kegyetlen volt, sötétvörösben izzott a látóhatár széle, mintha fel akarná gyújtani a várost.
Vagy csak én voltam szokatlanul feldúlt?
Sóhajtottam egy mélyet, hogy elűzzem a gondolataimat. De hiába. Agyamba újra meg újra befurakodott egy kép: a fiú képe, akit oly elvakultan szerettem, hogy nem voltam hajlandó észrevenni az igazságot. Csak magamat okolhattam ezért. Milyen ostoba voltam, milyen szánalmasan ostoba! Gondolkodás nélkül elhittem minden szavát, és nem akartam észrevenni, hogy nem csak engem becéz, nem csak rám mosolyog, nem csak az én kezemet érinti meg lopva!
– A jegyeket, bérleteket kérem! – harsant fel egy érces hang, s én összerezzentem. Beletúrtam a táskámba, ott, ahol a jegyemet sejtettem. De ujjaim csak a könyveimet tapintották. Idegesen széthúztam a cipzárt, és felforgattam mindent, de hiába, sehol sem volt az az átkozott fecni.
Ekkor ért oda az ellenőr. Riadtan pillantottam fel rá: ugyanaz az ember volt, aki pár perce véletlenül meglökött.
– A jegyét vagy a bérletét kérem, kislány…
– Egy pillanat… rögtön adom…
S újra átkutattam a táska mélyét. Eredménytelenül.
– Nem találom – nyögtem kétségbeesett arccal, s remegő kezemmel végigtapogattam ismét, hátha csak belecsúszott, ha aláesett, ha hozzátapadt valamihez, vagy egy rejtett zugba bújt el az a szerencsétlen jegy… hiszen meg kell lennie!
Az ellenőr szánakozva nézett. Végül feladtam a küzdelmet.
– Nem találom. Sajnálom.
S vártam a szidást, a példabeszédet a bliccelőkről, a fenyegetést a bírságról. De a férfi nem szólt egy szót sem. Némán méregetett, mintha azon töprengene, mit kell tennie ilyen esetben. A körülöttünk állók kíváncsi tekintettel figyelték a végkifejletet. Különös módon már egyáltalán nem érdekelt az egész. Mintha nem is rólam lett volna szó. Mintha kívülállóként figyelném az eseményeket.
– Le kell szállnia a következő megállónál – mondta szelíden a férfi, és megfogta a karomat. Nem ellenkeztem, követtem az ajtó irányába. S ahogy megállt a busz, félig öntudatlanul én is leszálltam, és igyekeztem minél előbb távol kerülni a peronon ácsorgó tömegtől. Csak akkor mertem hátranézni, amikor felzúgott a motor, és a busz elhagyta a megállót.
Egy pillanat alatt végigfutott az agyamon, mi történt az imént, és megállapítottam, hogy iszonyatos szerencsém volt. Lassacskán kezdtem magamhoz térni. Kellemes este volt, a nap már eltűnt, csak az ég alját vonta be rózsaszín pírral. Eszembe jutott a fiú, aki miatt nemrég értelmetlenné vált az életem, de most már csak mosolyogtam magamon. Valami megmagyarázhatatlan derű kerített hatalmába, és már nem is bántam, hogy gyalog kell megtennem az utat hazáig.
Ki tudja… Úgy látszik, egyszerűen rossz buszra szálltam.
(Megjelent a Tévelygő idők c. szépirodalmi antológiában, Accordia Kiadó, 2003.)
Ez és még számos hasonló történet olvasható a hamarosan megjelenő Vénusz arcai című novelláskötetben!
